A Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre a 21. századi nő és férfi identitás- és szerepkeresés akadozott dinamikáját mutatja be, ráadásul a problémát két magyar orvos köpenye alá bújtatja. A film a nő és a férfi kapcsolatának miértjére nehezen ad választ – az úton levés, a „hogyanság” ambivalenciáját mutatja be.
A történet egy nő és egy férfi találkozásáról szól. A New Jerseyben élő sikeres agysebész, Márta, miután egy konferencián megismeri a Budapesten praktizáló Jánost, hazaköltözik a férfi miatt, aki nem megy el a megbeszélt találkozóra, és még le is tagadja, hogy emlékezne Mártára. A maguk módján mind a ketten kilógnak saját világukból, Márta a leépülő magyar egészségügy intézményrendszerén „nőtt túl”, János pedig a sztereotip családfő képét nem tudja magára ölteni. Nehéz eldönteni, hogy előre, vagy visszafele haladnak.
Az, hogy egy kapcsolat felépülése milyen nyomokat hagy maga után – kommunikáció, találkozó megbeszélése, együtt töltött idő, telefonszámok cseréje, vagy a Mártának vásárolt hangfal –, méginkább, hogy milyen következménnyel jár, igazán nem tudhatjuk. Az idegen János, aki Mártának mégis ismerős, nem biztos, hogy ismerősebb lesz, ahogy egyre elmélyül az utána való kutatásban. Az archív felvételek, az életrajz, a követés nem ad pontos választ még arra sem, hogy ennek az embernek milyen a családi állapota. De valójában Márta sem engedi be a nézőt saját belső világába. Töredékesen jelenik meg a képzelettel és saját vágyaival való játéka, amivel azt a valóságot egészíti ki, amit egyrészt egy másik ember iránti kíváncsisága, másrészt a magánytól és a kötődéstől való félelme mozgat.
Mindenki közös élménye egy párhuzamos világra való rálátás, amivel szinkronba szeretne lépni – vagy az arra való rádöbbenés, hogy amit másik világnak vélt, az a sajátja. Így a megtorpanás is közös tapasztalat lehet, már ha az ember rájön, hogy a világok közti váltás az önmagáról való lemondással járhat.
Horvát Lili rendező Schubert világának egy kis szeletére építette fel a film zenei narratíváját, amely a bakelit sercegésétől a használt hangszóróig, az üres és visszhangos folyosótól a koncert helyszínéül szolgáló díszteremig vezet. A filmzene – mind Keresztes Gábor zeneszerzőt, mind a választott betétdalokat tekintve – teljesíti funkcióját: összeköti a múltat a jelennel és a lebegő közös jövőképpel, amely a fináléban marad a hangfallal együtt a levegőben. A pisztráng, János dala, észrevétlenül reprezentálja a horgászt, a vadászt, akinek horgára akadhat a hal, az áldozat:
A horgász cselre készül, mert unja már,
a csermelyt felzavarja végül. No, lám, amire várt,
már húzza, tépi horgát, a végén, a végén ott a hal.
Jaj! Mért, hogy mindig jól jár és célhoz ér, ki csal?
Közös dalukká a Téli utazás első tétele válik, egyszerre szimbolizálva az utazás végét és egy másik kezdtetét, már-már didaktikus módon:
Nem akarom zavarni álmodat,
Kár lenne nyugalmadért,
Ne halld meg lépteim
– Halkan csukom be az ajtót!
Elmenetkor felírom az ajtóra Neked: Jó éjt,
Hogy lásd, Rád gondoltam.
Ahogy az utazás toposza, úgy a híd központi szerepe is a párhuzamos világok közti átjárhatóságot jelképezi; a Szabadság-híd az átjárás szabadságával, az önkeresés lehetőségével vagy épp lehetetlenségével, az emigrálás súlyával és az önmegvalósítás tétjével szembesít. A zenéhez hasonlóan a film képi világa is a ragaszkodás és a keresés nyomasztó és ambivalens mivoltát érzékelteti. A filmet kísérő és a szereplőket bemutató zenei anyagnak mindenesetre talán lehetett volna több rétege, ha már a férfi perspektíva a legerősebb eszközeként jelent meg.
A film végig erősen láthatóvá teszi a narratíva fő motívumát, az utazást, annak színes ábrázolásával, legyen szó két kontinens, Pest és Buda, vagy a nő és a férfi világai közti távolságról. Rejtettebb szál a szerelem és vonzalom közti szakadék mögött megbújó identitáskeresés. Nem kapunk választ arra, hogy a férfi hogyan viszonyul a nő sikeréhez – akit egyelőre csodál tudásáért –, hogy vajon megtöri-e kapcsolatukat önállósága, szakmai sikere, vagy, hogy a nőnek elég-e „az igazi” férfi. Jánosról bizonytalansága és az apaként hozott áldozata árulkodik, hiszen sebészi karrierjét háttérbe szorítva tanít, de áldozatát tompítva könyvet is ír, amit külföldön is kiadnak, igaz, csak szépirodalomként. Kontrasztja a független Mártának, aki negyven éves korára a szakma csúcsára ért, mégsem találja magát sem más mellett, sem a szabadidejében, sem az üres lakásban.
Az egymásratalálás feltételezett története a nő szemszögéből tárul fel, amelynek valósága csak a film vége felé nyer bizonyosságot egy harmadik személy, az amerikai barátnő által, aki meghallja a telefoncsengést a konyhaszéken felejtett kabát zsebében. Ekkorra már nehéz elvonatkoztatni a Testről és lélekről mondanivalójától. A rendező ugyan inkább elzárkózik a hasonlóságtól (miközben Enyedi-tanítványként lehetségesnek tartja, hogy hatással volt rá), mégis, a nő és a férfi nehézkes kommunikációjának kifejeződése, a terapeuta és a kliens kapcsolata, a sajátságos miliő megjelenítése, az ember húsként való láttatása, mint persze megannyi más filmnek, ennek az alkotásnak is sajátja. De hiszen az általános narratív sturktúrák adottak: itt annak a feldolgozása a tét, hogy hogyan talál rá, egyáltalán, rátalálhat-e egyik ember a másikra. A bejárt út azonban lehet sajátságos. Enyedi és Horvát narratíváinak szétválása az egymáshoz való csiszolódás elrejtésének mértékében és eszközeiben, valamint abban a kérdésben látszik, hogy míg előbbinél a közös álom, addig az utóbbinál a közös illúzió valóságának megtalálása a közös dimenzióba való belépés kulcsa.
János a hangfalon keresztül végül beengedi Mártát a világába, de vajon felér-e, befér-e ez az eszköz, ha már az ajtón nem, akkor az ablakon át? – teszi fel a zárójelenetben a kérdést a film rendezője, aki remélte, hogy metaforája egyértelmű, hiszen a billegő hangfal a levegőben nem más, mint „egy fekete felhő”. Ahogy a Zongora a levegőben című film a társadalmi osztályok közti feszültségeket és átmeneteket sugallja egy zongorista középpontba állításával, úgy a Felkészülésben is bekopogtatnak az ajtón a hierarchiák, de az ajtót sem a főszereplő, sem a szállítók nem tudják teljesen kinyitni. Ráadásul nem csak az illúziók, de a „mi” és az „én” is a levegőben marad.
