Nagykanizsa belvárosában, frekventált helyen, a Sugár út és Rozgonyi utca sarkán eklektikus stílusú épület áll. A helyiek Blumenschein-palota néven ismerik. Építészeti szempontból ez a város egyik legegységesebben fennmaradt palotája s egyúttal legimpozánsabb magánháza. Fénykorában, az 1900-as évek első három évtizedében – úrnője révén – a zene otthona is volt. Az úrnő, Blumenschein Vilmosné Kohn Hedvig ugyanis kiválóan zongorázott, s házába vonzotta a zeneszerető kanizsaiakat és a városba látogató művészeket.
A források szerint Hedvig maga építtette a palotát, egyik fivérével, Emillel közösen. Jómagam sokáig álltam értetlenül a tény előtt, hogy a hölgy hogyan tudott egy ilyen nagyságrendű épületet finanszírozni.
A testvérek apja, Kohn Henrik ugyanis évtizedeken át magán zenetanárként (zongora) működött Nagykanizsán; köztiszteletben állt, de nehezen feltételezhető róla, hogy ennyire gazdag volt.
Aztán egyszer csak előjött egy hír a régi sajtóból, amire korábban senki nem figyelt fel, s ami – anyakönyvi kutatásokkal kombinálva – mindent megmagyarázott: a testvérek hatalmas összeget örököltek anyai nagybátyjuktól, aki Frankfurtban a Rotschild bankház „prokuristája”, ügyvezető igazgatója volt (a történetet saját régi blogomban már megírtam; akit részletesebben érdekel, itt elolvashatja). Hát így lett Hedvignek és családjának ilyen monumentális háza, amit aztán az úrnő, majd később lánya is zenével töltöttek meg.
Az 1864-ben Nagykanizsán született Hedvig művészi fokon zongorázott. Feltételezhető, hogy apja tanította, majd olyan tehetségesnek bizonyult – ezt már forrás igazolja –, hogy tanulmányait 1876 szeptemberétől két tanéven át a bécsi zeneakadémián folytatta. Neve már abban az időben feltűnt a város sajtójában. 1878-ban például az apja által vezetett Kanizsai Dalárda koncertjén komoly virtuóz zongoradarabbal lépett fel. Kellemes és kiművelt hangja is lehetett, mert több alkalommal énekelt komoly szólókat zenés istentiszteleteken.
Ám bármennyire is tehetséges volt, nem lett hivatásos muzsikus, a polgári családi életet választotta: 1887 októberében férjhez ment Blumenschein Vilmos gabonakereskedőhöz. Két fia és egy lánya született. Nem egészen egy évtizede élt házasságban, amikor „beütött” az örökség. Felépíttette ezt a szép palotát, amelyet harminc éven át élénk és színvonalas zenei élet töltött be. A ház úrnője gyakran fellépett zongoristaként különböző hangversenyeken, s mellette otthona a házimuzsikálás fontos kanizsai színhelye lett. Úgy tűnik, férje nem gátolta zenei ambícióit, sőt, nyilván támogatta, mert a házaspár sokszor látta vendégül a Kanizsára látogató muzsikusokat; velük is, vagy csak maguk között, illetve kanizsai barátaikkal zártkörű hangversenyeket, házimuzsikálásokat is szoktak rendezni.
A palota legszebb órái közé tartozhattak azok az alkalmak, amikor a ház vendége Szigeti József volt, minden idők egyik legnagyobb hegedűművésze. Szigeti többször járt Kanizsán, felnőtt, világhírű művészként is, de az első néhány alkalommal még csodagyermek-korában. Édesapjával együtt itt, Blumenscheinéknél lakott és hangversenyein Hedvig kísérte zongorán.
Első alkalommal 12 éves korában, 1905-ben jött el, amikor háromszor is közönség elé lépett. Kaszinó-beli hangversenyén többek között egy Wieniawsky hegedűverseny-tételt, Saint-Saëns Rondo capriccioso-ját és Hubay Jenő Csárdajelenetek című darabját játszotta. Mint Kanizsa egyik hírlapja, a Zalai Közlöny rögzítette:
Felesleges tán mondanunk, hogy minden egyes zeneszámot a közönség orkánszerű tapsviharral kísérte. Elismeréssel kell adóznunk Blumenschein Vilmosné úrnőnek is, ki Szigetit zongorán kísérte felülmúlhatatlan ügyességgel.
Azt is megírta az újság, hogy egyik este a kis művész nagy társaság előtt házi hangversenyen is játszott a Blumenschein-palotában, ahol a jelenlévők ajándékokkal halmozták el. Ennek az estnek a történéseit részletesebben is megírta zenei emlékirataiban Böhm Emil, aki akkor a Kanizsai Dalárda karmestere volt.
Egy aranyos, szőke kis fiúcska jelenik meg atyja kíséretében Nagykanizsán. Úgy hívták, hogy Szigeti Józsika. Nemsokára a kanizsai társaság dédelgetett kedvence lesz a kis csodahegedűs. Egy este Blumenschein Vilmosék lakásán rendeztünk egy intim, zártkörű hangversenyt, amelyen már akkor kezdett kibontakozni a későbbi világhírű Szigeti József.
A társaság tagjai olyan extázisban hallgatták Józsika mesés játékát, hogy spontán 48 darab 10 koronás arany gyűlt össze Józsika további kiképeztetése céljából és amely összeget én, személyesen adtam át Józsika édesapjának.
„Józsika” még az év novemberében újra eljött, ismét a Blumenschein családnál szállt meg. Koncertjén újra csak Hedvig volt a zongorakísérője, s ugyanígy történt 16 éves korában, 1908-ban.
Bár Szigeti később megírta emlékiratait (könyve Beszélő húrok címmel jelent meg), sajnos nem említi benne kanizsai kapcsolatát. Pedig ez a kapcsolat létezett: részletei, amelyek így újdonságot jelenthetnek talán még egy kutató számára is, szépen nyomon követhetők a város sajtójából.
Ezért is másolom ide azt a levelet, amelyet a 13 éves csodahegedűs Londonból az „Édes Hedvig néni”-nek írt. Szövegét a Zalai Közlöny hozta le 1906. május 23-i számában, bizonyosan a címzettől kapták meg közlésre.
Tehát forrásközlés következik a szerkesztőség bevezetőjével:
Szigeti Józsika levele. A zseniális kis Szigeti Józsika egy levelét olvastuk ma. A levelet egyik nagykanizsai ismerőséhez, – Blumenschein Vilmosné úrnőhöz írta. Itt közöljük mindazok örömére, kik a kedves modorú, kiváló gyermeket itt-tartózkodása alatt megszerették. Csupa hangulat, elevenség ez a levél és naivitásában is megnyerően okos. Egy kis bölcs szól belőle, kit a korán elért dicsőség sem tett elbizakodottá, még kevésbé blazírttá. A gyermekművész megőrizte lelkének gyermekes üdeségét. A levél így szól:
11. Bloomsburg Square W. C.
Édes Hedvig néni!
K. levelét nagy örömmel olvastam és képzelem, mennyire haragszik reám, hogy már oly rég nem írtam, de vigasztalom magam, hogy Nénike egyáltalában nem tud haragudni. Pláne én rám (!) Mi itt egy Squareban, egy penzionatusban lakunk; gyönyörű szobánk van és nagyon jól érzem magam. Az öreg Szigeti (az apja. Szerk.) nagyon aggódik, hogy túl nagyra növök (de nem a művészetben!) Én itt sokat sétálok és sok koncertbe járok – és sokat gyakorolok és remélem, hogy „Es wird schon schief gehen.” (Ez a legújabb „szavam.” ) Mai postával küldöm a programmomat, már csak azért is, hogy tudják, mikor kell imádkozni. Az a kis angol nyelv, amit a Nénikétől tanultam, annyira fejlődött, hogy úgy beszélek már, mint egy papagály, sőt mi több már angol levelet is írtam a „Sweethartomnak” Chicagóba! Két héttel ezelőtt játszottam a Manchesteri herceg és több előkelő vendég előtt az Aeolian Hallban óriási sikerrel. Szerencsémre nem volt ott kritikus, de a hölgyek úgy sírtak, azt hittem, hogy Kanizsán vagyok. Ugyancsak játszottam Paolo Tosti híres olasz zeneszerző előtt és Blackbourn előkelő (pardon: veszélyes) kritikus előtt is és hála Istennek mind el voltak ragadtatva. Engemet itt egy párszor meginterwiewoltak és az arcképemet kérték, hogy közöljék a lapokban, de még eddig egy sem közölte. Az impresszárióm lefényképeztetett több állásban és csodálatos – mindegyiken úgy nézek ki, mint egy igazi művész. (Morál: Ha egy hazugságot sokszor mondanak, akkor maga a hazudó is elhiszi.) De mivel én ezt a morált tapasztalatból tudom, tehát nem kell félni, nem fog rajtam ragadni! A k. öreg Szigeti csináltatott nekem három szép öltözéket, cipőt stb. Én itt rengeteg drága bélyeget kaptam és szenvedélyesen gyűjtök. Most énnekem nagyon sok jó barátnőm és barátom van itt, akik nagyon szeretnek. A koncert május 23-án délután 3 órakor lesz a Bechstein Hallban zenekarkísérettel, tehát imádkozzanak, de számítsák az időkülönbséget a londoni és a kanizsai idő között. (Én nem írhatom meg, mert hisz én a számtanból megbuktam!)
Mindenkit tiszteltetek, Önt pedig öleli és csókolja
Your great Joe
Hogy Szigeti József kanizsai kapcsolatait lezárjuk, bár későbbi jelenlétei már nem kötődtek a Blumenschein családhoz, érdemes megemlíteni, hogy hangversenyezett még a városban 1922-ben (ekkor már a genfi zeneakadémia tanára volt), és még egyszer 1937-ben. Akkor kanizsai tisztelői megajándékozták egy fényképpel, mely jó három évtizeddel korábban, csodagyerek korában készült. Talán éppen ezzel:
Valamennyi kanizsai koncertjéről másik blogomban már írtam egy összefoglalót, kritikai visszhangokkal, az érdeklődő ott elolvashatja a részleteket.
A Blumenschein-palotában is teltek-múltak az évek… A ház úrnője kedves becenevet kapott a kanizsaiaktól, Blumi néninek emlegették. Közben felcseperedtek gyermekei, köztük Klára, aki hasonló életutat járt be, mint édesanyja. Kiváló énekesnő lett, de ő sem választotta hivatásának a zenei pályát. Még lánykorában, de később óbudai ügyvédfeleségként is gyakran fellépett igényes műsorral, volt koncertje a Vigadóban is. Az 1910-es, 1920-as években többször hazajött Kanizsára, olyankor édesanyjával közösen adott dalestet. Orováné Bodó Klárának hívták.
A Blumenschein-palota aranykora 1932-ig tartott, amikor a házaspár eladta és leányukhoz költözött Óbudára. A város elhagyásakor a Zalai Közlöny így méltatta a családot:
Városunk kulturális és társadalmi életében jelentős szerepet vivő család költözik Blumenschein Vilmosékkal e napokban a fővárosba. Vendégszerető, művelt szellemű házuk tárva volt a jótékonyság, a művészet számára. Blumenschein Vilmosné, a mindenki által annyira szeretett és becsült Blumi néni istenadta tehetségével és tudásával csak úgy kivált e város zenekultúrájában, mint a felekezeti s a társadalmi intézmények emberbaráti munkásságában.
A szülőföldből való kiszakadást nem sokkal élte túl a házaspár. Néhány hónap múlva, még költözésük évében váratlanul elhunyt a férj, majd alig egy év múlva, 1933 júniusában Blumenschein Vilmosné gyászjelentése is megérkezett Nagykanizsára. Mindkettőjüket az óbudai izraelita temetőben helyezték örök nyugalomra.
Blumi néniről Kanizsa hírlapja is megemlékezett. A rövid nekrológ sorai közül azt is kiolvashatjuk, hogy valószínűleg anyagi okokból kényszerültek kanizsai otthonuk és életük feladására. A „sorsadta” vagyonból nem tartalékoltak öreg napjaikra, helyette viszont lehetett három szép évtizedük, amikor úgy éltek – a családnak, a művészetnek és a jótékonyságnak – ahogy talán Hedvig fiatal lányként elképzelte magának…
A Zalai Közlöny szerdai száma rövid napihírben jelentette, hogy Blumenschein Hedvig, a közismert „Blumi néni” június 4-én elhunyt. Nagykanizsa zenei életében fiatal éveiben jelentékeny szerepet játszott. Zenei tehetség volt, de ezt a tehetséget nem hevertette parlagon, hanem a jótékonyság és a társadalmi kultúra szolgálatába állította.
Csak akik gyenge emlékezetűek, felejthették el, hogy a jótékonyságból is bőven kivette részét és Sugár-úti palotájában ajtaja a gazdag és szegény részére mindig nyitva-tárva volt. Nem az olcsó részvét kifejezése, ha azt állítjuk, hogy egyik legértékesebb úrnője volt a nagykanizsai társadalomnak. Nagylelkűen elmulasztotta a sorsadta kincsekből és vagyonból megmenteni azt, hogy a csendes aggságot tétlenségben tölthette volna. Eladta palotáját. Leányához Óbudára ment lakni, ahol gondos szeretetben részesült. Ott halt meg. Férje néhány hónappal ezelőtt megelőzte a halálban. (Zalai Közlöny 1933. jún. 8.)
A palota későbbi sorsa magán viseli a történelem bélyegét. Blumenscheinéktől egy tehetős orvos vette meg, majd az 1950-es években félelmetes hírnevet szerzett az Államvédelmi Hatóság székházaként. 1956. november 1. és 4. között aztán itt működött a Nemzetőrség. Erről emléktábla és az épület előtt a parancsnok, Orbán Nándor szobra is megemlékezik. De Blumi néni is megérdemelne egy emlékjelet. Sajnos, még fényképet sem ismerünk róla…
