Történelmi magánügyek, korlenyomatok, „Mini-afférok” és mindenféle egyéb fúziós témák mélyrétegei. Életfilozófiák helyett színtiszta, autentikus vaker. „Töltött zokni”, „Margóné”, Bem rockpart, Vissza a városba, mobilapplikáció, generációs örökségek és idővonalak a ’70-es évektől máig. De hogy kerül ide Bajor Gizi is?!
– Egy este elcsíptem egy riportot veled. Őszinte, megindító, inspiráló volt, felmerült bennem, de jó lenne ezt bővebben is hallgatni! Felhívtam apukámat, mondtam neki, amire csak megkérdezte tőlem, hogy miért nem csinálok egy portrésorozatot akkor?
– Mindent mondok neked, csak a csajokról ne kérdezz, mert élnek a feleségeim! (Nevet) Nem akarom megsérteni egyiket sem. Vagány csávó voltam, nincs mese. Szerettek. Írtak rólam nem is olyan rég egy könyvet, Emlékutazásaim címen. Ott is mondtam, hogy mindent a bulikról, a zenéről, de a csajokról semmi. Érdekes, mert az írója egy új rajongó, a P. Mobil sajtósa egyébként. A munka alatt rengeteg koncertünkre eljött, figyelt minket, és ezek alatt az alkalmak alatt jött rá igazán, hogy micsoda csodálatos muzsikát csinál a Mini.
– Hogy indult és jött létre ez az életrajzi, pályaképi kötet?
– Ócsag Andrea jelentkezett, hogy szeretne írni rólam egy könyvet. Ő is adta ki, a fia nyomdász. Gyönyörűen van kivitelezve. Egy rocker csaj egyébként, járkál velünk a bulikra és ott lehet nála megvenni a könyvet. Körülbelül tizenkétszer találkoztunk ugyanígy, mint most veled interjúra. Rendesen, alaposan fel volt készülve az életemből, de azért egy-másfél órás felvételeket készített a találkozások alkalmával. Szerintem jó lett, visszaadja, ahogy én beszélek, meg olyan sztorikat lehet megtalálni benne, amiket még nem meséltem sehol senkinek – kivéve mondom, a csajok, mert azt nem akartam. Ők szerettek engem, én meg szerettem őket.
– Azt a „Kereszteslovagot” lehetett is…
– Hát az egy marha jó dolog volt. 1974 tavaszán a Vészkiáltás című tévéfilmhez kértek fel minket, oltári móka volt, nagyon élveztük az egész felvétel időszakát. Köröznek körülöttünk a lányok, ez még a fénykor ’70 és ’78 között. Itt voltam a csúcson. Legendák szóltak rólam, aminek sokszor a fele sem volt igaz, de hát kellett valami, jópofa volt. Szegények voltunk, édesanyámmal éltem, miután édesapám meghalt. Ilyen volt ez a világ, egy darab forintom sem volt, de a legszebb nők szerettek. Utána elkezdtem kopaszodni 78-80-tól, meg hízni, pláne a harmadik feleségemnél – akitől a csodálatos világbajnok fiam is megszületett – és aki elképesztő jól tudott főzni.
– Otthon milyen zenei hatások értek?
– Életem, a világon semmi! Édesapám abszolút nem volt zenész, jogász doktor volt, deklasszált fickó, ’56-ig csak Dorogon melózhatott, a dorogi szénbányáknak. Fiatalemberként kisgazda volt az öccsével, akiről utólag kiderült, hogy Titónak volt itt a megbízottja, a rezidense. A saját édestestvére nem tudott róla! Gondolj bele, a Horthy-korról beszélünk, ha elkapják, vége van a csávónak. Utána egyébként az antifasiszta bizottság vezetője lett ’45 után. Épphogy ki tudott menekülni Bogdánfi Sándor néven. Titoista komcsi volt, hithű, elkötelezett, ő volt a tanácsadója, mellette szerkesztőként és publicistaként is tevékenykedett, végül író lett. Ő és a társai nem ismertek se embert, se istent, ők ebben, hittek, hogy jaj, eljön a világforradalom, a népek egyenjogúsága, egyenlősége – miközben milliók haltak meg. Sokat vitatkoztam vele én is, 1980-ban kezdett hazajárni. Kérdeztem tőle, hogy mi olyan jó neki ebben a szociban, ő meg hitte, hogy ez a világ legjobb rendszere.
Egy anekdota róla. Amikor bejöttek az oroszok ’45-ben, ő jól tudta, hogy hol bújnak az SS-tisztek, és kivégeztette őket az ostrom alatt. Marha kemény fickó volt, életre-halálra ment a társaival. Szerintem ez volt a bosszú. ’41-ben vagy ’42-ben volt egy menyasszonya – egy ügyvédnő -, szerb lány, akit elkaptak a németek és felkötöttek Novi Sad főterén, Újvidéken. Onnantól nem volt Sándorban bocsánat. Nagyon kemény világ volt. Már mi sem tudjuk még csak elképzelni sem, milyen borzalmú dolgok mentek a világon ebben az időben. Ilyenek voltak, apám egy marha nagy demokrata, ő meg hát ez. Különben jóképű, jó kiállású palik voltak mindketten.
– Ezekről a történelmi behatásokról mikor hallottál először?
– Későn, bőven felnőtt emberként.
– Te rebellis alkat vagy? Öntörvényű?
– Az, a javából. Verekedős gyerek voltam, nagy, erős, magas testalkattal, meg hirtelen haragú is. Gyerekként állandóan bunyóztunk az utcán, akkoriban ez volt a divat. Tele voltam mindig igazolatlannal is sajnos, nem jártam olyan sokat be a suliba. Alkatilag meg ugye bohém, ami egy forradalmi álláspont, nem a megszokott sémák szerint éltem soha. Nem bírom, ha valaki irányítani akar, vagy megmondja nekem a frankót. Tudom én azt magamtól is. Egyszer nagy botrány volt, mert Somnak lekevertem egy hatalmasat az Ifiparkban, mert összeszórakoztunk a koncert előtt. Aztán kibékültünk egy-két évre, de volt mosolyszünet emiatt a két zenekar között. Závodi Janó egyébként az egyik legjobb haverom, együtt nőttünk fel a várban, egy házban laktunk, kettő éves korunk óta ismerjük egymást. A Miniben is játszott. Olyanok voltunk, mint a testvérek.
– Hogy telik egy napod?
– Korán kelő vagyok, már hétkor kukorékolok. A feleségem csinál egy csodálatos cappuccinót, aztán indul dolgozni, újságíró. Aztán mindig van valami, most élem életem egyik legcsodálatosabb korszakát. Sok koncert szerencsére, de emellett nyugi van, szeretjük egymást, elvisel. Gyógyszerekből is csak annyit veszek be, amennyit én gondolok. Volt egy ismerősöm, fül-orr-gégész, aki azt mondta: „Ádám, csak orvosok kezére ne adja magát!” Germánnak volt ő egyébként a jobb keze, tudod, a Bajor Gizi férjének.
– Hiszel abban, ha mentálisan jól vagy, akkor az a fizikumodra, az egészségedre is kihat?
– Igen, abszolút. Amíg zenélek, addig nincs nagy baj. Ez az élet, ez éltet, imádom. Szerencsére sok melóm van a mai napig, sok riport is, minden.
– Köztudott, hogy szeretsz fiatalokkal muzsikálni, például a Horváth testvérekkel is játszottál. Fehér Ádámmal hogyan ismerkedtél meg?
– Az apja, Fehér Tamás jelentkezett nálam, hogy őrült rajongó, megvan minden lemez tőlem meg a Minitől, és elhozta hozzám a kiskölyköt, hogy hallgassam meg. Elájultam a gyerektől, mert ösztönösen játszik, ahogy én is, autodidakta módon. Óriási, most már felvettem a Minibe és duóban is nyomjuk sok fellépésen. Állati bulikat csinálunk, szenzációsan játszik. A Tabán-bulira is jön most majd velünk május elsején. Ez azért nem lesz kis létszám előtti fellépés neki! Szeretek fiatalokkal játszani, nagyon jó energia meg élmény.
– Ha most 1971 lenne, és azt mondom, Ádikám, hova mész ma, merre van a jó móka, mit mondanál?
– Reggel kikelek az ágyból, utána lemegyek a Batthyány térre a henteshez, és eszek egy kis disznósajtot vagy lecsókolbászt melegen. Bekajálás után elmegyek a Bem rakpartra egy kávéra a gyönyörű Margónéhoz, aki ugye ott a klub igazgatója. Ő egyébként egy csoda forma, mindig helyet adott az avantgárd zenei törekvéseknek. Onnan elkóborlok az ORI-ba, a Vörösmarty térre. Első, második emeleten gyülekeznek a zenészek, dumálgatások, hatalmas sztorizások, röhögések, töltött zokni. Akkoriban már be volt tiltva a munkahelyi alkoholfogyasztás. A töltött zokni az tonik és benne vodka, mert ugye így nem látszott. Volt aki megivott négy-ötöt, kettő után már atomra be volt nyomva. Nekünk, a Mininek ekkor már százhetven koncertünk volt, tehát majdnem minden másodnap játszottunk. Elindulunk a turnéra, a fellépésre. Éjszaka visszatérünk, megyünk a törzshelyre természetesen. A Royal szállóval szemben volt az Erzsébet söröző, ahol már sorakozik, gyülekezik az egész szakma. Lementünk mi is. Ezrével várnak már a csajok. Buli, minden, hazatántorgás egy, vagy két szép menyecskével. Alszom egy pár órát, aztán reggel édesanyám – aki nagyon korán kelő – már meg is főzött reggelre. Csodálatos kajákat csinált, hozta nekem a marhapörköltet, körömpörköltet reggelire. Aztán kezdődik az elejéről. Csoda volt. Pénzünk nem sok volt, de mégis gazdagok voltunk, már csak azok miatt az érdekes zenész-, művészformák miatt is, akikkel összehozott minket a sors.
– Mesélsz kicsit a „Margónéról”?
– Kuhajda Istvánné a neve igazából. Nem volt párttag, de nagyon jó összeköttetései voltak. Nagyon fess volt, mindig kosztümben járt, gyönyörű kék szemek, szőke haj. A férje – aki ugyancsak nagy Minis lett – a KGST gazdasági osztályán dolgozott. A nő nagyon meg volt támasztva hátulról, azért mert ilyeneket csinálni, mármint, hogy az avantgárd zenekarok és egyéb művészeteknek lehetőséget adott a klubban, a Bem rockparton. Nagyon szép, frekventált hely volt, előtte egyébként Andrássy-palota, Andrássy Katinkáék laktak ott. A rendszerváltás után tudtam meg, hogy a mellette lévő meg a Károlyi gróféké volt, de ez volt a három per háromnak a központja. Visszatérve, Margó néni mindent elintézett nekünk ahhoz, hogy tudjunk muzsikálni, és imádott engem. Sok bulit együtt találtunk ki, együtt terveztünk, szerveztünk. A magyar zene három kultikus helyén a Mini állandó volt a hőskorban, neki is köszönhetően többek között: Bem rockpart, Tabán, Ifipark.
– Hamar elért a közönséghez a Mini forradalmi, progresszív fúziós muzsikája? Itthon ebben az időszakban még táncdalként konferálják Koncz Zsuzsát…
– Megtalálta a közönségét, de nekem van egy elméletem arra, hogy miért is volt ekkora sikerünk. A publikum tagjai a Ratkó-korszak gyerekei kerültek ki. Voltak olyan területek Budapesten, ahol háromszor annyi gyerek volt, mint az átlagos. A húgom is Ratkó-kori, anyám negyvenéves volt, amikor szülte. Nem volt abortusz, nem lehetett. Ebből a nagy merítésből alakult ki a koncertre járó közönség is. Marha jó muzsikánk volt, és progresszív körökben a mai napig ismert, szeretett, becsült helyen szerepel a Mini.
– Szerepelsz az All About FLUTE mobilalkalmazásban. Mesélsz erről bővebben?
– Mutatok neked valamit. Ez egy applikáció, 2016-ban készült, egy amerikai fuvolatársaság csinálta. Minden információ a fuvoláról, a típusokról, azokról a műfajokról, amelyekben feltűnik ez a fúvós hangszer. Lejjebb görgetem, híres fuvolisták, azon belül is a jazz-rock menüpont alatt. Látod? Ádám Török. Világsztárok között. A világ legjobb tizenkettőjébe választottak be itt. Nem a haverjaim, a rokonok vagy a Kádár János tett be ide, hanem az amerikaiak. Mondták nekem a srácok, hogy benne vagy. Kérdem, mibe? Töltsd le.
– Mióta fuvolázol?
– Viszonylag későn, 1970-ben kezdtem fuvolázni. Addig énekesszámba mentem, ami inkább rock-ordibálás volt. Imádtam a fuvola hangját, aztán vettem egyet, itt indul a sztori. Onnan ide jutottam, az applikációig.
– Szép út.
– Pedig göröngyösen indult elsőre. Még a Mini-korszak előtt volt a Dogs nevű zenekar. Demjén Rózsi helyére mentem, aki akkor átpártolt egy másik együttesbe. Lemegyek a próbaterembe, ott ül a Presser Pici, kérdezi, hogy tudod a Keep on running-ot? Mondom persze, hát hogyne érted, én ne ismerném? Elkezdtem énekelni, ők meg bólogattak, hogy felvesznek. Nem is azért vettek fel, mert olyan jól tudtam énekelni, hanem azért, mert bevonzom majd a csajokat a koncertre. Magas testalkat, vagány szerelések, hatalmas séró, kész. Csizmában jártam, világoskék öltöny. Negyvennyolc nótát tanultam meg nagyon kevés idő alatt, és el is ment a hangom. Ordítottam a koncerten. Olyan hangszálgyulladásom lett, hogy azt hittem, nem tudok beszélni sem többet. Húszéves voltam, akkor voltam először orvosnál. Nem énekelhettem három hónapig utána. De aztán már nem volt meg az az erő a hangomban, mint előtte. Énekeltem meg énekelek azóta is, de akkor ott valami elment belőle. A Dogs meg is bukott így.
– Utána hogy ment tovább?
– Radics elhívott énekelni, de nem feleltem meg, meg saját dolgokat akartam már akkoriban tolni. Voltak jó ötleteim szövegek terén is, de ő nyomta, hogy csak az angolszász a jó, a magyar szöveg nem kell. Felhívott egyszer reggel, hogy vegyek ének cuccot, mert én leszek az énekese, közben meg persze tárgyalt egy csomó mindenkivel még. Nagyon akartam menni, gondolkoztam, mit csináljak öt forinttal a zsebemben. Megnéztem anyunak a dolgait, elvittem a zaciba. De még így sem sikerült megvenni azt a profi énekcuccot, így nem kerültem be az alakuló Sakk-Mattba, de Radiccsal megmaradt a kapcsolat ettől függetlenül. Csináltunk később koncertet is együtt. 20 éve funkcionál, 2015 óta én vagyok a Radics Emléktársaság elnöke. Ez egy jól működő non-profit társaság, elneveztettünk utcát is róla, ott, ahol egykor lakott, díszpolgárrá avattuk, szóval szépen ápoljuk az emlékét. Nem sokkal ezután megcsináltuk a Minit. Az volt az igazi, fantasztikus.
– Hogy született a Vissza a városba?
– Hát az egy jó kis nóta. 1972 tavasza. A Gyula úgy emlékszik, hogy ő fogdosta a harmóniákat a próbán, én úgy emlékszem, hogy a dobosunknak mondtam, hogy csináljunk valami hasonlót, mint a Traffictól a Feelin’ good. Akkoriban ez egy őrület volt, hatalmas sláger a hippi gyerekek közt. Ő elkezdett ütögetni én meg fuvolázgattam rá, a Gyula meg előjött ezzel a dologgal, amit ő játszik. A szöveg meg onnan jött, hogy én a belvárosi ficsúrok közé tartoztam, nekem ekkor meg már annyi melóm volt, buli hegyek, hogy nem tudtam velük lógni annyit, muzsikáltunk majdnem minden este. És akkor jöttek a megjegyzések meg beszólások, hogy a nagy énekes nem jár már velük piázni. Nekik akartam ezzel a dallal üzenni, de hát akkor még fogalmam sem volt arról, hogy micsoda utat fog bejárni… Himnusz lett, a ’70-es évek egyik legnagyobb himnusza. Először játszottuk a Kis Stadionban. Ott mutattuk be. Mini, LGT, Zalatnay-buli. Tizennégyezer ember. Előtted van, hogy ez milyen durva? Elkezdtünk játszani, és őrjöngés lett, a végére mindenki kifeküdt. Tudtam, hogy sikerült megírni a nagy nótát. Azért ekkora ez a szám még mindig – imádják a mostani gyerekek is, te is – mert benne van az az erő, amit akkor éreztem, amikor írtam. Ez megmarad, nem múlik el. Maga a lemez, a Vissza a városba pedig a szakírók, a zenetörténészek szerint is az egyik legjobb, legkomolyabb magyar album. Mázlim volt, hogy tudtam ilyeneket írni és volt rá azonnal közönség.
– Írsz mostanában zenét?
– Írok én most is számokat, de, ha nagyon közérthetőt akarok, vagy kell, akkor eléggé sekélyes, kommersz lesz. Ha meg elvont, mint például a Misztikus repülés is, ami egy gyönyörű szám, akkor annak ma nincs olyan közönsége, mint egy Vissza a városbának. Megváltozott sok minden, az embereknek nincs ideje és igénye nívós, elmélyült nótákra. Az, hogy a hőskorban annyi gyerek eljött a koncertekre, értették, szerették őszintén a jó zenét az óriási mák. Ma megy a pohár – meg villa csörömpölés a jazz-klubokban, minden sokkal mesterkéltebb.
– Hogyan látod a kortárs zenei színteret?
– Nagyon sekélyes, a gyors sikerre megy rá mindenki, de ezekben gyakran nincs tartalom, érték. Könnyen jönnek a nagy sikerek, de amilyen gyorsan jönnek, mennek is. Kevesen tudják évekig, évtizedekig tartani a nívót és az érdeklődést. Nagyon sokat járok egyébként a Hawaii-szigetekre mostanában. Ott van a legjobb barátom, egy sátorban lakik. Oda szoktunk kijárni a feleségemmel minden évben és összehaverkodtunk olyan zenészekkel, akik öt dollárokért játszanak esténként, de fantasztikusak, eredetiek, ösztönösek. Szoktam velük játszani ott kint, jammelünk hatalmasakat. Visszatérve, vannak azért jó, tehetséges zenekarok itthon, például az Irie Maffia. Nekem unokaöcséim a Horváth Gazsi meg a Boldika, de ő a Kelemen Kabátban együttesben van. Ők is jópofák. Csináltam már velük is bulit. Nem mernek nagyon kísérletezni a mostani gyerekek, mert piacra, tömegekre dolgozás van, meg vannak kötve, pedig tudnának.
– Mi az a gondolat, amit ha a pályádra nézel, a legfontosabbnak tartasz?
– Imádok zenélni és ugyanazt csinálom ám most is, amit húsz éve, amit negyven éve. Ebben nem lehet megöregedni. Ha kimegyek a színpadra – akár a legkisebb klubban is – megint húsz vagyok, ott vannak a csajok az első sorban és kezdődik a buli. Soha nem voltam gazdag pofa, de a legfontosabb számomra az, hogy szeretik a zenémet, azt az őszinteséget, ahogyan csinálom ezt az egészet – ez maga a gazdagság. És az is nagyon fontos és csoda, hogy egyre több fiatal is rákap a Minire, mint te is. A jó zene meg a szerelem, az mindig kell, és akkor nem lesz nagy baj az életben!
