Jó helyük van ott, Keleten, állítja hittel és meggyőződéssel Asbóth Anikó és Láposi Terka, az idén 45 éves debreceni Vojtina Bábszínház igazgatója és művészeti vezetője. Bár a színházról beszélgettünk, a művészeti területről el-elkalandoztunk a szociológia és a menedzsment témái felé is.
– Milyen a Vojtina Bábszínház közönsége?
Asbóth Anikó: A debreceniek hagyománytisztelők, erősen lokálpatrióták, ebből következően vigyáznak arra, amit örököltek. Belső igényük van arra, hogy a tradíciót továbbvigye a következő nemzedék. Emellett
befogadók, érteni vágyók, és még a formabontó előadásokat is nyitottan nézik.
Utat talál hozzájuk a játszószínházi program és az olyan produkciók, mint A szépen szóló pelikánmadár, ugyanakkor kíváncsiak az olyan, általuk nem megszokott színházi nyelvet használó előadások iránt is, mint a Kuthy Ágnes rendezte Hét kecskegida.
Láposi Terka: Lokálisan nincs igazán konkurenciája a Vojtina Bábszínháznak és a Csokonai Színháznak, tehát az elmúlt négy évtizedben mi magunk szocializáltuk a közönségünket. Ez a mindennapokban azt is jelenti, hogy azok a nagymamák, akik ma az unokáikkal jönnek hozzánk, egykor itt láttak először színházat, és ugyanez igaz a hozzánk járó pedagógusokra is. Ez visszaigazolása a munkánknak, ugyanakkor felelősséggel is jár. A nem ebben a régióban élőknek az itteni értékrend lehet zártabbnak tűnik, mint általában, mivel az a tapasztalatunk, hogy Debrecenben a hagyományozódásnak az útja könnyen követhető, mélyen gyökerező, számos tradíció van jelen a minden napok életében is.
– Ennek sok módja van, köztük egészen hagyományosak, mint az, hogy beszélgettek az előadás előtt vagy után a szülőkkel és a pedagógusokkal, ugyanakkor többedik éve készítetek online felméréseket is. Milyen tendenciák rajzolódnak ki ezekből, és hogyan hatnak a visszajelzések a repertoár alakulására?
AA: 2004 óta rendszeresen készítünk kutatásokat, és valóban érzékeljük, hogy változik a közönség ingerküszöbe, elvárása, ami a változó világból adódik. Szerencsére a magyar népmesék feldolgozásait még mindig örömmel fogadják, ugyanakkor a kívánságlistákat olvasgatva ma már örülünk, ha a Walt Disney címei köszönnek vissza, nem pedig az igényestől és az erőszakmentestől igen messze álló animációs sorozatoké. Különösen a fiatal szülőknél érzékelünk az indokoltnál időnként határozottabb, direktebb kérést, ami már-már megrendelésként hat. Folyamatosan finomhangoljuk a kérdőívet. Volt, hogy az évad végén kérdeztünk rá a tapasztalatokra, de kiderült, hogy az élmények felnőttnél, gyereknél elszállnak, ezért ma már minden előadás után várjuk a véleményeket. A figyelem csökken, a gyorsaság számít, ezért ma már jóval több a kérdőíven az eldöntendő kérdés. Meggyőződésem, hogy ezek a módosítások is hozzájárulnak ahhoz, hogy a válaszadási kedv nem csökken.
LT: A gyerekkultúrát felvállaló intézmények mindegyikénél nagyon fontos az, hogy hogyan kommunikál a közönségével, hogyan szólítja meg és hogyan jelez neki vissza.
A pedagógustársadalom értékorientált, ők nagyon pontosan meg tudják fogalmazni, miért van szükség a népmesére, , miért van szükség erős történetekre, mik azok a viselkedési minták, amiket szívesen látnak az előadásokban, és elfogadják a diskurzust. A családok érzelemből kommunikálnak, a környezeti attitűdöt fogalmazzák meg, azt, amiért itt biztonságban érzik magukat.
A gyerekkultúra területén a hagyományos menedzseri attitűd nem működik. Nem a mindennapok kiszolgálása fontos, hanem a kultúra elevenségének a megtartása, a hosszú távú lélektani megőrzés. Az, hogy biztonsággal fordulhasson hozzánk a szülő, a pedagógus, mert mi felajánljuk nekik azt a helyet, azt a szellemi-lelki alkotóbázist, ahová nyugalommal be- és visszatérhetnek, mert velünk beszélgethetnek, tőlünk kérdezhetnek.
– Ha már nem hagyományos menedzsment: a 90-es évek óta együtt vezetitek a Vojtinát. Hogyan alakult ki a munkamegosztás, és hogyan oszlanak meg közöttetek a feladatok?
AA: A Vojtinát életem párja, Szabó Tibor vezette az amatőrből a hivatásos létbe. Az akkori helyzetben neki egyszerre kellett menedzser- és művészeti igazgatónak, társulatvezetőnek lenni. Amikor létrejött a bábszínház mai struktúrája, egyetlen és nagyon praktikus oka volt annak, hogy én lettem az igazgató: nekem volt a társulatból megfelelő végzettségem ehhez. Mivel a művészeti vezetéssel továbbra is tudott foglalkozni, a menedzseri feladatok hozzám kerültek. Amikor Tibor a saját döntése alapján elhagyta a bábszínházat, ezért az ő távozása után, Pályi János volt 2 évig a művészeti vezető, majd a nagyszínpadi előadások vonatkozásában én vittem tovább a művészeti vezetést, és Terka művészeti vezetésével valósul meg a játszószínházi program. Terka, aki egészen új energiákat, a pedagógiai tapasztalatával új fókuszt és kapcsolatrendszert hozott, amire építeni kezdtünk. Az egyéniségemből is adódóan a klasszikus intézményvezetői ügyekkel az operatív feladatoktól a fenntartóval való kapcsolattartásig én foglalkozom, míg a kiállítások, a Játszószínház, a színház designja hozzá tartozik. A végső döntéseket azonban közösen hozzuk meg.
LT: Jól kiegészítjük egymást. Én alapvetően filosz gondolkodású vagyok, és a koherenciára törekszem, szeretek egészben látni helyzeteket. A színházból a művészetpedagógia érdekel a legjobban, az, hogy az adott életkorban, az adott társadalmi rendszerben, történelmi korszakban mi és hogyan működtethető. Mivel egyikőnknek sem az a prioritás, hogy mi adható el, hanem a szellemiséget és a kérdésfeltevést tartjuk a legfontosabbnak, zökkenőmentesen jól tudunk együttműködni. Azt, hogy a világ egészsége csak egészben működik, egymás mellett megtapasztaltuk.
– Hogyan alakul ki egy évad terve?
AA: Mindig valamilyen szellemi tartalom mentén gondolkodunk, és ehhez keressük a meséket, a tavaszi pandémiás leállás alatt viszont ezt is újra kellett gondolni, hiszen az abban az időszakra esett, amikor a következő évadot tervezzük. A bizonytalanság volt jellemző azokra a hetekre is, és a jelenlegiekre is. Szoktam mondani, az tart bennünket frissen, hogy folyamatosan rugalmasan kell alkalmazkodnunk a kihívásokhoz. Hát most, 45 éves bábszínházként igazán frissek vagyunk!
LT: Talán alázatosabbak lettünk, ugyanakkor határozottabbak is, és egyértelműen tudjuk képviselni a saját értékrendünket. Ennyi idősen az ember már mer apró időkben gondolkodni, ugyanakkor azzal is tisztában van, hogy ennek az apró időnek hosszútávon mérhető a hatása. Az intézmény életére lefordítva ez egyrészt a meglevő programok folytatását, tovább építését jelenti. Nagy öröm mindannyiunknak, hogy 2021-ben megkérdőjelezhetetlenül elindul a Vitéz László bábtér kialakítása is.
– Legyünk derűlátóak, és beszéljünk úgy az évadról, hogy a tervek mentén valósul meg. Milyen kérdésekre keresik a választ a bemutatók?
AA: A libapásztorlányban azt boncolgatjuk, kinek milyen igazságai vannak, és ki mire van predesztinálva, ha egyáltalán. Mit jelent az eskü, lehet-e lázadni, és mit jelent alázatosnak lenni egy üggyel, egy küldetéssel vagy egy embertársunkkal kapcsolatban? A tengerlépő cipő a női vágyak beteljesüléséről szól. A Göröngyös Úti Iskolában szintén a vágyak kerülnek elő, de más hangsúllyal, az érvényesülés témakörén keresztül.
Nálunk jó ideje úgy alakul a repertoár – talán azért is, mert két nő vezeti a Vojtinát –, hogy erős benne a női szemszög.
Az említett az előadásokat Kuthy Ágnes, Lázár Helga és Kolozsi Angéla rendezik, az alapanyagot pedig íróként Angéla mellett Gábor Sári, Kertész Erzsi, Nagy Orsolya írják, adaptálják. A Vas Lacit ez a férfi látószög, a fiú felnövéstörténet miatt illesztettük a nagyszínpadi előadások közé, Markó Róbert rendezésében.
LT: A színházi nevelési programunkban a Lomtalanítás a patchwork családok kérdésével foglalkozik, azt tartva a fókuszban, hogy egy kamasz hogyan válik önállóvá, hogyan kezd szabadon gondolkodni, és azt is megvizsgáljuk, hogy a szülők hogyan élik meg ezt a leválást. A Családkollázs a felső tagozatosokkal kísérli meg a család fogalmának definícióját. Arra keresünk választ egy örökbefogadott leány szemszögén át, mitől működik a család. Egy különleges előadásra is készülünk, ami Szent Margit életét dolgozza fel, azt keresve, milyen példázatot hordoz ma az ő sorsa. Ezt a darabot Szálinger Balázs írja és Kovács Géza rendezi. Egy nehéz korosztálynak, a bábszínházba nehezen becsalogatható felső tagozatosoknak készül ez az előadás is, de nem elsősorban a hagyományőrzés vagy a történelmi lecke mentén. Arról szeretnénk beszélgetni velük, hogy vajon a szentek életéből a 21. században „le tudunk-e fogalmazni magunknak” a személyes síkra. Ezt a profán problémát a történet megemeli és egy másik szimbolikus egységre, a transzcendens vonalra helyezi.
Óvodás programunkban az eddig is komolyan vett erikssoni pszichológiát erősítjük, és a szociális kompetenciák fejlesztését célozzuk három foglalkozáson: kortárs költészet által, ritmusokon, hangokon, illetve testtudatosságon keresztül. És van még egy kiemelt korosztály: a felnőtteké. Szeretnénk minden bemutatónkhoz beszélgetéseket szervezni, amelyeken szülőkkel, pedagógusokkal tehetünk fel egymásnak és magunknak kérdéseket azzal kapcsolatban, hogy értjük-e a világot és benne gyermekeinket.
– A bábszínházak gyerekcentrikussága és minőségi törekvése vitathatatlan, ráadásul műfajról, nem korosztályról beszélünk, de mégis, vannak alkotók, akik szerint a szakmai csúcs minden kétséget kizáróan egy felnőttelőadás. Ha már a felnőtteket behozzátok egy beszélgetésre, egy nekik szóló előadásra nem marasztalnátok őket?
AA: Volt nálunk is felnőtteknek készült produkció, szórakoztató és kísérleti jellegű egyaránt. Az is igaz, hogy mást mozgat meg egy színészben, másféle képességeket, gondolkodásmódot hoz elő. Ugyanakkor viszont rengeteg, és tegyük a szívünkre a kezünket, nem feltétlenül megtérülő energiát igényel egy felnőttelőadás létrehozása, közönségszervezése. Annyira sokszor kapjuk meg a nézőktől azt, hogy
ide korosztálytól függetlenül mindenkinek érdemes járni, mert az előadások rétegzettségében ott a felnőtteknek szóló tartalom.
Nem hiszek a kényszeres bizonygatásban, és nincs bennem szakmai hiúság, hiszen egy bábszínház sokkal nagyobb és fontosabb szerepet játszik a felnőtté válás folyamatában.
LT: Debrecen 220 ezres város. Rajtunk múlik, nálunk dől el, hogyan lép be a gyermek egy színházkultúrába, és onnan hogyan lép tovább. Ennek a szolgálata az egyik legnemesebb kihívás a 21. században.
