Kesselyák Gergely 2024 januárjától tölti be a vezető karmesteri pozíciót a Pannon Filharmonikusoknál. A Liszt Ferenc-díjas, érdemes művész, karmester-operarendező új repertoár felé tervezi kalauzolni a zenekart, műsorválasztásaival a „szép 20. századi zenét” szeretné megmutatni. Kesselyák Gergelyt ennek a művészeti koncepciónak a részleteiről kérdeztük, de szóba került az is, hogy milyen koncertekkel mutatkozott be vezető karmesterként.
– Mennyire kísérte figyelemmel a Pannon Filharmonikusok munkáját?
– 20 évvel ezelőtt történt egy név- és brandváltás a zenekarnál, amikor Horváth Zsolt és Hamar Zsolt komoly szakmai építkezésbe kezdtek együtt. Hamar Zsolttal együtt végeztük a Zeneakadémiát, mindketten a karmesterképzőre jártunk Lukács Ervin osztályába. A diploma megszerzése után is tudtunk egymásról, és én csodálattal figyeltem, hogy milyen építkező munkában vehet ő részt Pécsett.
Egy óriási minőségbeli rendszerváltást hajtottak akkor végre, ami, hozzáteszem, a kulturális élet több területén a mai napig nem történt meg.
Ez egyben egy szemléletváltás is volt, amely során a zenekar a szocializmusból örökölt komfortista működésből áttért egyfajta minőség- és teljesítményorientált működésbe a két Zsolt irányításával. Hamar Zsolt ugyan később máshol folytatta a pályáját, de Horváth Zsolt az elmúlt 20 évben mindig megtalálta azt a szakmai vezetőt, akivel együtt lépésről lépésre tovább tudták fejleszteni a zenekart.
– Bogányi Tibor a PFZ történetében a leghosszabb ideig, 12 éven át volt vezető karmester. Mióta ismerik egymást, és milyen a kapcsolatuk?
– Bogányi karnagy úr nagyon szimpatikus és színes figurája a zenei életünknek, sőt tulajdonképpen a világ zenei életének. Nagyon kellemes személyiség is, és talán nem mindenki tudja, hogy jó humorral, lazán veszi a nehézségeket. Személyesen az Operaházban találkoztam vele először, amikor a Leánder és Lenszirom című Tallér Zsófia-operát dirigálta vendégkarmesterként 2015-ben. Én hivatalból is részt vettem a próbákon és az előadásokon. Nagyon jó munkakapcsolat alakult ki Tiborral, sokat beszélgettünk a próbafolyamat alatt. A híres zenész családból egyébként először Bogányi Gergelyt ismertem meg még zeneakadémista koromban.
– A sajtótájékoztatón elhangzott, hogy a „szép 20. századot” szeretné megmutatni operákon, illetve szimfonikus műveken keresztül. Mesélne bővebben a koncepcióról?
– Nagyon sokan gondoljuk úgy, hogy az lenne természetes, ha alapértelmezettként kortárs műveket hallgatnánk, és arra lennénk kíváncsiak, hogy a kortársaink mit írnak nekünk. Valamilyen százalékban a régi nagyokat is elő kellene venni, azokat a kiemelkedően sikerült alkotásokat, amelyek erre érdemesek. De akkor lenne igazán élő dolog az opera- és koncertélet, ha nem csak a megszokott száz darabot játszanánk újra és újra, hanem állandóan megismernénk újakat.
Csakhogy ez elromlott a 20. században. Én azt szoktam mondani, hogy talán nem is véletlenül. Egy olyan művészeti ideológiát kényszerítettek a szerzőkre, a közönségre és a kritikára, ami ahhoz vezetett, hogy a kortárs zene koncertterme és a kortárs opera nézőtere kiürült. Nehéz dolgunk van, mert mintegy 100–130 évet kellene visszamennünk az időben, és onnan megkeresni a folytatást.
Nagyjából Puccininál és Richard Straussnál volt még meg a konszenzus a közönség és a szakma között.
Természetesen azóta is születtek ebben a konszenzusos szellemben alkotások, csak ezeket a műveket fel kellene fedeztetni a közönséggel és bevezetni a repertoárba. Bonyolulttá teszi a helyzetet, hogy nagy előadóapparátust, nagyon jó szólistákat és nagy befogadóképességű helyszínt igénylő művekről van szó, melyekhez megfelelő anyagi háttér is szükséges.
– Milyen szerzők jönnek számításba?
– Az operaszerzők közül nekem Korngold és Janáček a két legjelentősebb alkotó, de gondolok itt Nino Rotára, Respighire, vagy a lengyelekre, Pendereckire és Szymanowskira is. Az orosz szerzők közül Prokofjev és Sosztakovics nyilván valamennyire ismertek, de erről a földrajzi területről is nagyon sok további szenzációs alkotó van még. Hacsaturjánt kevesebbet játszunk. Meg kell említenem nagy kedvencemet, Alekszej Ribnyikovot is, aki ma élő orosz szerző. Nemrég fedeztem fel a félig magyar, félig szlovák Juraj Filast, aki sajnos időközben elhunyt. Csodálatos „szerzőarzenállal” rendelkezünk, csak el kell játszani a műveiket.
![Kesselyák Gergely - fotó: Dékány Zsolt / Pannon Filharmonikusok](https://papageno.hu/wp-content/uploads/2024/01/2024_01_27_Virtuoz_Muzsikusok_017.jpg)
– A pécsi Kodály Központ alkalmas ezeknek a műveknek a bemutatására?
– Az ország legnagyobb zenekari árka a Kodály Központban van. Ezt az árkot a koncertterem építésénél Horváth Zsolt úgy rendelte meg, hogy Bartók Béla A fából faragott királyfi című művének 104 fős zenekara elférjen. Három lépcsőben kinyitható, és a bayreuthi színházhoz hasonló, a színpad alá benyúló árok készült a Kodály Központ számára.
Hosszú távon tehát érdemes abban gondolkodni, hogy olyan operákat is színre lehet ott vinni, amire Magyarországon máshol nem lenne lehetőség.
– A közeljövőben terveznek bemutatni operát?
– Az operákról egyelőre inkább álmaink vannak, de nagy oratóriumokat máris bemutatunk, például Filas Requiemjére már készülünk, és jövőre, a holokauszt 80. évfordulójára egy nagyszabású oratorikus műsort állítottunk össze Bernstein, Penderecki és Korngold műveiből. Ezek a darabok mind illeszkednek a „szép 20. század” vonalba.
– A magyar zeneszerzők közül kiket sorolna ebbe az irányzatba?
– Nem szeretnék semmiképpen udvariatlan lenni a hazai kollégákkal szemben egy óhatatlanul hiányos felsorolással. A teljesség igénye nélkül megemlítem a „Négyek” nevű alkotócsoportot: Orbán Györgyöt, Selmeczi Györgyöt, Vajda Jánost és Csemiczky Miklóst. Ők már a ’80-as, ’90-es években felhívták rá a figyelmet, hogy nem vezet jó irányba, ha teljesen elidegenedik a kortárs komolyzene. Sajnos megállítani nem tudták ezt a trendet, de a munkásságukkal előrébb viszik a világot.
Az ő törekvésüket próbáltam én is érvényre juttatni a Miskolci Operafesztivál igazgatójaként, amikor tíz év alatt huszonegy ebben a szellemben írt művet mutattunk be. Örömmel mondhatom, hogy ma már jó pár kiváló szerző keresi az utat a szélesebb közönséghez. Közülük néhányan a felsőoktásban is részt vesznek; Fekete Gyula és Tóth Péter például nemcsak alkotóként, hanem professzorként is azon dolgozik, hogy az utánpótlásban is teret nyerjen ez a szellemiség.
![Kesselyák Gergely és a PFZ - fotó: Dékány Zsolt / Pannon Filharmonikusok](https://papageno.hu/wp-content/uploads/2024/01/2024_01_26_MUPA-197-of-227.jpg)
– Milyen koncertekkel debütált vezető karmesterként a zenekar élén?
– A magyar-török kulturális évad igen sikeres nyitókoncertjeivel, Ankarában és Isztambulban indította az évet a zenekar. Itt is figyeltünk arra, hogy ne egy egyszerű protokollműsort vigyünk, hanem igazán értékes programot. Előadtuk Bartók A kékszakállú herceg vára című művét is, ami a mű törökországi bemutatója volt.
A hangverseny nyitányaként a Galántai táncok hangzott el Kodálytól, majd egy 20. századi török szerző, Ahmet Adnan Saygun V. szimfóniáját játszottuk. Saygun művét egy jelentős szerző kivételes alkotásának tartom, ugyanakkor megjegyzem, hogy ez a darab nem a „szép 20. századhoz” tartozik. Nyitottságomat mutatja, hogy azokat a darabokat is szívesen eldirigálom, amelyek nem illenek ebbe a körbe, de értékesnek tartom őket.
Hazatérve a Müpában és a Kodály Központban kicsit eltérő műsorral léptünk fel, a Kékszakállú helyett A végzet hatalma-nyitányt, illetve Paganini I. hegedűversenyét játszottuk Kelemen Barnabás kiváló szólójával.
Székfoglaló koncertem, aminek teljes egészében én határozom meg a műsorát, és a következő időszak beharangozójának szánom, szeptemberben várható.