A koronavírus alaposan odacsapott a kulturális életnek, a zene különösen rosszul járt. Mi, zeneszerető emberek már hónapok óta nélkülözünk, és a szenvedélynek a CD, Spotify vagy a Youtube kevés, az élő klasszikus zenét nem pótolhatja semmi.
Nem csak mi, a közönség érezzük így. Sok zenész maradt fellépési lehetőség, azaz, alkotói tevékenység nélkül, nagy csapás ez annak, akinek hangszere az élete is. Sokáig úgy tűnt, reménykedhetünk abban, hogy a járvány hamar véget ér, és utána, ha lassan is, de minden visszaáll a régi kerékvágásba. Lazítanak a szigorító intézkedéseken, majd fokozatosan visszatér régi életünk. Mára kiderült, ez egyelőre illúzió maradt, nagy valószínűséggel készülhetünk a második hullámra, és hogy az meddig tart és hogyan lesz, megjósolhatatlan.
A 11. Kaposfestnek ilyen körülmények között kell bemutatkoznia. Sokáig az is kétséges volt, hogy megrendezik, végül, ugyan „csökkentett üzemmódban”, de megvalósult. Maga a fesztivál három napos, de tartozik hozzá nulladik nap is, vagy, ahogy Wagner mondaná, előeste. A Kaposfest új arculatot és ügyvezető igazgatót is kapott, utóbbit Hornyák Balázs személyében. Erre lehet mondani, hogy rögtön mélyvízbe került. Akik együtt úsznak vele, azonban régi motorosok, a művészeti vezetés legnagyobb örömünkre változatlan maradt, ezt a feladatot továbbra is Baráti Kristóf és Várdai István látják el.
A régi-új vezetés kimondott célja, hogy a kamarazenén kívül a többi klasszikus műfaj is képviseltesse magát, de ennél is tágabbra nyitják a kapukat, így nagyobb szerepet kap a jazz, a világzene és a crossover is, a minőség és az igényesség alapján.
Örültem ennek, mert azt gondolom, hogy a klasszikus zene akkor tud nagyobb teret hódítani, ha kimozdítjuk korábbi megszokott keretei közül. Ha új, esetleg meglepő helyszínen zajlik egy hangverseny, vagy ha más zenei műfajjal együtt hallható a klasszikus muzsika, vagyis, ha megfosztjuk a rátapadt pátosztól, és visszahozzuk az őszinte, autentikus „zene-csinálás” élményét.
Itt mindkét verzióval találkozhatunk. A Vigasságok tere már korábban is kiváló helyszínnek bizonyult, szerepe csak növekedni fog a későbbiekben, a műsor jellege és változatossága pedig önmagáért beszél.
Augusztus 16-án, az előnapon mesterkurzusok, workshopok és próbák zajlottak, amelyeknek mi magunk is részesei lehettünk. Várdai István csellóművész és Tóth Károly hangszerészmester előadását választottam, témájuk pedig a vonós hangszerek hangzásának megújítása volt. A színpadon kötetlen beszélgetés alakult ki, akár barátinak is nevezhető, a mesterkéltségnek a nyomát sem lehetett találni. Várdai és Tóth csak ült és mesélt, mintha nem is előadást tartanának, hanem csevegnének egy jót arról, amit igazán szeretnek. Később csatlakozott hozzájuk Szűcs Máté brácsaművész is.
Onnantól hárman végezték a beavatást, amelynek során a klasszikuszene-ipar működésébe is betekintést nyerhettünk. Természetesen itt is előkerül a sznobizmus, a hagyomány, a megszokás túlzott tisztelete, ami a legtöbbször a változtatás, így a fejlődés akadálya is a legtöbb esetben. Jó, hogy fiatalabb világsztár művészeinktől hallottuk ezeket a mondatokat, van remény.
Miután másodszor is szállásomon hagytam a maszkot, késve értem vissza az Agora Művészeti Központba, ahol Baráth Emőke és a Liszt Ferenc Kamarazenekar már javában próbálta Mozart Bella Mia Fiamma című koncertáriáját. Nem telt el sok idő, és azon kaptam magam, hogy mosolygok, mert hónapok óta először hallottam élő zenét. Mozart azonnal magával ragadott, nos, igen, azok a bizonyos nyugalomra, belső békére késztető éteri dallamok…
A próba végét követően megkérdeztem Hornyák Balázs fesztiváligazgatót, hogy milyen az első megmérettetés, hogy érzi magát? Habozás nélkül jött a válasz, hogy jó érzés látni, mennyire felszabadultak, lelkesek a zenészek, egymást támogatják, együtt örülnek. Hosszú idő után megvalósult álom, végre közönség előtt játszhatnak.
