Papageno Radio
- hirdetés -
Címlap „Őrülten kell a zenét szeretni” – A 89 éves Dmitrij Baskirovot köszöntjük”

„Őrülten kell a zenét szeretni” – A 89 éves Dmitrij Baskirovot köszöntjük”

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Az eredetileg a Parlandóban megjelent interjú Geréb László készítette Gulyás Márta közbenjárásával 1998 februárjában, amikor Dmitrij Baskirov a XVI. kerületi Rácz Aladár Zeneiskola szervezésében tartott mesterkurzuson Budapesten. 89. születésnapján ezzel emlékezünk rá.

- hirdetés -

– Először 20 évvel ezelőtt hallottam önt tanítani Budapesten, a Zeneakadémián. Ha most visszagondol, hogyan írná le a különbséget az akkori és a mostani mesterkurzus között?

A növendékek nagyon tehetségesek voltak akkor is és most is. Köztudomású, hogy a magyar zeneileg nagyon tehetséges nép. E tekintetben nem változott a benyomásom. De ahogy visszaemlékszem a húsz évvel ezelőtti kurzusomra, a problémák sem változtak. A magyar növendékeknél van valami nehézkesség a technikában és hangzásvilágban egyaránt. Ez azért furcsa, mert közben egy nemzedékváltás történt a pedagógusok körében.

– Az ön meglátása szerint hogyan változott a zenei világ 20 év alatt? (Nemcsak Magyarországra gondolok.)

Szerintem nem jó irányba változott. A zene piacosodása az egész világon egyre inkább elhatalmasodik. Ez persze nem vonatkozik a nagy egyéniségekre. Az igazán nagy egyéniségek mindig ellenállnak az általános tendenciáknak. Megteremtik saját független mikrovilágukat. Valójában ők határozzák meg a jövőt a tömegirányzat ellen még akkor is, ha az átlag kortárs ezt nem veszi észre.

Igen elszomorít, hogy átlagon felüli tehetségek gyakran nem tudnak ellenállni az áramlatnak, konformistákká válnak. Egy igazi művésznek mindig az a feladata, hogy ne álljon be a sorba, az uralkodó tendenciákkal szemben alkosson és éljen, s csak azzal törődjön, hogy felmutassa az érvényes esztétikai értékeket.

Ez az alkotókészség csak igen keveseknek adatik meg. A harmincas–negyvenes években sokkal több volt az ilyen nagy egyéniség. Én magam a legtöbbet az abból az időből származó felvételekből tanulok. A mai koncertek és felvételek között csak elszórtan adódik olyan, amit szívesen meghallgatok, mert tanulni tudok belőle.

Paradox helyzet állt elő. A mai fiatal zongoristák sokkal jobban zongoráznak, nemcsak technikailag, de jobban is értik a zenét, mégis sokkal kevesebben vannak, akik valami újat tudnak mondani. Ez nagyon veszélyes az előadóművészet jövőjére nézve. Két nevet említenék, akiknek a koncertjére, ha tehetem, mindig elmegyek, mert mindig nyújtanak számomra valamit. Nem állítom, hogy mindig tetszik, ahogy játszanak, de mindig tanulságosak. Az egyik Kocsis Zoltán, a másik Radu Lupu. Az ő koncertjeik akkor is érdekesek, ha közel állnak hozzám, s akkor is, ha teljesen távol.

– Jelenleg Madridban tanít. Hogy érzi magát egy orosz pedagógus a spanyol fővárosban?

Remekül érzem magam. Mint egy vendég, aki jó emberek házában van. Sokáig tudnék itt élni, de csak abban a tudatban, hogy egyszer ez a vendégség véget ér, és hazamegyek.

– Hisz egy „orosz iskolában”? Ha igen, hogyan jellemezné azt röviden?

Nemcsak hiszek benne, hanem tudom, hogy az objektív valóság. A kérdést inkább úgy tenném fel, hogy honnan származtatjuk ezt az orosz iskolát. Az az orosz iskola, amelyről manapság beszélünk, a múlt század végétől és a XX. század elejéről datálódik. Anton Rubinstein, Rachmaninov, Szkrjabin, Medtner azok a gigantikus egyéniségek, akik a mai orosz iskola alapítói. A többiek, mint például Horowitz, az ő „produktumuk”. Nagyon nehéz meghatározni a mai orosz iskola lényegét. A rádiónak, a televíziónak, a repülőgépnek köszönhetően az ősi elemek összekeveredtek az európai, illetve más iskoláéival. Sőt, nemcsak az elemek, de az előadók is. Köztudomású például, hogy Amerikában az előadóművészek és a pedagógusok nagy százaléka az orosz iskolából származik. Heifetz és Milstein is Oroszországból indult. Így „tiszta” orosz iskoláról beszélni nem lehet.

Különösen elszomorít az a tény, hogy két–három név miatt sokfelé negatív felhangja van az orosz iskolának. Az elmúlt évtizedek szovjet versenyszellemének köszönhetően az orosz pedagógiában eluralkodtak bizonyos sztereotípiák. Megjelentek a tipikus versenygyőztesek. Ezek a „versenylovak” kerültek felszínre, ezért azok a nagy egyéniségek, akik újat nyújthattak volna, elsikkadtak. Remélem, hogy a megváltozott helyzet lehetőséget ad a jövőben az eredeti orosz hagyományhoz való visszatérésre. Egyébként az a véleményem, hogy bármilyen nemzeti iskolát abszolutizálni, korlátoltság. Mindegyiknek megvannak a jellegzetes stilisztikai, pianisztikus, technikai vonásai. Ha egyáltalán orosz iskoláról beszélhetünk, az csak a többi iskola erényeivel átszőve bontakozhat ki igazán.

– A változások után igen sok nagy mester, mint ön is, elhagyta az országot. Tovább fog-e élni az orosz iskola? És hol? A diaszporában? Avagy van a mai Oroszországban egy új nemzedék?

Nem értem a kérdést. Mi annak a jelentősége, hogy Oroszországban-e, vagy a diaszporában? Attól, hogy Rachmaninov évtizedekig Amerikában élt, vagy a híres író, Bunyin Franciaországban, ugyanúgy az orosz kultúra képviselője maradt. Vannak olyan kozmopolita beállítottságúak, akik, ha új helyre csöppennek, teljesen feloldódnak az új környezetben és kultúrában. Ez rendben van, de általában azért azt láthatjuk, hogy a legnagyobb egyéniségek mindig megmaradnak a gyökereiknél. Elkalandoztunk a kérdéstől. Nos, úgy gondolom, hogy a felnövekvő tehetségek és a pedagógusok száma kimeríthetetlen Oroszországban is, ezért nem aggódom. A színvonal és a tradíció megmaradt. Más kérdés, hogy nagyon rosszak a gazdasági körülmények, melyek természetesen kihatnak a kultúrára is. Azért nem kell vészharangot kongatni, ez csak átmeneti időszak.

– Ön otthon van a pódiumon is. Hogyan befolyásolja művészi tevékenysége a tanítását? És fordítva: pedagógiai munkássága a művészetét?

Fiatalabb koromban határozottan és optimistán az válaszoltam, amikor feltették nekem a kérdést, hogy az egyik erőteljesen segíti a másikat. Most viszont azt mondom, hogy a pedagógiai tevékenységem zavarja az előadóit. Ma már nincs annyi energiám, mint régen. Tanítani sokkal fárasztóbb, mint zongorázni. Nekem egy tanítási nap felér néhány szólóesttel. Nem beszélve arról, hogy a rengeteg tanítási óra miatt nincs időm és erőm új darabot tanulni.

– Van-e Ars Poeticája?

Elsődlegesen: a zene a színpadon legyen mindig élő folyamat. Második: őrülten kell a zenét szeretni, s mindig rá kell csodálkozni. Harmadik: maradjunk őszintén önmagunk amellett, hogy meg kell tanulni, mit szabad és mit nem.

Promóció

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X