Január 15-én és 16-án közvetíti a Budapesti Operettszínház a Tajtékos dalok című Boris Vian-revüt, amelyben egyszerre van jelen a határtalan derű és az életszeretet, a romantika és az abszurd, a stiláris játék és a morbid humor. A Kiss Csaba rendezte előadásban – pontosan úgy, mint Boris Vian életművében és életében – minden komoly. Vagy épp ellenkezőleg: semmi sem az. És ennek így kell lennie.
– Mondják, hogy a meglepő asszociációk és a nyelvi kreativitás miatt Boris Vian egyszerre a fordítók álma és rémálma. Mi Boris Vian a színházi rendezőnek?
– Ugyanez, és talán ez az oka annak, hogy a darabjait viszonylag ritkán veszik elő. 2009-ben a Budapesti Kamaraszínházban rendeztem a Mindenkit megnyúzunk című művét. Valójában akkor ismerkedtem meg a drámáival, és rettenetesen élveztem ezt a találkozást. Éreztem, hogy Vian világa mély rokonságot mutat az angol abszurddal. A történet a második világháborúban játszódik, a normandiai partraszállás alatt – de Vian teljesen felforgatja a világot, kicsit úgy, mintha a Gyaloggalopp szerzői vennék elő a témát. Nagy sikere volt az előadásnak, a nézők és a társulat is nagyon szerették.
– Bevallom őszintén, nagyon meglepődtem azon, hogy Boris Vian életművének milyen nagy része van lefordítva magyarra.
– Ráadásul egymás után két kiadónál, nyolc-nyolc kötetben, amelyek többezres tízezres példányszámban keltek el! Vian olvasótábora egyébként mindig is szilárd volt, a Tajtékos napok, a Pekingi ősz vagy a Venyigeszú és a plankton Magyarországon is komoly népszerűséget szerzett neki. Azért lehet most ekkora Vian-reneszánsz, mert azoknak a körében, akik olvasnak, és köztük elsősorban a fiatalokban, igény mutatkozik az ő játékos komolyságára. A lányom tizenkilenc évesen olvasta a Tajtékos napokat, és nagyon tetszett neki. Akkor éreztem azt, hogy nem veszett kárba a nevelés, hiszen én is fiatalkorom óta lelkes híve vagyok Viannak.
– Ha hozzátesszük, hogy Vian az Übü-drámák írójának, Alfred Jarrynak a követője volt, te pedig többször rendezted ezeket a darabokat – egyáltalán nem meglepő az operettszínházi Tajtékos dalok. A Nagymező utcai felbukkanásod mégis rendhagyó, mert zenés előadást még nem készítettél. A már ismert vagy az ismeretlen világ miatt mondtál igent a felkérésre?
– Valahogy az élet hozta. Amikor Kiss-B. Atilla igazgatóként meghívott az Operettszínházba rendezni, mondtam, hogy klasszikus zenés darabot nem szeretnék rendezni, mert nincs benne tapasztalatom, nem értek hozzá. Az operett nagyon komoly szakmai tudást igénylő műfaj. Viszont már évek óta a fiókomban volt ez a 11 Boris Vian-dal, olyan jeles költők és műfordítók tolmácsolásában, mint Kiss Judit Ágnes, Müller Péter Sziámi, Takács M. József és mások. Azt gondoltam, szívesen építenék köréjük egy olyan zenés előadást, ami Vian életéről, műveiről szól. Mindössze 39 év adatott meg neki, de fantasztikus, hogy mekkora életművet hagyott az utókorra. Amikor elkezdtem anyagot gyűjteni, kutatni, egészen meglepő dolgokkal szembesültem. Vian a világháború után újjászülető párizsi kulturális élet egyik kulcsfigurája volt. Írt regényt, drámát, esszét, kritikát, operát, forgatókönyveket és még angolból fordított is. Nem gondolnánk, hogy körülbelül ötszáz dalt szerzett, köztük például az 54 nyelvre lefordított Katonaszökevény-t. Maga is tehetséges jazz-zenész volt, a Philips hanglemezkiadó zenei szerkesztője, aki nem csupán személyesen ismerte Miles Davist vagy Duke Ellingtont, hanem játszott is velük. Továbbá 52 filmben szerepelt, például Gérard Philippe és Jeanne Moreau partnereként a Veszedelmes viszonyok-ban.
– Ezért használsz filmet az előadásban?
– Úgy éreztem, hogy azt a határtalan képi játékosságot, ahogy Vian a nyelvet használja, az asszociációit, a szóképek burjánzását muszáj valahogyan megjeleníteni. Ebben volt segítségemre Maruscsák Dávid videodesigner, aki olyan vizuális környezetet teremtett, hogy a Kálmán Imre Teátrum falai gyakorlatilag megelevenednek. A revűt is komolyan vettük, Kovács Adrián zenei vezető kiszenekarra hangszerelte a Vian dalokat, ezt élőben játsszuk, Kocsis Tamás pedig egész koreográfiát készített a színészekkel. Tükörpadló, LED-fal, forgóvetítő, mint egy igazi revüben. Berzsenyi Krisztina párizsi jelmezeiben. Az is milyen érdekes: Párizsban Vian a Moulin Rouge mögött lakott, mi pedig az egykori budapesti Moulin Rouge-ban játsszuk az előadást. Annak is van szomorú áthallása, hogy – mint tudjuk – a Tajtékos napok főszereplőjének, Chloénak a tüdejében egy halálos lótuszvirág nyílik, ma pedig épp a tüdőt megtámadó koronavírus szedi az áldozatokat. Boris Vian 100. születésnapján megtartottuk a bemutatót, másnap pedig leálltak a színházak. Ha ezeket az apró részleteket elkezdjük számba venni, úgy tűnik, mintha vele együtt találtuk volna ki ezt az előadást…
– Hogyan válogattatok a mennyiségében hatalmas, műfajában pedig igen sokszínű életműből és az életrajz különböző eseményeiből?
– Elsősorban az életéből, pontosabban a halálából indultunk ki. Boris Vian úgy halt meg, hogy az egyik művéből készült vetítésen felugrott, azt kiáltotta: „Úgy négerek ezek, mint a seggem!”, összeesett, és meghalt. Gyerekkora óta pontosan tudta, hogy rövid élet adatik meg neki a szívreuma miatti szövődményekből. Számomra annyira súlyos drámaisága van ennek, hogy innen kezdjük a történetet, és visszafelé fejtjük fel az életét. Azt is erősnek tartottam színpadilag, hogy miközben a második világháború alatt a megszállt Párizsban az emberek iszonyatos időket élnek meg, valaki ilyen színes és gazdag nyelven ír szerelemről, bulikról. Mintha az életszeretettel akarná legyőzni a betegségéből adódó állandó halálfélelmet és az aktuális külső fenyegetettséget, amit a megszálló németek jelentettek.
– Négy színész van a színpadon, akik több karaktert is játszanak, ráadásul nagyon gyorsan váltanak ezek között, ki-be és ide-oda ugrálnak a figurák között. Emlékeztet engem ez a megoldás a De mi lett a nővel? című darabodra.
– Ez valóban így van, annyi különbséggel, hogy a Tajtékos dalokban a nézői részvételre is építünk. Bár keveset játszhattuk az előadást, de azt tapasztaltam, hogy a színészek és a rendezők is egyre jobban élvezik ezt.
– Hogyan lehetett ezt próbálni nézők nélkül?
– Sehogy. A bátorságunkat meg a képzeletünket próbáltuk felizzítani, és amikor a nézők visszaigazolták, hogy ez jó, ez a játék tetszik nekik – ettől a színészek is egyre jobban élvezték a kapcsolatot, az élő nézői reakciókat.
– Akár ezért vagy akár a filmhasználat miatt kellett alakítani az előadáson, hogy ezek a streamen is átjöjjenek?
– Igen, ez egy másik műfaj, azért a felvétel rendezőjével aprólékosan végigbeszéltük a teljes előadást, és a vágásnál is ott voltam. Ennék jóval nagyobb munka volt, hogy belopjuk a felvételbe azt az gyönyörű vizuális világot, amit a Kálmán Imre Teátrumban teremtettünk, hogy a képernyő előtt ülő nézőknek is megjelenjenek a képi asszociációk. Ez azért sem volt könnyű, mert ilyen komplex technikát előadáshoz magyar színházban ritkán használnak.
– Kezdő vagy haladó vianológusoknak ajánlod a Tajtékos dalokat?
– Akik ismerik Viant, meg fogják találni azt a furcsa, groteszk, életszeretettel teli világot, ami miatt szeretik őt; akik pedig ezen az előadáson keresztül lépnek be az univerzumába, biztos vagyok benne, hogy elkezdik olvasni a regényeit és hallgatni a dalait. Most már magyarul is.
