Mit árul el egy festő utolsó önarcképe vagy egy író búcsúlevele? A művészetpszichológia területére kalauzol sorozatában Gerevich József pszichiáter, pszichológus, művészetterapeuta. Az idő reszketése a művészetben című, részletekben közölt tanulmányában a művészek, elsősorban képzőművészek utolsó műveit vizsgálja.
„Azt mondják, hogy a hattyú szebben énekel, ha érzi halála közeledtét. Én tehát, őt utánozva, megpróbálok jobban festeni, mint valaha.” – írta 1657. december 24-én Paul Fréart de Chantelou-nak címzett levelében Nicolas Poussin festő, aki ekkoriban, öregen, úgy jellemezte festői munkáját, mint
„a remegő kezem debilitása, amely nem akar úgy engedelmeskedni, ahogyan szeretném…”
Poussin, hűen a fenti soraihoz, utolsó festményével, az Özönvízzel, jobbat festett, mint valaha. Erről a képről elmélkedve, François-René de Chateaubriand író és politikus egyik művében, a Rancé életében megjegyzi, hogy „valahogy emlékeztet a hátrahagyott időre és az öregember kezére”, majd hozzáteszi: „az idő csodálatos reszketése”. Poussin és Chateaubriand gondolatai régen elvesztek volna, ha Gaetan Picon francia művészettörténész (1), majd Daniel Arasse ikonográfus (2) nem hozzák vissza számunkra, hogy jobban eligazodjunk a művészi szándék labirintusában.
Picon arról értekezik Poussin és Chateaubriand nyomán, hogy a legutolsó festmények gyakran a legszebbek. De szerinte az is előfordul, mint Frans Hals festő esetében, aki élete végén nem akart már másoknak tetszeni, hogy egyes művészek abbahagyják az alkotást, holott reszkető kezük még nem akadályozza őket. Jean-Baptiste Camille Corot a halálát megelőző napon például arra a felismerésre jut, hogy
„Olyan dolgokat veszek észre, amelyeket még sosem. Úgy tűnik, sosem tudtam eget festeni.”
Mennyire más ez, mint amikor egy művész a halála pillanatában is tollat és papírt ragad, mint Henri Matisse, aki a halála előtti napon, amikor meglátta utolsó múzsája, Lydia Delectorskaya frissen mosott haját turbánszerűen befedve a törülközővel, teljesen felvillanyozódott, és rögtön tollat ragadott, hogy vázlatot készítsen róla. Ez a rajz lett Matisse utolsó rajza (3).
Múltbeli példákon merengve Picon vette észre azt is, hogy egyes festők utolsó műveikben önmagukról kezdenek beszélni. A halálközelség ebben az értelemben azt jelenti, hogy nemcsak az öreg művész keze reszket, hanem az idő is reszket, megremegteti a szerzőt, aki – korábbi alkotó korszakaihoz képest – másként definiálja önmagát. „Bizonyos művek (…) a születés érzetét keltik. És a születés egyenlő a meztelenséggel.”
Ha Picon e gondolatait megpróbáljuk értelmezni, eljuthatunk arra a következtetésre, hogy utolsó művével a szerző lemezteleníti magát, olyan arcát mutatja, amelyet korábban sohasem láttatott. Az anyaszült meztelenre vetkőzött művész látásmódja hasonlít az újszülötthöz.
Arasse számára Giovanni Bellini Noé részegsége című festménye (1515 körül) világította meg, hogy mit jelent az „idő reszketése”. A Robert Longhi által 1927-ben Bellini alkotásaként azonosított művet felfedezője „vakmerőnek és modernnek” jellemezte.
Vakmerő és modern volt, mert eltért Bellini korábbi műveitől és a korra jellemző más festők alkotásaitól is. Bibliai témát választott, de hiányzik belőle az ideológia: a kép semmit nem mutat meg a katolikus egyház tanításaiból, semmi nem utal az Ótestamentumra. Egy családi jelenetnek vagyunk tanúi, amelyben az apa, Noé, és három fia, Kám, Szem és Jáfet vesz részt. Bellini megrendelői azt várták tőle, hogy olyan témákat dolgozzon fel, amelyekkel korábban soha nem foglalkozott. Ezáltal megújíthatja festői dicsőségét. A három utolsó műve: az Istenek ünnepe, az Akt tükör előtt és a Noé részegsége, bár témájukban különbözők, de összeköti mindhármat a „tekintet”.
A képeken valaki egy meztelen testre veti a tekintetét. A Noé részegségében ráadásul ez a meztelen test kiszolgáltatott helyzetben van. Az alkoholmámor, az öregség és az a szégyenérzet szolgáltatja ki, amely azért uralja Noét, mert három fia szeme láttára történik (még ha másként is viszonyulnak ebben a helyzetben apjukhoz). Az ikonográfus ilyenkor megáll, nem keres személyesebb összefüggést, félve a pszichologizálástól (2).
A pszichológus azonban továbblép, megpróbálja összevetni művet és élettörténetet egymással, majd arra a hipotézisre jut, hogy Bellini, akiről már 1506-ban megírta az őt meglátogató Albrecht Dürer, hogy
nagyon öreg, és még mindig ő a legjobb, nem véletlenül ábrázolt idős korában egy másik idős embert magatehetetlenül.
Csak egy mozzanatot érdemes ebből az összevetésből kiemelni: Bellini tanítványa, Tiziano Vecellio pályázatot nyújtott be 1513-ban mestere kizárólagos pozíciójára a velencei Nagy Tanács csarnokának festészeti felügyeletére vonatkozóan, amelyet többszöri nekirugaszkodással el is nyert. A tehetetlen Bellini úgy érezte, elárulták.
Irodalom
1.Picon, Gaetan: Admirable tremblement du temps. Skira, Geneve, 1970.
2.Arasse, Daniel: Művész a műben. Analitikus ikonográfiai esszék. Typotex, Budapest, 2012.
3.Gerevich József: Az idő reszketése, avagy a szőke jéghercegnő fejlődéstörténete. In: Gerevich J: Múzsák és festők – Teremtő vágyak 2. Noran Libro, Budapest, 2017, 79-84.
