Papageno Radio
- hirdetés -
Címlap Lenyűgöző El Greco-gyűjteménye volt a magyar kávéházi énekesnek - Jánoshalmi Nemes Marcell...

Lenyűgöző El Greco-gyűjteménye volt a magyar kávéházi énekesnek – Jánoshalmi Nemes Marcell élete

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Jánoshalmi Nemes Marcell (1866–1930) Klein Mózesként egy szegény sokgyermekes zsidó családban látta meg a napvilágot. Dolgozott rőfös üzletben, a legendák szerint kávéházi énekesként és tőzsdeügynökként is tevékenykedett. Végül bányavállalkozóból vált a 20. század első évtizedeiben kibontakozó magyar polgári műgyűjtés egyik legjelentősebb, s egyben legellentmondásosabb figurájává. Mesébe illő, kalandos pályafutásáról, néhány év alatt létrehozott pazar műgyűjteményéről, s nagyvonalú mecénási tevékenységéről már életében legendákat zengtek. 

Munkásságáért már életében szép eredményeket ért el: többek között királyi tanácsosi címmel, nemesi ranggal, és megannyi jelentős díjjal tüntették ki Magyarországon és külföldön. Máig tartó hírnevét elsősorban több száz darabot számláló kortárs magyar, illetve régi és modern külföldi képekből álló festménykollekciójának köszönhette, az évek során azonban gótikus faszobrokból, falikárpitokból, miseruhákból és egyéb iparművészeti tárgyakból is igen jelentős gyűjteményre tett szert. Saját korában főleg elsőrangú francia impresszionista anyagát, s a kortársakra revelációként ható El Greco-kollekcióját értékelték nagyra. Ha nem is ő volt El Greco újrafelfedezője – mint ahogyan ezt annakidején többen is állították –, neve elválaszthatatlanul összeforrt a görög származású spanyol festőével.

- hirdetés -

Ide kapcsolódik:
Egy korai El Greco-ikont fedeztek fel Kréta szigetén

Pályafutása során értékes műtárgyak egész sorát, többek között El Greco Bűnbánó Magdolnáját, vagy Mányoki Ádám nemzeti ereklyének számító Rákóczi-portréját ajándékozta a Szépművészeti Múzeumnak, de számos más hazai, illetve külföldi intézménynek is adományozott, így az Iparművészeti Múzeumnak, a berlini és a müncheni képtárnak, sőt még a madridi Pradónak, vagy a párizsi Louvre-nak is.

Kizárólag magyar festményekből álló, nyolcvandarabos kollekciójának adományozásával 1911-ben alapítója volt a Kecskeméti Képtárnak.

Műpártolói tevékenysége azonban nem korlátozódott csupán különféle műalkotások adományozására. Nagy számban vásárolt műveket fiatal tehetséges hazai és külföldi mesterektől, s az általa alapított díjaknak, illetve alapítványoknak köszönhetően, több évtizeden keresztül magyar művészek egész sora folytathatott külföldön tanulmányokat.

A 2011-ben, a Szépművészeti Múzeumban „El Grecótól Rippl-Rónaiig. Nemes Marcell a mecénás műgyűjtő” címmel megrendezett, Nemes káprázatos gyűjteményét reprezentáló kiállításon több mint 120 műalkotást felvonultató tárlat anyagában éppúgy szerepeltek antik vázák, középkori szobrok vagy régi olasz és németalföldi mesterek elsőrangú alkotásai, mint különböző korokból származó értékes iparművészeti tárgyak, a gyűjtő otthonainak hangulatát megidéző, enteriőr-szerű elrendezésben. Szintén megtekinthető volt Nemes egykori Greco-kollekciójának féltett darabjai mellett a 19-20. századi magyar képzőművészet emblematikus alkotóinak, többek között Munkácsy Mihály, Ferenczy Károly, Rippl-Rónai József, Szinyei Merse Pál, Uitz Béla, Kernstok Károly és Vaszary János művei is.

1930-ban bekövetkezett halála után Nemes Marcellt a Szépművészeti Múzeum márványcsarnokában ravatalozták fel. Klebelsberg Kuno kultuszminiszter a világhírű műgyűjtőt a nemzet halottjának nyilvánította. Petrovics Elek a Szépművészeti Múzeum akkori igazgatója, 1921-ben egy levelében ekképpen írt róla: 

Ő a közérdek szolgálatáról sem feledkezett meg, ő nemcsak üzletember, hanem fanatikusa és nagyszabású támogatója is a művészetnek, s ha összehasonlítjuk őt azokkal, akik egyoldalúan hajszolják üzleti érdekeiket, azt kell kívánnunk: bár csak volna sok Nemes Marcellünk…

Az egykori hatalmas gyűjtemény Nemes halála után szétszóródott, világhírű képei ma különböző múzeumok, többek között a párizsi Orangerie, a berlini Gemäldegalerie vagy a londoni Tate anyagát gazdagítják. 

„Amennyiben még többet szeretne megtudni a legendás műgyűjtőről, vagy imádott festőművészéről, a spanyol manierizmus legnagyobb mesteréről El Grecóról, ne hagyja ki a január 21-én, a Szépművészeti Múzeum által megrendezésre kerülő M+ El Greco Light online eseményt. Továbbá, ha Nemes Marcell jó barátja, a magyar festő zseni – Rippl-Rónai József – is felkeltette figyelmét, jegyezze fel a január 28-át és látogasson el a Magyar Nemzeti Galéria Múzeum+ Rippl-Rónai Light, szintén online térben zajló programjára.

A MÚZEUM+ egy kissé átalakulva, igazodva a körülményekhez M+ Light címmel a biztonságos online térbe költözött, hogy Önök most se maradjanak kedvenc rendezvényük nélkül.

Élmény és kényelem, vagy kényelmes tartalom is lehetne a mottónk. A lényeg, hogy mi most is igényes tartalommal igyekszünk szolgálni Önt Kedves Látogató. Izgalmas témáinkat tárlatvezetésekkel, előadással, beszélgetéssel, könyvbemutatóval járjuk körbe. Helyezkedjen kényelembe és tartson velünk otthonából! A dresszkódot Önre bízzuk, a különleges múzeumi élményeket pedig mi garantáljuk.

Sok minden változik, de egy valami biztos: a Múzeum+ ha kell, házhoz megy. 

A teljes program kínálat – ingyenes. (Az online tárlatvezetések befogadóképessége 100 látogató. Köszönjük megértésüket.)”

Rippl-Rónai Józsefet több évtizedes barátság fűzte a műgyűjtőként és mecénásként már életében legendává váló Nemes Marcellhez (1866–1930), akit az évek során több festményen, rajzon, valamint karikatúrán is megörökített. Ezek közül valószínűleg az a kiváló portré a legismertebb, amelyet a művész 1912-ben festett az akkor már nemzetközi hírű „marchand-amateur”-ről. 

Rippl-Rónai József: Nemes Marcell arcképe 1912; Rippl-Rónai Ödön Gyűjtemény, Kaposvár; 63,5 x 44 cm festmény, olaj, és papírlemez

Ugyancsak érdemes külön megemlíteni azt a skiccet, amelyre a művész – Nemes kedvenc festőjére utalva – a következő szöveget írta: „Pedig még van valahol egy Greco”. (Németh István – MúzeumCafé) Nem Rippl volt az egyetlen művész, aki portrét rajzolt Nemesről. Többek között Herman Lipót, Pólya Tibor, Vadász Miklós, Kelemen Lajos is megörökítette a műgyűjtőt. Oskar Kokoschkát pedig maga Nemes kérte fel portré elkészítésére, ám a végeredménnyel nem volt maradéktalanul elégedett. Az elkészült műről Sümegi György így ír: „A feje csupa szöglet, csupa mértani test: kész kubizmus”.

1910 végén a Szépművészeti Múzeumban mutatták be az akkor már 80 régi és modern képből álló Nemes-gyűjteményt, amelyben a németalföldi és olasz mesterek jelentős művei, valamint Corot, Delacroix, Courbet mellett szerepeltek az impresszionisták legnagyobbjai és Cézanne is. Ennek a bemutatónak a fő attrakcióját azonban főként a pontos anatómiától elrugaszkodott manierista El Greco (kb. 1541–1614) képei jelentették, ami komoly nemzetközi érdeklődést váltott ki.

El Greco: Férfi tanulmányfej (Ifjabb Szent Jakab apostol?) 49,5 × 42,5 cm festmény, olaj, vászon, 1600 körül; Szépművészeti Múzeum. A műtárgy megtekinthető Szépművészeti Múzeum az állandó kiállításában.

„El Grecóról azt beszélték, hogy képeit egy fakereszt letört darabjával festette, javítások nélkül, mert így „minden festékfolt Isten akaratának felel meg”. Az anekdota persze nem igaz, mégis beszédes: mintha a lázas látomások csakugyan valamiféle misztikus erő érintésére bontakoznának ki az elnagyolt, szilaj sodrású formákból. Mégsem Isten keze munkál a vásznakon, hanem festőjük szenvedélyes hite és teremtő tehetsége, amely új, szerves egységgé gyúrta a keresztény világ két nagy festői hagyományát. A krétai Domenikos Theotokopoulos a régi stílusú ikonfestés elismert mestere volt már, mielőtt a modern nyugati modor megigézte. Ám bárhová vetette is a sorsa – Velencébe, Rómába, majd végül Spanyolországba –, és bármint csodálta is Tiziano és Tintoretto művészetét, lelke mélyén megmaradt El Grecónak, azaz a görögnek.” (Vécsey Alex)

Érdekesség, hogy a műalkotásról 1968-ban a Magyar Posta 60 filléres bélyeget adott ki. 

Mindenképpen fontosnak tartjuk itt kiemelni, a manierista nagymester Bűnbánó Mária Magdolna című műalkotását is, mert állítások szerint ez volt az első El Greco-festmény, amelyet Nemes káprázatos gyűjteményéből a Szépművészeti Múzeumnak adományozott. Ezt a páratlan műtárgyat múlt heti Egy titokzatos nő – Ki is volt valójában Mária Magdolna? című posztunkban tudják megtekinteni. 

Rippl-Rónai József, Piacsek bácsi babákkal, 1905, Magyar Nemzeti Galéria; 71,3 × 103 cm festmény, lemezpapír, olaj. Ez a műtárgy nincs kiállítva.

Rippl-Rónai József. Ő volt a századforduló legeredetibb és az egyik legnagyobb hatású magyar művésze. Mérhetetlenül gazdag színvilág, stilizáló vonalak és dekorativitás jellemzi. Finom pasztell képein szinte tapintható a puhaság. Művein keresztül bepillantást enged a kisvárosi létbe, melynek remek példája a Piacsek bácsit bemutató sorozat. 

„1905. november 30-án így ír Rippl-Rónai Kaposvárról Ödön öccsének: „Most egy kis 1 méteres képen dolgozom – be is fejezem hamarosan. A zöld fotelos szobában két kis lányka néz képes könyvet a nagy stráfos fotelban; a következő fotelra vannak téve, gondosan egymás mellé ültetve a két nagy baba. A következő fotelban pipál Piacsek bácsi. A másik szobába is belátni, ahol Lazarinon a varrónő próbálja a rózsaszín ruhát. Virágok, képek és bútorok.”

Rippl-Rónai hazatelepülése után Kaposvárott Fő utcai otthonát számos képén örökítette meg. E műveket összehasonlítva jól megfigyelhető, hogy milyen szabadon kezeli motívumait: a képeket, bútorokat, dísztárgyakat, s mily könnyedén szűkíti vagy tágítja a tereket mondanivalójának megfelelően. Az ekkor keletkezett pasztellekkel ellentétben ezek korántsem tekinthetők „pillanatfelvételeknek”, nagyon tudatosan megtervezett kompozíciókról van szó. Erről tanúskodik a fent idézett levél is. 

A Piacsek bácsi babákkal akár generációs képnek is felfogható, hiszen három korosztály látható rajta meghitt együttlétben, a vattapuhaságot idéző rózsaszín falak védőburkában. Rippl-Rónai kisvárosi enteriőrjeinek ez a tematikusán leggazdagabb, színvilágában legderűsebb és legharmonikusabb darabja az otthonképek ama típusának a kiteljesedése, melyben a belső szoba ajtajának megnyitásával a mindennapok intimitásába is bevonja nézőjét, aki ezáltal mintegy résztvevőjévé válik a művész életének. Részesévé lesz annak a nem hivalkodó, de gondtalan jólétet és biztonságot sugárzó világnak, mely a boldog békeidők ideáljának megfelelően a nemesi és polgári erényeket egyesítette.” (Nagy Ildikó szerk.: Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása – A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1998/1)

Szinyei Merse Pál, Hinta, 1869; 50,3 × 41,5 cm festmény, lemezpapír, olaj, Szépművészeti Múzeum. A műtárgy megtekinthető a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításában.

„A festő Münchenben készítette ezt a vázlatot, amelynek alapján Humplmayer műkereskedő megrendelte az ezen alapuló nagy képet. A kép sosem készült el, a vázlaton kívül néhány rajz maradt még fenn. A vázlattal Szinyei felismerte a plein air festés, az impresszionizmus lényegét, ugyanabban az évben, amikor Monet az első jelentős francia impresszionista alkotásokat készítette.

A plen air festés, a napfényt, a tárgyakat körülvevő atmoszférát is érzékeltető ábrázolás a francia impresszionisták törekvéseivel egy időben, de tőlük függetlenül jutott érvényre Szinyei Merse Pál korai alkotásaiban. 

Művészetének kezdeti szakaszában, Münchenben festett plein air tanulmányai közül A hinta, ez a friss, üde színezésű jelenet az alakok szabad, laza csoportfűzésével, természetes mozdulataival, a hinta könnyű repülésével, a napsütötte falon, a ruhákon vibráló napfoltokkal a legszebbek egyike. Szinyei kezdeményezését ugyanúgy kigúnyolták, mint az impresszionistákét: ezt a képét egyik kollégája Modebildnek, „divatképnek” nevezte, mert az akkori divat szerint és nem régi kosztümökben vagy népviseletben festette meg alakjait. Szinyeit ez elkedvetlenítette, s a tervezett nagyobb változatot nem is festette meg.

Később Rippl-Rónai Józsefnek ajándékozta cserébe egy kis japán fametszetért, s tulajdonképpen Rippl-Rónai fedezte fel, mint korai impresszionista remekművet. Nem is igen akart tőle megválni, akkor sem, amikor a müncheni Neue Pinakothek 4000 márkáért akarta megvásárolni. Később a magyar származású, Münchenben élő kiváló műgyűjtő, Nemes Marcell 15 000 koronás ajánlatának mégsem tudott ellenállni. Így került a vázlat 1933-ban Nemes Marcell hagyatékából a Szépművészeti Múzeumba.” (Hungart)

Bogdány Jakab: Virágok üvegvázában, 1724; Szépművészeti Múzeum; (kerettel): 79 × 66 × 7,5 cm festmény, vászon, olaj. A műtárgy megtekinthető a Szépművészeti Múzeum állandó kiállításában.

„… Tudjuk, hogy Nemes a gazdaság élénkítése terén tett erőfeszítéseire, illetve a Szépművészeti Múzeum anyagának hiánypótló művekkel való gyarapítására tett ígéreteire hivatkozva már 1906-ban szeretett volna valamilyen kitüntetésben részesülni. Bár az intézmény igazgatója, Kammerer Ernő fel is terjesztette őt az általa kért Ferenc József-rendre, semmi jele annak, hogy ezt valaha is megkapta volna. Nemest azonban szemmel láthatóan nem csüggesztette el ez a kudarc… az elkövetkező évek során pedig valóban sokat tett azért, hogy neve a művészet, illetve a kortárs hazai művészek nagyvonalú támogatójaként vonuljon be a köztudatba. 

Nemes már 1908-ban ismét több értékes műalkotással lepte meg a Szépművészeti Múzeumot. Különösen jelentősnek számított a csendéleteiről és madárképeiről ismert Bogdány Jakab (1660–1724) négy képének a megszerzése, annál is inkább, mivel az eperjesi születésű, s hollandiai tanulmányai után Angliába települő festőnek ekkor még alig akadt hiteles alkotása Magyarországon. A Régi Képtár vezetője külön cikkben méltatta a jeles műbarát ezen újabb, hézagpótló adományait, melyeknek köszönhetően Nemes Marcell még ugyanebben az évben megkapta a királyi tanácsosi címet.” (Németh István: „Szerette, ha szerették, de még inkább, ha csodálták” – Nemes Marcell, a műpártoló és az ember)

Mányoki Ádám : II. Rákóczi Ferenc portré (18. sz. eleje), Szépművészeti Múzeum; 75,5 × 67,5 cm festmény, vászon, olaj. A műtárgy megtekinthető a Szépművészeti Múzeum állandó kiállításában.

Mányoki Ádám II. Rákóczi Ferenc fejedelemről készített arcképe a magyar barokk portréfestészet emblematikus alkotása, és egyben a festő életművének kiemelkedő darabja. A főképp külföldön, Berlinben, Varsóban és Drezdában dolgozó festő 1707 és 1712 között állt Rákóczi szolgálatában. Az itt bemutatott portré 1712-ben készült Gdańskban. A Rákóczi-szabadságharc bukása után emigrációba kényszerült fejedelem e méltóságteljes, ugyanakkor bensőséges hangulatú arcképen magyar nemesi viseletben jelenik meg, fejedelmi rangjának kellékei nélkül. Nyakában az 1708-ban elnyert Aranygyapjas-rendjelet viseli, amelyet csak 1712-ben kapott kézhez. A sötét környezetből az arcra erős fénysugár vetül, amely megmutatja a festő kiváló és érzékeny jellemábrázoló tehetségét. 

A kép feltehetőleg Erős Ágost lengyel király és szász választófejedelemnek készült, és Rákóczi ajándékaként jutott Drezdába. A festmény hazánkban nemzeti ereklyeként tisztelt; magyar múzeumi tulajdonba 1925-ben került Nemes Marcell műgyűjtő ajándékaként.

id. Lucas Cranach: Az angyal híradása Joachimnak, Szépművészeti Múzeum, 1518; 60,5 x 51 cm festmény, olaj, fa. A műtárgy megtekinthető a Szépművészeti Múzeum állandó kiállításában.

A Szépművészeti Múzeum gyűjteményei több mint 30 alkotást – festményeket és grafikákat – őriznek az id. Lucas Cranach műhelyében készült több ezer mű közül: köztük a borzongató szépségű Salomét Keresztelő Szent János levágott fejével, és a maró szatírával megfestett össze nem illő párokat. Ezeket a múzeum látogatói jól ismerik az állandó kiállításból.

Azt azonban talán kevesen tudják, hogy Cranach nemcsak kiváló festő volt, hanem rendkívül sokoldalú vállalkozó is, akinek könyvkiadója, nyomdája, patikája és még sörfőzdéje is volt. Nem csak a 16. század művészetére gyakorolt jelentős hatást, hanem a korszak egyik legfontosabb, világtörténelmi jelentőségű fordulatában, a reformáció elterjedésében is kulcsfontosságú szerepet játszott. Színes személyiségét és Luther Mártonnal kötött barátságának történelmi jelentőségét egy animációs kisfilmben mutatjuk be, amely reményeink szerint igazi, többdimenziós hús-vér emberré teszi a nézők számára jól ismert képek alkotóját.

Fényes Adolf, Testvérek, 1906, Szépművészeti Múzeum, 121 x 101 cm festmény, vászon, olaj. A műtárgy megtekinthető a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításában.

Fényes Adolf a realista hagyományokat ápoló életképfestészet hazai központja, az 1902-ben alakult szolnoki művésztelep vezéralakja volt. 1897 és 1908 között nagy elkötelezettséggel és mély átéléssel festette a Szegény emberek élete-sorozatát. A ciklus képei stilárisan három nagyobb egységbe csoportosíthatók. A kezdeti években a monumentális földművesfigurák drámaiságát a sötét, komor színek dominanciája fokozta. 1903-tól a vásznakon felizzott a kolorit és a paraszti világ motívumait átitatta a napfény, majd végezetül összegző, posztimpresszionista képfelfogásig jutott el a művész.

A Testvérek letisztult kompozícióján egynemű kék háttér előtt a két gyermek alakja élénk dekoratív színfoltokból áll. Ekkor született képeihez hasonlóan Fényes itt is egy-egy jellegzetes alakot örökít meg, egy jellemző pillanatot ragad meg. A tömör megfogalmazású enteriőr a szegényparasztság mindennapjaiba, egyszerűségében nemes tárgyi világába enged bepillantást. „Mentül kevesebbel ér el mentül többet” – írta a festő képeiről a kor neves művészeti írója, Lyka Károly 1905-ben.

Cezanne élete nagyobb részét szülővárosában, Aix-en-Provence-ban töltötte el. Budapesti csendélete egy Aix és Marseille közelében fekvő tengerparti településen, Estaque-ban készült, ahová Cezanne többször kiköltözött.

Paul Cézanne, A tálaló, 1877, Szépművészeti Múzeum, 65,5 x 81cm festmény, olaj, vászon. A műtárgy megtekinthető a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításában.

A kép készítése idején, a hetvenes évek közepén Cezanne már baráti kapcsolatban állt a legjelentősebb impresszionista festőkkel, Pissarróval, Monet-val, Renoirral. Korai, ún. barokkos festményeinek színvilága ebben az időszakban kivilágosodott, de az impresszionisták képalkotó módszere helyett az állandó, a maradandó megragadása foglalkoztatta. Rendszeresen tanulmányozta a múzeumok gyűjteményeit, a gipsztárakat, a művészeti lapok reprodukcióit. Ahogy Charles Baudelaire költészete is korábbi kezdeményezések kiteljesedéseként fogható fel, ugyanígy tekinthetünk a hetvenes évekbeli Cezanne csendéletekre is, amelyek megfestéséhez a mester Chardin és a 17. századi spanyol csendéletfestők kompozícióit is tanulmányozta. A csendéletek tanulságait Cezanne portréin és tájképein is hasznosította.

A csendéletek az életmű jelentős részét teszik ki, köztük nem is egy a művész lelkiállapotának a pillanatnyi kifejezője volt. A budapesti csendélet szimmetriát fejez ki az aszimmetriában. A kompozíción a tálaló lapját és polcát egy teli borosüveg köti össze, mint szilárd pontot a törékeny, fehér porceláncsészék, az üvegpohár, az összegyűrt fehér szalvéta és a lehelet-könnyű piskóta halom között. (Geskó Judit)

Munkácsy Mihály, Colpachi iskola (vázlat) 1875, Szépművészeti Múzeum; 63 x 110.3 cm, festmény, olaj, vászon. A műtárgy megtekinthető a Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállításában

„…1875-ös colpachi nyáron, az öreg falusi iskola hangulatától megérintve, Munkácsy két briliáns vázlattal fogta meg a gondolatot. Mindkettőn a fény a főszereplő, pontosabban a fény és a tér, illetve a tér tárgyainak viszonya. A Tanterem című vázlaton nyári ragyogás tör be a zárt ablakon át az üres tanterembe. A tárgyak körül remeg a fénytől átjárt levegő. A fényforrás és a megvilágított falak közt, mint tengely, virágfüzéres oszlop feszül padló és mennyezet közé. 

Ennek a feldíszített oszlopnak itt komoly térszervező szerepe van. Az alakos változaton a képfelület egészéhez képest aránylag kisebb méretű ablakból árad a terembe a fény, felragyognak az útjába kerülő tárgyak, alakok. Az oszlop viszont kezd veszíteni valódi jelentőségéből. A befejezett képen az – ismét nagy – ablak, fénylő folt, de nem igazán fényforrás. A teret egyenletes, szórt fény világítja be és az előtér fontos tartalmi szerepű figuráit emeli ki. Az oszlop pedig mellékes motívummá válik, annyira, hogy térbeli helye is bizonytalan, és a kompozíció tagolásában már nem visz szerepet. 

A nagyszámú figura csoportosítását nem képi, hanem tartalmi szempontok diktálták. A levegős elrendezésű vázlathoz képest szorosan, relief-szerűen sorakoznak egymás mellett az alakok. Eltűnt a vázlat bal szélén ülő asszony alakja, amely a jobb oldalt álló gyermek ellenpontja volt, helye üresen ásít. A kép széle viszont váratlanul metszi a felelésre várakozó gyerekek csoportját.  Az ismert vázlatoktól a kész műig vezető út képzőművészeti gondolattól irodalmias mondanivaló felé terelődött érdeklődést mutat – de nem általában. Nem a hanyatlás jeleként. …A Colpachi iskola vázlataitól a befejezett képig érve – mint láttuk – lényeges funkcióváltozáson estek át fontos képi alkotóelemek, miközben tartalmi motívumok jutottak döntő szerephez. Ennek okát abban kell látnunk, hogy Munkácsy érzékelte: képi gondolatának súlya, ereje kevés a megnövekedett felülethez, így idegen eszközhöz nyúlt. Ez pedig más, mintha irodalmiassá váló érdeklődése terelné a képzőművészeti gondolattól az illusztratív megoldás felé.” (Pálosi Judit, Moldován Angéla: Munkácsy Mihály „Colpachi iskola” című festményének története és restaurálása) 

Kelemen Lajos: Nemes Marcell portré

„…a gyűjtő alapvetően örökké nyughatatlan, rendkívül energikus személyiség volt, amit a vele kapcsolatos anekdoták mellett a róla készült korabeli ábrázolások is jól érzékeltetnek. Korántsem Rippl-Rónai volt ugyanis az egyetlen, aki a kortárs művészek közül megörökítette Nemes Marcell jellegzetes vonásait. Herman Lipót, Pólya Tibor vagy Vadász Miklós számos esetben lerajzolták a Japán kávéház híres Művészasztalánál gyakran megforduló gyűjtőt, s az 1912-ben Budapestre látogató Jules Pascin ugyancsak több szellemes karikatúrát készített az állandó pénzszűkében lévő művészek által körülrajongott Nemesről. Később, feltehetően már az 1920-as években, még Hoffmann Edith, a Szépművészeti Múzeum kiváló muzeológusa is készített egy árnyrajzot Nemes Marcellről. Kelemen Lajos 1924-ben Münchenben szintén megörökítette a műgyűjtőt. Ezt a rajzát, mint visszaemlékezéseiben maga is utalt rá, később a Magyar Nemzeti Galériának ajándékozta.” (MúzeumCafé 25.: Nemes Marcell, a mecénás portréi – Rippl-Rónaitól Kokoschkáig. Szerző: Németh István művészettörténész, a kiállítás kurátora)

Promóció

- hirdetés -
- hirdetés -

X
X