Társadalmi küldetéstudat, „a változások éve”, szórakoztató kontra gondolkodtató színház. Thália-elhagyás és k2-es otthonra találás. Bán Bálint önazonos és dús gondolatmenete felelősségvállalásról, színházról, irodalomról, Y generációról, szabadságról és függetlenségről. Anyegin.hu és a többiek.
– Hogy vagy? Ha jól tudom, éppen a hetekben találkoztál személyesen a Covid-19-cel.
– Igen, túl vagyok rajta szerencsére. Kemény volt, de viszonylag zökkenőmentesen és gyorsan átvészelte a szervezetem. A k2 Színház egész társulatán egyszerre ment át egyébként a vírus, egészen pontosan a berendi, Béke című – premierünk másnapján merült fel a gyanú. Akkor még azt hittük, hogy csak megviselt bennünket a főpróbahét. Leteszteltettük magunkat, és mindenki pozitív lett. Ha a dolog pozitív oldalát nézem, akkor azért „szerencsés” – már ha lehet így fogalmazni – ez a helyzet, mert nyugodtan tudtunk most próbálni, nem fertőzzük meg egymást. A tudomány jelenlegi állása szerint körülbelül egy-öt hónapig rezisztensek leszünk, és ez nyugalmat eredményezett a társulaton belül, legalább egy kis időre.
– Milyennek érzékeled a jelenlegi közhangulatot, kollektív közérzetet?
– Nem kifejezetten kultiválom az aktuális kultúrpolitikai álláspontokat. Ijesztő szerintem, hogy nincs szükség gondolkodásra, kultúrára, vagy ha esetleg igen, akkor csakis olyanra, amilyen bizonyos emberek ízlése szerinti, a többi tűnjön el a felszínről. Ez rendkívül furcsa. Többek között ide tartozik az SZFE letarolása, az erőből kommunikálás és a despota intézkedések az intézménnyel szemben. Erre még rájön a járványhelyzet, amiben rendkívül bizonytalan az, hogy kinek hogy van munkája, jövedelme, élete, színházi embereknél streamje. Fontos megjegyezni, hogy a streamelés roppant magas költségekkel jár, és a befektetett összegek gyakran meg sem térülnek. Az ehhez szükséges apparátus is „zsebbe nyúló” műfaj, a marketingjéről nem is beszélve. Alaposan be kell építeni a köztudatba a közvetítéseket, hogy eljusson a hír mindenkihez.
– Kardinális szerepkört vállaltál az SZFE ügyében, már rögtön a tüntetéshullám legelején. Te voltál az első felvonulás „vezetője”. Volt benned félsz?
– Felkértek arra, hogy legyek a konferansziéja a demonstrációnak. Félsz csakis abból a szempontból volt bennem, hogy vajon leszek-e annyira flott vagy talpraesett ebben a helyzetben, hogy előrelendítse a munkám a tüntetést, vagyis hogy én ne hátráltassam. Felmerült bennem a kérdés, hogy el fognak-e fogadni az emberek – jobban mondva elég hiteles vagyok-e a felkérésre. Ennél a félelemnél azonban határozottan erősebbnek bizonyult az a meggyőződés, hogy ha ezt visszautasítom, akkor azt örök életemre bánni fogom.
Olyan ügyről van szó, ami mellé maximális elköteleződéssel be tudok állni, ráadásul saját felelősséget is érzek.
Elképesztően fontos időszaka volt az életemnek az egyetemi periódus, annyira sokat kaptam az SZFE-től, hogy úgy éreztem, nem tehetem meg azt, hogy kibújjak a feladat alól. Úgy döntöttem, nem teszek úgy, mint aki tökéletes konferansz, hanem egyszerűen azt fogom adni, amilyen én vagyok. Hogy ennek milyen következményei lehetnek? Elvileg demokráciában élünk, ahol mindenkinek egyenlő joga van a véleménye kinyilvánításra. Miért probléma ma Magyarországon az, ha valaki elmondja a véleményét vádak nélkül, tisztán? Miért lehet baj az, ha valaki kiáll egy közös ügyért, amiben őszintén hisz? Ez nem lehet probléma!
– Mit gondolsz azokról az intézkedésekről, vezérlésekről, amelyek az utóbbi hónapokban történtek az egyetemen?
– Szétrombolják az egész intézményt. Ez egy dekrétum. Senki nem azt firtatja, hogy bizonyos reformok, újítások, más aspektusok beemelése jót is hozhatna az SZFE számára, itt nem erről van szó. A teljes leuralás és az együttműködést mellőző új struktúra kialakítása, az egyoldalú építkezés viszont rémisztő, és tehetetlenséget szül, ami könnyen gerjeszthet dühöt. Ez tarthatatlan – és nem demokráciába való. Ez az ügy azért mozgat meg annyi embert, azért hordanak sokan sárga maszkot, azért tesznek piros-fehér szalagot autókra, biciklikre, ablakokra, kirakatokra, mert ez már valójában nem az SZFE-ről, hanem a szabadságunkról szól. Le a kalappal a diákok előtt, hogy ilyen higgadtan és hitelesen, jogszabályok mentén, hibátlanul, kreativitással telve folytatták/folytatják le az egyetemfoglalást és a tüntetéseket.
– Hogyan látod a jövőt ezzel kapcsolatban? Homályt, sötétet látsz, vagy reménykedsz azért abban, hogy valamilyen konszenzusra jutás is felmerülhet?
– Az eddigiek alapján nagyon úgy tűnik, hogy nem foglalkoznak a demonstrációkkal. Ha erre alapozunk, akkor sajnos nagyon sötét a jövőkép. Az a kérdés is felmerül bennem, hogy ha ez a direkció marad, akkor ki szeretne majd erre az egyetemre járni, és ki szeretne majd ott tanítani. Mindenkiben, így bennem is motoszkál azonban egy halvány reményteli gondolat, hogy azért hátha… Nagyszerű lenne, ha elindulna egy aktív, egymás szempontjait figyelembe vevő és egymást tisztelő diskurzus, hiszen az ország egyik kiemelkedő és fontos intézményéről van szó, a magyar művészközeg egyik alappilléréről.
– Sokan említik mostanában azt, hogy 2020 a változások éve. Így van ez számodra is?
– Nagy váltás volt az életemben, hogy eljöttem a Thália Színházból, és a k2 Színházhoz szerződtem – hivatalosan szeptembertől, azonban már év eleje óta ehhez a független társulathoz tartozom. A Thália alapvetően szórakoztató jellegű előadásokat reprezentál, és a nagy közönségsiker darabok mellett kötelezte el magát. Az ott töltött öt évem alatt nagyszerű kollégákkal dolgozhattam és sokat tanultam, de úgy éreztem mégis, hogy eddig és nem tovább. Teljesen más típusú színházi gondolkodásmódot és attitűdöt képvisel a Thália, mint amit magaménak érzek, ami közel áll hozzám. Sokkal jobban vágytam arra, hogy valaminek a velejét csinálhassam, ráadásul a színháznak társadalmilag fontosabb kérdésekkel kell foglalkoznia szerintem. Persze, játszani remek egy bohózatot is, de véleményem szerint aki színésznek áll, az vállalja azt a felelősséget, ami egy kollektív, azaz társadalmi felelősség. Mindenesetre képvisel álláspontokat, ezzel gondolkodtat és közös gondolkodásra invitál.
– Mik azok a színházi aspektusok, amelyeket magadénak érzel?
– Hiszem, hogy egy művésznek, így a színésznek is feladata van. Fel kell nyitnia a szemeket, rá kell mutatnia, reflektálnia kell bizonyos jelenségekre, problémákra. Ez nagyon hiányzott nekem a tháliás időszakomból, és egyre égetőbb lett legbelül. Az ember hajlamos elkényelmesedni és beleülni a jóba, miközben elfelejti, hogy nem az igazi önvalóját éli. Egy olyan kicsi színházhoz tartozni, mint a k2, ahol jóformán kiszámíthatatlan az, hogy milyen összegekből tudunk dolgozni, hány előadásunk lesz egy hónapban, sokkal kockázatosabb és kritikusabb életvitel szempontjából, mint például a Thália, ahol biztos, stabil keretek között megy minden. Sokkal jobban vágytam olyan feladatokkal foglalkozni, amilyenekkel a k2 funkcionál. Úgy döntöttem, hogy lesz, ami lesz, kíváncsi vagyok, mit tudok, mire vagyok képes.
Harmincéves vagyok, erőm teljében, tisztában a képességeimmel. Lássuk, hogy megállok-e a saját lábamon!
Mindig is szerettem a kihívásokat. A saját képességeimre vagyok kíváncsi, és nem más olyan szekerét szándékozom húzni, amilyenre nem vagyok elfogultan elhivatott. Valamint a másik oldalon más farvizén sehova nem szeretnék eljutni.
– Milyen kihívásokkal gazdagít jelenleg a k2?
– Termékeny időszakunk van szerencsére, izgalmas projekteket tudunk magunkénak. Hamarosan lesz egy felolvasó színházi darabunk, amit Fábián Péter és Benkó Bence írtak, kifejezetten a pandémiára reflektálva. Készül a társulat továbbá egy Hamlet tantermi előadásra. December harmadikán volt a bemutatója ugyanakkor az új – szintén tantermi –előadásunknak, az Anyegin.hu-nak. Ez a darab a digitális térben játszódik. A virtuális világba van helyezve az eredeti történet, nem egy az egyben Anyegin-sztori, hanem inkább csak egy parallel szál mai kontextusban. Tizenöt-tizenhat éveseknek szánt az anyag, sulikba szeretnénk majd eljuttatni, nyilván, ha majd a Covid-helyzet engedi.
– Mire reflektál pontosabban ez a digitális Anyegin-vonal?
– Érdekes körképet ad az előadás arról, hogy hogyan ismerkedünk online térben, hogyan ringatjuk magunkat egy-egy ideába, elképzelésbe. Pontosan úgy működik ez, mint Anygein és Tatjana, akik nagyon keveset találkoznak, és mintha kifejezetten a távolságból táplálkoznának az érzelmek. Ennek párhuzamán arra mutatunk alternatívát, hogyan működnek a szociális hálók, hogyan ismerkednek a kamaszok az online világban, továbbá mi az, amit élőben, a fizikai valóságban, és mi az, amit csak a fejünkben futtatunk. Párhuzamos valóságokban éljük az életünket.
Edukatív céllal is rendelkezik a darab, szeretnénk közelebb vinni a kamaszokhoz ezt a klasszikus művet – az ő nyelvükre adaptálva.
– Miért pont a kamaszokat céloztátok meg? Ez lehet az az időszak, amikor igazán be lehet oltani valakit irodalommal és színházzal?
– Emlékszem, hogy engem is kamaszként kezdett el érdekelni a színház, az irodalom. Mindig is jártam színházba, édesapám színész – a színházi folyosókon nőttem fel –, és most mindenféle romantikus anekdotát lehetne beidézni, hogy mindig is vonzott ez a világ, de ez nem igaz. Kicsi koromban nem értettem, nem is érdekelt. Kamaszként azonban fordult velem egyet a világ, akkor pontosabban, amikor olyan kötelező olvasmányokkal találkoztam, amiktől szó szerint megpezsdültem! Ehhez kapcsolódik még, hogy csodálatos irodalomtanárom volt, aki felnyitotta a szemünket a magyar irodalom szépségeire – engem gimiben kapott el igazán a gépszíj. Az olvasás szeretete is ide datálódik. Szerintem a tizenhat körüli időszak a megfelelő arra, hogy az ember közel kerüljön ehhez a világhoz, mert még ott van benne a gyermeki lét, de már felnőtt szeretne lenni, két ciklus között van fizikailag és érzelmileg is. A kamaszkor tehát ideális arra, hogy igazán megalapozza az irodalom szeretetét és megnyissa a gondolkodást a művészet, a színház irányába is.
– Az előbb említetted azt, hogy fontosnak tartod az együtt gondolkodást, a társadalmilag elhivatott attitűdöt. Szerinted milyen Y generációs témák lehetnek izgalmasak színházi előadás keretein belül?
– Ez nehéz kérdés, nagyon sok szempontból vagyunk eltérőek az elődeinknél. Felgyorsult az életünk, de lelassult a felelősségvállalás, jobban mondva az egészséges felnőtté válás. Mi vagyunk ugyanakkor az a generáció, akinek elege van az eddigi politikai tendenciákból, és tiszta lappal tudnánk indulni. Hajlandóak lennénk szerintem egy transzparens irány felé nyitni. Más. Kérdéses, hogy ki milyen szakmát választ magának, és abból hogyan tud megélni. Például művészként komplikáltabb élni gazdasági szempontból – főleg manapság és főleg itthon. Azzal kell szembesülnie sokszor egy művésznek, hogy hiába van meg a hozzáállás – miszerint „nem baj, ha nem keresem soha degeszre magam, de missziót teljesítek és szolgálom a népemet” –, de ki figyel rám. Nehéz egyszerű, tiszta értékekkel figyelmet szerezni, minden más vibráló, hivalkodó vagy harsány mellett.
Hol vagyok ebben az információ-, reklám-, lehetőség- és digitális dzsungelben? Ki hallja meg a művészeket?
Más. Az állandó hajtás szerintem a mi generációnk legfőbb jellemzője. Nyilván képletesen értem a következőt. Dolgozzunk húsz órát egy nap, négyet meg aludjunk, és amikor ötvenesek leszünk, kipihenjük magunkat? Tényleg erre kéne tendálni? Szerintem ez a járványhelyzet akár ennek a tisztánlátásában segítségünkre lehet. Nem árt lassítani, kicsit megállni, és mély levegőt venni.
