Augusztus 20-án veszi kezdetét az ötödik, ezúttal rendhagyó Fesztivál Akadémia, amely idén a Fellélegzés címet kapta. Ami azonban maradt a korábbi évekből, az a frissesség és az újítás szelleme, ami egyaránt jellemzi a két művészeti vezetőt, Kokas Katalint és Kelemen Barnabást, valamint a velük szorosan együttműködő Fazekas Gergely zenetörténészt, akivel közösen alakították ki az új programot. A vele való beszélgetésben szó esik arról, hogyan érdemes befogadni egy zeneművet, mitől hiteles az előadásmód és arról is, hogy a Fesztivál Akadémia milyen eszközökkel próbálja kizökkenteni a közönséget a hagyományos koncertlátogatói szerepkörből.
– Amikor a tavalyi Fesztivál Akadémia Budapest utolsó koncertjén láttalak konferálni, feltűnt, hogy milyen laza a stílusod és az öltözéked. Ez nem megszokott itthon a hangversenytermekben.
– Ó, én annál sokkal lepukkantabban is tudok öltözni. (Nevet) Hogy mi megszokott a hazai hangversenytermekben, azt nem tudom, azt viszont igen, hogy Kokas Katalinnak és Kelemen Barnabásnak, a fesztivál művészeti vezetőinek és a fellépő művészeknek a kamarazenéléséből egészen különleges frissesség és dinamika árad. Nevezhetjük ezt lazaságnak is, de fontos, hogy ne értsük félre: nem felületességről van szó, hanem valamiféle természetességről, modorosságtól való mentességről. Nem tudom, ki mondta, hogy amikor az ember előad valamiről, akkor az a szerencsés, ha a tudásának tíz százalékát használja. És ez nemcsak a szóbeli előadásra igaz, hanem a zenélésre is.
Amikor Kati és Barnabás Bartók-duókat játszanak például – ahogy majd augusztus 28-án a Hagyományok Házában–, akkor ott van mögötte az összes Bartók-vonósnégyes, a szólószonáta, a hegedűverseny, és millió más Bartók-zene, amit ugyancsak a fejükben, kezükben őriznek.
Így az ember lehet „laza”. Nagyapáméknak volt egy németjuhász kutyája, aki szeretett a lépcsőfordulóban feküdni, és fantasztikus volt látni, hogy a mancsai milyen lazasággal lógtak le a lépcsőfokról. De ezekben a mancsokban elképesztő erő rejlett, amikor hirtelen fel kellett pattanni, hogy kirohanjon és megvédje a házat a postástól. Ha van értelme ennek a metaforának, akkor én is ilyesféle „németjuhász-kutya-mancs-lazaságra” törekszem, amikor konferálok, illetve előadok. A konferálás „lazaságában” sokat segít, hogy írtam egy könyvet Bach formai gondolkodásáról.
– Úgy tudom, hogy a koncertek programjainak kialakítása közös munka volt. Beszélnél ennek részleteiről?
– Az idei Fesztivál Akadémia különlegesnek számít, hiszen már éppen készen állt a teljes 2020-as programsorozat (a nyomdakész Papageno különszámmal), amikor kihirdették a járványügyi vészhelyzetet. Újra kellett tervezni a műsort kizárólag magyar művészekkel. Kati és Barnabás műsorszerkesztési elve az előadókból, illetve a sokszínűségből indul ki. Azt vallják, és egyszerű befogadóként nem tudok nem egyetérteni velük, hogy
a kamarazenében borzasztóan fontos, hogy az előadók olyan zenét játsszanak, amelyben jól érzik magukat, és olyan művészekkel zenéljenek együtt, akikkel egy hullámhosszon vannak.
Vagyis a felkérés úgy ment ki a művészeknek, hogy jelezzék, milyen darabokat játszanak szívesen, és volt, aki nemcsak műveket, hanem lehetséges kamarapartnereket is megnevezett. Érdekes egyébként, hogy ilyen jellegű kérés jellemzően az idősebb generáció képviselőitől érkezett, és a fiatalabbakra vonatkozott. Perényi Miklós például jelezte, hogy szívesen játszana a nála negyven évvel fiatalabb, nagyszerű Palojtay Jánossal (akivel 23-án César Franck szonátáját fogják előadni a Zeneakadémián), Rados Ferenc pedig egykori növendékével, Barnával szeretett volna szonátákat előadni (amire 24-én kerül sor a BMC-ben).
Ha a kamarapartnerek között megvan a zenei kémia, akkor a koncert sokkal több lesz, mint puszta hangzó élmény.
Akkor az ember úgy érezheti, hogy belelát két-három-négy ember intenzív kommunikációjába. Szerintem az élő zenének ez is rendkívül fontos része, hogy nemcsak hallom, hanem látom is, ahogy ezek a fantasztikus művészek „beszélgetnek” egymással. Figyelhetem a gesztusaikat, a pillantásaikat, a közöttük zajló kölcsönhatást. Mintha bepillantanék az életükbe. Végül is, azt hiszem, nem is teszünk mást, hiszen ezeknek a művészeknek a zene az élete.
– A klasszikus zene befogadása szerinted inkább érzékeken alapuló vagy intellektuális folyamat?
– Azt szoktuk mondani, hogy a zenének sok rétege van, így aztán sokféle élményt kínálhat. De azt hiszem, pontosabb úgy fogalmazni, hogy
nemcsak a zenének, hanem a befogadásnak is sok rétege van.
Egy Bach-fúgát is hallgathatok felületesen, és egy egyszerű popdalban is meghallhatom a zenei mélységet. Sajnos a klasszikus zene befogadását meghatározza rengeteg modorosság, különféle örökölt etikettek és szokások, pedig ez a zene éppúgy képes a közvetlen hatásra, mint a tradicionális zenék, a jazz vagy akár a popzene.
A Fesztivál Akadémia koncertjei szerintem azért is különlegesek, mert azok számára is hatalmas élményt jelenthet egy-egy előadás – éppen az emlegetett „lazaság” vagy természetesség miatt –, akiknek nem a klasszikus zene a mindennapi kenyere. Zenetörténészként engem nyilván mélyen izgatnak a zene intellektuális rétegei, de valójában csak az íróasztalnál. Amikor élőben hallgatom, akkor az érzéki élményt is keresem, sőt az talán fontosabb is.
Zenetudomány ide vagy oda, végső soron a libabőr számít igazán.
– A Fesztivál Akadémia esetében a koncertek sem puszta koncertek. Túl azon, hogy sokszínű a repertoár, a társművészetek is meg szoktak jelenni a programban.
– Idén is szinte minden koncerten ott lesz egy színész – Rudolf Pétertől Molnár Piroskán át Wunderlich Józsefig pazar a névsor –, aki elmondja valamely kedves versét, augusztus 27-én az Urániában pedig két táncos, Csokán Vivien és Bajári Levente is közreműködik egy rendkívül vicces darabban, Martinů Konyhai revű című jazzes ihletésű művében. Ami a repertoár sokszínűségét illeti: bevallom, kezdetben nem értettem Katiék műsorpolitikáját, amelybe belefér, hogy az egyik pillanatban egy Brahms-Scherzót halljunk, aztán egy Sosztakovics-szonátát, aztán egy Händel-áriát. De rá kellett jönnöm, hogy csak a jól ismert zenetudós-betegség, a muzikologitisz tünetei ütköztek ki rajtam: folyamatosan történeti szempontból néztem a darabokat, összefüggéseket kerestem, nem pedig zenei élményt. Lehet, hogy a kutatószoba magányában nekem van igazam, de a koncertteremben nekik.
Brahms, Sosztakovics és Händel ugyanúgy kortárs zene, mint Kurtág György vagy Steve Reich, mégpedig azért, mert a kortársaink játsszák ezeket a műveket nekünk.
És ez független attól, hogy Händelt bélhúrokon játsszák-e a hegedűsök. A historikus megközelítés nem azért fontos, mert feltárja a múltat, hanem azért, mert a múlt feltárása révén nagyobb élményt nyújt a kortárs közönségnek.
– A koncertek előtt idén is tartasz műismertető előadásokat. Miként tudsz hozzájárulni az általad említett libabőrhöz?
– Valamiért imádunk mindent a „vagy-vagy” kérdés mentén osztályozni. Intellektuális élmény a zene vagy érzéki? Szerintem mindkettő. És éppen az a csodálatos, hogy nem is lehet szétszálazni. Sőt az intellektuális megközelítés kihat az érzéki élményre is. Ha sikerül valami fontosat megvilágítanom az adott műben – legyen szó zenetörténeti vagy zeneelméleti jelenségről –, akkor talán elősegítem a libabőrképződést a koncerten.
