Ismét pályázik az Operaház főigazgatói posztjára Ókovács Szilveszter, akivel az eredmények és a motivációk mellett az elmúlt 12 év folyamatos konfliktusairól, vezetői hitelességének és operarendezői munkájának megítéléséről, valamint az intézmény játszóhelyeinek jövőjéről is beszélgettünk.
– Miért? Kezdjük ezzel az egyszerű kérdőszóval a beszélgetést. Miért pályázol újabb főigazgatói periódusra? Nem elég ebből a megbízatásból egy bő évtized?
– Dehogynem, ha vége lenne, az is elég lenne. Ám egy sor célkitűzésünk nem tudott megvalósulni, és most ráadásul nem olyan az általános helyzet – egy vihar kellős közepén –, hogy jó lelkiismerettel továbbálljak. Mi is történne? Új vezető érkezik vélhetőleg kívülről, csinál egy sorcserét, mert az szokás, és itt marad éles helyzetben, új garnitúrával az Opera, amelynek irányítását viszont nem lehet máshol megtanulni. Sem itthon más intézmény élén, sem más európai vagy tengerentúli operaháznál. Túl speciális a helyzete, nyelve, irodalma, jogrendje, története – és csak egy van belőle. Évekbe telt, míg beletanultam, pedig előtte négy esztendőt töltöttem itt a menedzsmentben, és kívülről senkit sem hoztam. Egy új vezetés figyelmét a napi menedzselés úgy elvonja, hogy a hosszabb távú ügyek (pl. az Erkel-átépítés, a díszletraktározás, az Opera Campus vagy az Emléktár) bizonyára több éves késedelmet szenvednek, vagy el is felejtődnek. Nagy tisztesség az Operaházat vezetni, és ha olykor el is kedvetlenít egy-két dolog, bőven találok lelkesítőt a feladatban. 52 évesen még lendülettel és ötlettel is bírom. Ha a hazai színházak vagy akár a nagy operaházak táján körülnézünk, sokkal hosszabb vezetői ciklusokra, hajlottabb életkorokra találunk.
– Hogy döntéshozói szinten milyen az ázsiód, azt nyilván eldönti majd a pályázatod sorsa. De vannak más szintek és körök is, ahol egy operai főigazgató bizalmi tőkéje fogyhat vagy gyarapodhat. Nem gondolod, hogy az elmúlt években a te bizalmi tőkéd érdemben csökkent a szakma és a közönség körében?
– Aki dolgozik, kopik. Valami ilyesmit mondtak a nagyszüleim falujában is: ki mivel bánik, azzal kenődik. Nekem mégis teljesen más beállításból látszik az elmúló 12 év. Volt például 4 millió jegyvásárlónk! Volt vagy 100 kisebb, de inkább nagyobb bemutatónk, 24 akkora külföldi túránk, hogy estig sorolhatnám a „leg”-jeiket. Építettünk egy sosemvolt hatalmas próba-, gyártó- és logisztikai centrumot, az Eiffel Műhelyházat, ez akkora újdonság volt, mintha egy új hajóosztályt helyeznénk vízre: múlt hétvégén hanyatt is esett tőle az Opera Europa konferencia 170 résztvevője…
Újranyitottuk az Erkel Színházat, felújítottuk az Operaházat, most fejezzük be a Simándy-épületet a Hajós utcában, és tervezzük az Opera Campus nevű képzési központot is. Hatalmas díszletraktárat szereztünk az Eiffel tőszomszédságában. Az intézmény belső struktúráit modernizáltuk, digitális lábat növesztettünk, és ma nemcsak előadásokat tudunk saját stábbal és eszközökkel felvenni, közvetíteni vagy kiadni, de mindenben az önellátásra törekedtünk. A folyamatos keretrendszeri „földrengés” miatt folyamatos reform alatt van a játszási rend tervezése és bonyolítása, az énekesek szerződtetési formája, de a saját bevételünket 3,5 milliárd forintra tornáztuk, ez egyedülálló idehaza. És addig se nyugszom, míg a Dalszínház utcai egykori klubunk helyén meg nem nyitjuk az Opera immár száz éve hajléktalan Emléktárát. Nem sorolom tovább: ez a Magyar Állami Operaház végre másik entitás, nem a szocializmusból itt ragadt képződmény. Mégis mutassunk rá, hogy mások előttünk például mindezt nem tudták és/vagy akarták megcsinálni, mi pedig igen, és hogy nem hullott mindez az ölünkbe.
– Ugyanakkor mindkét nagyberuházás, az Opera és az Eiffel példája lehet annak is, hogy az előzetes vállalások, a derűlátó ígéretek könnyen túlzottnak vagy tarthatatlannak bizonyulhatnak, s hogy az ilyesmi ugyancsak megárthat a vezetői hitelességnek.
– Minden építkezés késik és drágul. Aki ezt cáfolja, még egy erkélyt se próbált beüvegeztetni, nemhogy az ország legnagyobb középületét új életre lehelni (Eiffel), vagy az egyik legfontosabb magyar műemléket korszerűsíteni (Operaház). Azért nem a büfét festettük ki vagy nem a bejárat elé került két műtuja, pedig ilyen csodákról is sokat olvasni. Ha ezért a csúszásért bárki elszámoltatna, az a faramuci helyzet állna elő, mintha a pilóta fejét vennék, amikor a kemény viharon átvezetett gépet ugyan épségben teszi le, de húsz perccel késve, és ezért nő a reptéri illeték. Ez az ország legnagyobb kulturális vállalata, ahol ezer változóval kell számolnunk nap mint nap. Második pályázatom címe annak idején egy Lohengrinből vett fordulat volt („Das süße Lied verhallt” – elhalt az édes, a nászi dal), amely már önmagában finom, tán túlságosan finom utalás kívánt lenni: a mézesheteknek vége, ez már a reális felismerések és következtetések időszaka. Akkor, 2017 őszén az európai élvonalba kerülést már csupán távlatos célként említettem, hisz forrásaink, s egyáltalán az ország teljesítőképessége ennél többet nem tesz lehetővé. Hogy mindkét beruházás elcsúszott, attól leginkább nekünk, az Operaháznak lett nehezebb. Ma már tudom, ekkora volumenű projektek sokszereplős játékban működnek, és hogy csak azért felelhetek, amit megtenni is jogomban állt. Így ma célokat kell kitűznöm és dolgozni értük, dátumokat, összegeket írni nem érdemes – holnap pedig egyre inkább nem lesz az. Összegezve: biztos koptam is, de az Opera közben épült, ment előre. Még mindig jobb így, mintha nekem épülne kacsalábon forgó házam, az Opera meg elkopott volna bele.
– Akkor nézzük voltaképp ugyanezt a témát az Erkel Színház vonatkozásában. Az előző ciklusodra pályázva beszéltél arról, hogy majd szükség lesz az Erkel felújítására, és ezt bizonnyal most is így gondolod. De arról egy szó sem esett akkoriban, hogy az Erkelről akár le is mondana az Opera, márpedig mostanában valahol itt járunk. Ez alapvető fordulatot jelez és érinti a hitelességed kérdését. Merthogy annak idején a budapesti operaközönség körében leginkább az Erkel újranyitásával szereztél bizalmi tőkét. Tényleg magyarázható lenne mindez pusztán azzal a felismeréssel, hogy kevesebb az operalátogató?
– Pedig ez a fő ok, még ha nem is tekinthetjük egytényezősnek a kérdést. 2011-ben, amikor idekerültem – tehát 11 évvel ezelőtt: ugyan mi mindent látunk már másként azóta, ki-ki a saját területén, életében! –, az Operán belül és a közönség körében is erősen élt az Erkel Színház iránti igény. A budapesti operajátszásnak is szüksége volt a másik lábra. Ebben voltak valós, akkor valid szempontok, de ma már látszik, hogy beszűrődött sok emlék, nosztalgia, érvényét vesztett tapasztalat is egy egészen más kor operaéletének visszfényeként. Becsületbeli ügy volt az Erkelt újranyitni, egy defenzív irány helyett fejlődni, tágulni, megpróbálni, milyen is a kétszínházas operaüzemet megint működtetni. Éveken át haladtunk ezzel, nem adtuk fel, próbáltuk így is meg úgy is, de közben nem volt ez csalódás- vagy épp öncsalástól mentes folyamat. Ám hogy vészeltük volna át az Ybl-palota leállásának csaknem 5 esztendejét, ha nincs az addigra bejáratott Erkel, a mentőhajó? A vírus, a poszt-Covid állapot, az Operaház újranyitása és a mostani háborús válság együttes hatásai miatt azonban most számot kell vetnünk a megváltozott helyzettel, eljött ez a pillanat, gyakorlatilag 10 évnyi Erkel színházi működés után. Kiérlelt álláspontom, hogy jogelődje, az egykori Városi Színház (1917-1950) portfóliójával kellene az Erkelt tovább működtetni, nem győzöm eléggé aláhúzni: átépítése után, munkadátumként 2028-tól. „Hontalan” szimfonikus zenekarok koncerttermeként, táncelőadások, minőségi könnyűzene, unplugged estek, jazzkoncertek, de időnként musicalek kibérelt játszóhelyeként is, s egyúttal néhány opera- és balettsorozat otthonaként – és az Opera kezelésében megtartva. Már csak azért is, mert ebben 70 év gyakorlatunk van, és mozgatható, átcsoportosítható apparátusunk, így lehet minőségi és költséghatékony egyszerre az épület üzemeltetése. Az Erkel Színház két kincse a nagy nézőtere és a kiváló akusztikája: ezért kell elsősorban erősítetlen funkciókra használni, mások megőrülnének ilyen terem birtokában! Ugyanakkor nincs többé értelme és gazdasági racionalitása sem a saját repertoárunkkal teletömni az Erkelt. Viszont ehhez a felismeréshez szükség volt az Operaház bezárására, akkor derült ki, hogy az Andrássy úti közönsége nem megy át az Erkelbe. Nevezhetjük kötődésnek vagy sznobizmusnak, ám ettől a tény nem változik. Egy európai főváros operaházához annak építészeti vonzereje is hozzátartozik, része is az összművészeti hatásnak. Az Erkel egykori saját közönsége pedig sajnálatosan nemcsak a színházból, de többnyire az életből is távozott – eközben a Lázár Ervin Program révén már az egész ország színházai adnak zenés darabokat diákok számára, a Müpáról, Zeneakadémiáról nem szólva, tehát az Erkel Színház régi kiemelt szerepe ezzel is halványult. De az Operaházba is befér ám egy nyújtott szezon alatt 300 ezer fizető néző plusz az Eiffel kapacitásai – ez akkor is nagy fegyvertény, ha mellette az Erkelben jóval kevesebbet játszanánk saját előadást.
– A közönség fogyatkozása talán mégsem csupán élettani okokra vagy az operalátogatói sznobizmusra vezethető vissza. Nem arról van szó, hogy a régi közönség megtartása és az új megszólítása kapcsán rossz döntések is szép számmal születtek? Most szándékosan nem rendezéseket említek. Amikor buffotenor szólam basszbaritonhoz kerül (Hoffmann meséi), amikor egy remekmű (Pelléas és Mélisande) nem egyszerűen áthangszerelve szólal meg, de külön nyomatékos jelzés nélkül elhagyjátok a zenei anyag majd’ egyharmadát, vagy amikor egy operából kitörlitek a legismertebb (Farsangi lakodalom) vagy az egyik legismertebb (Gioconda) slágerét, az ilyen döntések hatásukban nem alkalmasak a közönség eltántorítására?
– Itt is átállítanám a fényeket. Nem egyszerűen ruhát cseréltünk a repertoáron, hanem legalább 20-30 olyan remekművet – operát, balettet – is színpadra vittünk, amelyet addig senki idehaza, vagy utoljára 40-60 éve. Először azért verték el a port rajtunk, mert nem vettünk műsorra valamit, utóbb meg azért, mert megoldottuk. A méltánytalan kritikai hang feleslegessé tette e megjegyzéseknek a komolyan vételét, utóbb már olvasását is. Névtelen, nevenincs és nagynevű kolléga is ír kritikát (vagy mit), ám többségük inkább hadviselő fél, aki miközben azt hiszi, ezzel koptat, pedig épp ellenkezőleg. Az operakultúra terminátorai kénytelenségből békén hagyják az idegrendszerem, ugyanis nem mérgezem magam velük. Így is van elég visszajelzés, és körülöttem dolgozik egy csapat nagyszerű szakember. Egyébként egyszer próbáljuk majd ki, milyen volna elfogadni, hogy a darab karmestere, rendezője, koreográfusa, karvezetője, díszlettervezője alaposabban – vagy: legalább annyira – ismeri a művet, hisz nyakig benne van hónapok óta, mint akkor épp bárki más, aki klaviatúra után nyúl és leiskolázná őket. Elég volna csak az esztétikai bírálat, nem kellene a szakmai tudást is megkérdőjelezni, pláne pellengérre állítani. De nem akarok csak általában válaszolni. Ami a Pelléast illeti, Frederic Chaslin, igazi francia karmestersztár átiratát játszottuk a saját dirigálásával, a neves holland Hotel Pro Forma színpadra állításában. A Pelléas mai időérzetünkhöz mérve hosszú, máshol is húznak belőle. S hogy ezt hogyan kommunikáljuk? Ki kellett volna írnunk a zifferszámokat a netre? Nem fontosabb az, hogy négy évtized múltán újra bemutattuk Debussy operáját? Franciábbak akarunk lenni Chaslinnél? Aztán az a szerep a Hoffmann meséiben eredetileg nem tenorra van írva. A Farsangi lakodalomból 2022-ben mi az, ami közismert? Semmi: a két háború közti világ legnépszerűbb magyar vígoperája a maga homogén ismeretlenségével pislog vissza ránk. És egyáltalán: amikor az Eiffel Bánffy-termét megnyitottuk, ínyencségeket ígértünk, de azt nem, hogy a művek nem eshetnek át fazonírozáson. Nemcsak az éttermek joga újragondolni a fogást! Ahogyan az évtizedes rendezések cseréje, úgy ez is azért történik így, hogy az operajátszás ne váljon formalinban konzervált múzeumi tárggyá. Magam is érzem a probléma viszonylagos feloldhatatlanságát, de hadd jelentsem ki: az Opera nem garantálhatja, hogy a kritikus (vagy a néző) fejében élő műalakot viszi színre azokkal és úgy, akikkel és ahogyan ő szeretné. Építünk ugyan a befogadó gazdag képzeletére, de azt munkára fogni csak az alkotóink és lehetőségeink adta keretben érvényes.
– Visszatérve a vezetői hiteled, bizalmi tőkéd kérdésére: nem érzed úgy, hogy egyik-másik nyilvános összecsapás (vidéki/fővárosi operajátszás vitája, táncművészeti képzés körüli üzengetés) és az igen intenzív jelenléted apasztja azt? Adott esetben akár attól is függetlenül, hogy igazad van-e, vagy sem.
– A vidék-Budapest vita luftballonja kipukkadt. Mindenki elmondott mindent, mi jelentős önkorlátozást tettünk, amit nem igazán értékeltek, mégis ment minden tovább a maga kerékvágásában. Mert át lehet rajzolni fejben a viszonyokat, ám attól még az Opera eleve egy kamion az úton, jobban is látszik, nagyobb hely is kell neki, érdemes igazodni hozzá, hosszabb a fékútja is – és ez nem miattam, hanem régóta van – és jól van így. Ami pedig a másik, a frissebb ügyet illeti, épp most érkeznek ide Kiss Jánosék, hogy rendezzük a félreértéseket. Ami biztos: az Operának hat éve van és lesz is balettiskolája, ez a belügyünk, léte egyáltalán nem befolyásolja, hány fiatalt veszünk fel a Táncművészeti végzőseiből – az elmúlt 8 évben egyébként 19-et sikerült, és az egyetemi hallgatók épp most táncoltak 18 előadást nálunk. Egyáltalán nem keresem a konfliktusokat, legtöbbször inkább nyelek, hogy ne gerjesszek értelmetlen vitákat. Ahhoz képest, hogy hány kollégát irritálhat a legnagyobb intézmény, a Magyar Állami Operaház puszta léte, mérete, és hogy hányféle érdek ütközik körülöttünk, valójában nem is olyan sok a nyilvános probléma. Sokkal több viszont a kérés, amelyet megfogalmaznak felénk a művészszférából: díszletet, jelmezt, lámpát, termet, embert, zenekart, táncost, énekest kölcsönadni, éspedig gyorsan és lehetőleg ingyen… Az ütések nyilvánosak, míg a szívességekkel minden „partner” sokkal szemérmesebb. Akkor már a telefont is felemelik, és nem a sajtót hívják rajta.
– Akkor térjünk is át a jelenléted, a működésed egy újabb szegmensére, a rendezésre. Az alapkérdésem itt is ez: miért? És ha nem haragszol, egy goromba mellékkérdés: gondolod, hogy rendezhetnél az Operában, ha nem te lennél az Opera főigazgatója?
– Nyilván attól függ, ki lenne, aki válogatja a rendezőket. De miért ne? Ha megnézed, hogy az elmúlt 11 évben ki mindenkit, színházi és filmrendezőt, kreatív figurákat kértünk rendezésre, láthatod, hogy operarendezői diplomával rendelkező hazai művész csak egy volt köztük, merthogy Magyarországon nincs ilyen képzés – még!
– De te sem színházi, sem filmrendező nem vagy.
– Aki figyelt, tudja, hány mű alapötlete, szövegkönyve, felfedezése jött tőlem az elmúlt években azon túl, hogy a rendezések alapjául szolgáló beszélgetések, nem kis számban viták – nem túlzás! – százain vettem részt aktívan. De érteni vélem, hogy rádiósnak tévés, tévésnek zenész, zenésznek operaénekes, operaénekesnek inkább újságíró, újságírónak színházi tótumfaktum, annak meg csak egy NER-lovag vagyok, aki leginkább semmit se csináljon. Ezt nem is balos optikának hívnám, inkább a beskatulyázhatatlanság okozta intoleranciának. Két művészdiplomám és egy tanári oklevelem van a Zeneakadémiáról, most már doktorátusom is az éneklés és az opera területéről. 16 éve dolgozom az Opera irányításában. Énekeltem egy sor szerepet anno színpadokon, tévében, rendeztem több egyfelvonásos kamaraoperát, sőt a Duna Televíziónál filmet is…
Nem érzem problémának, hogy miután sok-sok éve viszem az Operaházat, és lehetőséget adtam számos egyetemistának(!), filmes, animációs rendezőnek, színművésznek ugyanerre – mert rendre keresgetek! –, megőszült színházi emberként egy Hunyadi-előadást én is színpadra tettem. Valaha építész akartam lenni, később jogász, énekes, aztán tévés: ha akarom, minden, ami a kreativitás vagy a kommunikáció kapcsán mocorog bennem, utat talál és hasznosul. Míg az Erkel-opera tradicionális, úgy a Tosca szándékoltan kortársibb, elemelt stílust kapott, közös bennük, hogy kapkodták rájuk a jegyeket, még plusz előadást is kellett beiktatnunk. Nem olyan nagy baj, úgy gondolom. Grátisz készítettem mindkettőt, jogdíjat sem veszek fel utánuk, mert afféle tanulópénzként, kései egyetemre járásként fogtam fel Almási-Tóth András művészeti igazgatónk „témavezetésével”, a tankönyvét forgatva. Vezetőként is hasznos rendezni, nemcsak művészi kielégülés. De továbbra sem kell „rendező úrnak” szólítani, ahogy a „főigazgató úrhoz” sem ragaszkodom. A Szilveszter bőven elég – első zenei állásom idején okozott csak zavart, mert a veszprémi konziban az igazgatót és a portásfiút is így hívták. Utóbbi voltam én.
– Olyasfajta tevékenység a rendezés, amelyet folytatni kívánsz a jövőben?
– Nem restellem, hogy tanuljak tovább. Egy nyelvvizsga és a doktoriskola kapcsán is diák lettem újra az elmúlt egy évben, a rendezésben is szerettem a tanuló üzemmódot. Mégsem ezzel kelek-fekszem: ami eszembe jut, az az Arabella frissítése, mert a korábbi verzió nem sikerült igazán. Csikós Attila legutolsó operai díszletének felhasználásával tehetnénk ezt, és egész biztosan belevonnám Lisztopád Krisztinát is, eddigi „produkcióim” tervezőjét. Messze van még, meglátjuk.
– Az az Arabella már a következő főigazgatói ciklusra esne: a te harmadik ciklusodra, vagy valaki más első ciklusára. Ha te folytatod tovább ezt a munkát, mit „ígérhetsz” azokra az évekre?
– Most csak a fentebb jelzett építkezések befejezése és a művészi-gazdasági-elfogadottsági pozíciók őrzése, legrosszabb esetben a játszás képességének és a főépület nyitvatartásának biztosítása lehet reális cél. Sor kerülhetne 2028-ig az Erkel Színház teljes felújítására, viszont az már tíz-húszmilliárdos taksa. Remélem, az Eiffelbe sikerül visszahozni a játékerőt, amely kizárólag pénzkérdés: a honorárium és a távfűtés is forintokon múlik. Mindeközben radikálisan át kell gondolnunk a közönséghez fűződő viszonyt, mert egyszerűen senki és semmi nem az már, aki és ami volt. Egyensúlyban tartani a magyar műveket a világirodalommal, magyar alkotót, előadót a külföldivel, magyar közönséget a turistával, balettet az operával, régit az újjal, kicsit a naggyal, klasszikus produkciót a kortárssal: mintha libikókák egymásra épített rendszerében léteznénk. Ehhez meg kell újra vizsgálni az intézményi formát, muszáj a Magyar Állami Operaházra szabott törvényt is elfogadni, mert így minden testrészünkön lötyög vagy épp szűk a holmi. Kevesebb, de jobb énekest többet foglalkoztató, kevesebbet, de jobban játszó, többet próbáló, magasabb minőségű és mindig teltházzal működő Operát prognosztizálok, amelyben a tradíció ünneplésének is marad helye, de nemcsak az előadónak, hanem a jegyvásárlónak is van köze az előadáshoz. Az európai kultúra magyar értéktára és őrhelye legyünk, ne a nosztalgia boncterme felé haladjunk, de sose tévesszük szem előtt a hic et nunc elvét. Mahler tömörebben mondta ugyanezt ugyanitt, a csodás Ybl-palotában: ne a hamut őrizzük, hanem a lángot.
