Takács-Nagy Gábor csaknem 50 éve kezdte pályáját a Takács Kvartett-tel. A primáriusként sikeres művész idővel a karmesterség felé fordult, és olyan együttesek vezetője lett, mint a Verbier Fesztivál Kamarazenekara vagy a Manchester Camerata. Beszélgetésünk során a friss Kossuth-díjas karmesterrel visszamentünk az időben: mesélt a Zeneakadémián töltött éveiről, a kvartettezésről, 2023-ban megjelent Beethoven-lemezsorozatáról, de Kocsis Zoltánhoz és Bernard Haitinkhoz köthető történetek is szóba kerültek.
– Idén márciusban vetted át a Kossuth-díjat. Hogyan fogadtad az elismerést?
– Természetesen nagyon örültem a díjnak, de az első gondolatom az volt, hogy ettől még nem tudok többet Bartókról vagy Mozartról. Maga a szakmai tudásom ugyanaz, díjjal és díj nélkül is. Ez a pálya tele van kétkedéssel, az ember néha érzi, mennyivel kisebb porszem a nagy zeneszerzőkhöz képest. Ezek a dicséretek viszont megerősítenek abban, hogy jó úton haladok.
– Visszanézve az eddigi pályádra, ami közel 50 évvel ezelőtt kezdődött, mi az, amire a legbüszkébb vagy?
– Én azt gondolom magamról, hogy nekem nincsenek zseniális adottságaim se szellemileg, se fizikailag. De arra büszke vagyok, hogy úgy érzem, amikor színpadon vagyok, van antennám a zsenikhez. És sikernek könyvelem el, hogy bár hegedülni már nem tudok színpadon, mert baj volt a kezemmel, mégis ott lehetek előadóként.
Meg vagyok győződve róla, hogy a zene egy spirituális gyógyszer, és azt hiszem, a közönség lelkét tudom gyógyítani a zenén keresztül.
Haydn írta élete vége felé, hogy mivel Isten tehetséget adott neki a zeneszerzéshez, kötelességének érezte, hogy embertársait egy-egy pillanatra ki tudja emelni a hétköznapi bajaikból. Nem akarom magam hozzá hasonlítani, de a magam szerény módján én is ezt érzem. Amikor a dobogón állok, arra gondolok, ezek az emberek mögöttem azért jöttek, hogy kiszakadjanak abból, amiben éppen vannak. Nekünk, előadóknak pedig az a dolgunk, hogy elfelejttessük velük a problémáikat.
– Több sikeres kamarazenei formációt is alapítottál: a Takács Kvartettet, a Takács Piano Triót és a Mikrokosmos Kvartettet. Hogyan emlékszel vissza rájuk?
– A Takács Kvartett-tel való tizenhét évem csodálatos emlék, akkor ez töltötte ki teljesen az életemet. Mi voltunk az első kvartett Magyarországon, aminek a tagjai nem mentek el állásba zenekarba vagy tanítani, így csak erre tudtunk fókuszálni. Megadatott nekünk az, hogy a nagy magyar vonósnégyesekkel dolgozhattunk együtt: a Magyar Kvartett, a Végh Kvartett, a Tátrai Kvartett és a Bartók Kvartett tagjaitól lestük el a magyar kvartettiskola aranyfonalának titkait. Rajtuk kívül pedig az Amadeus Quartettől is sokat tanultunk.
Ebből az időszakból eszembe jut egy történet. Késő estig próbáltunk a Zeneakadémia egyik termében egy Mozart-vonósnégyest, és a végén már mindent megkérdőjeleztünk, azt is, amiben addig biztosak voltunk. Megyek le a lépcsőn a harmadik emeletről, és ott áll Kocsis Zoli. Én húszéves voltam, ő huszonnégy. Kérdezi: „neked meg mi bajod van?” Mondom: „Zoli, négy és fél órát próbáltunk, iszonyú fáradt vagyok, és olyan hosszú még az út”. Mire azt mondja: „hát te arról még nem hallottál, hogy aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni?” Ez a mondat azóta is bennem él.
A Takács Kvartett után is nagyszerű zenészekkel hozott össze az élet. Nagy öröm volt számomra, hogy a Mikrokosmos Kvartett-tel újra felvehettem mind a hat Bartók-vonósnégyest. Illetve közben belekóstolhattam a zenekari játékba is, mivel nyolc éven keresztül a Budapesti Fesztiválzenekar koncertmestere voltam.
– Kiket tekintesz leginkább a mestereidnek?
– A hetvenes évek második felében, amikor a Zeneakadémiára jártam, egy „második aranykorban” tanulhattam. (Az „első aranykort” a húszas-harmincas évekhez kötöm, amikor Bartók, Kodály, Dohnányi és Weiner is ott tanított.) Nem szeretnék kihagyni senkit, de kamaraórára például olyan nagyszerű muzsikusokhoz járhattam, mint Mihály András, Rados Ferenc, Kurtág György vagy Devich Sándor. A zenetörténetet Kroó György és Pernye András tanították, a zenekari gyakorlatot pedig Simon Albert „Jumi” tartotta. De nemcsak fantasztikus tanárok vettek körbe minket, hanem a pár évvel idősebb egyetemi társaink között is olyan nagy kaliberű fiatal zenészek voltak, mint Perényi Miklós, Schiff Andris, Kocsis Zoli vagy Ránki Dezső.
– Ha vissza lehetne menni az időben, van olyan dolog, amit másképp csinálnál?
– Amikor 19 éves koromban a nagy tanárokhoz kerültem, azt vártam, hogy mindent ők mondjanak meg. Utólag látom, hogy kicsit jobban használhattam volna a fantáziámat, és bátrabb is lehettem volna. Bátrabb olyan szempontból, hogy jobban kellett volna hinnem az ösztöneimben is. De az ember olyan fiatal, és meg akar felelni másoknak. Ma már azt gondolom, hogy az a legnagyobb erő, ha mered magad vállalni a gyengeségeiddel együtt. Kiállsz a színpadra, és tisztában vagy vele, hogy nem mindenkinek fog tetszeni, amit csinálsz.
– 1997-ben elkezdtél tanítani is a genfi zeneakadémián. Mi a legfontosabb a zenélésben, amit át szeretnél adni a fiataloknak?
– Van egy mondás, miszerint a kottában minden benne van, de a legfontosabbak soha nem, mert a spiritualitást nem lehet pianóval vagy fortéval jelölni. Ehhez el kell mesélnem egy személyes történetet. Amikor 1992-ben meghalt az édesapám, a temetés előtt szerettem volna még egyszer látni, mert előtte hónapokig turnén voltam a kvartettel. Szinte nem ismertem rá, mintha nem is ő lett volna. Erre a feleségem azt mondta: „tudod, miért nem ismertél rá? Mert te egy borítékot láttál a levél nélkül. A lelke már elment”.
Ekkor jöttem rá, hogy amit a kottában látunk, az csak a „boríték”, de nekünk a „levelet” kell eljátszani, ami a kottakép mögött van.
– Ezt mennyire lehet tanítani?
– Sok mindent lehet tanítani, de kell egy olyan szellemi-lelki nyitottság is, ami vagy adott, vagy nem. Ma a fiatalok digitális módon érintkeznek egymással, és emocionálisan zártabb világban élnek. Nem mondom, hogy nincsenek érzelmeik, de egy icipicit ki kell nyitni a lelküket.
Egyik barátom mondott nemrég egy frappáns hasonlatot erre vonatkozólag. Szerinte egy fiatal zenészben olyan szellemi izgalomnak kell lennie, mint amikor egy vadászaton szimatot fog a kutya, és addig kutat, amíg meg nem találja a zsákmányt, és közben nem tér le az útról.
– 2023-ban jelent meg egy öt lemezből álló albumod a Deutsche Grammophonnál, amelyen Beethoven összes szimfóniája szerepel. Hogyan érkezett a felkérés?
– Azt el kell mondanom, hogy egy kis szomorúság az életemben az, hogy ugyan eljátszottam mind a tizenhét Beethoven-vonósnégyest a Takács Kvartett-tel, de nem vettük fel őket lemezre. Most viszont megadta az élet, hogy a szimfóniák meg tudtak velem jelenni, és nem is akármelyik kiadónál. A Deutsche Grammophon korábban olyan karmesterekkel vette fel ezeket a műveket, mint Herbert von Karajan vagy Otto Klemperer, és elméletileg ez volt az utolsó CD-formátumú felvétel a szimfóniákból.
De a történet ott kezdődik, hogy 2007-ben a Verbier Fesztivál Kamarazenekarának művészeti vezetője lettem, és két év múlva elvezényeltem Beethoven első szimfóniáját. A következő évek során eljutottunk a hatodik szimfóniáig, és ezekből a koncertekből profi felvételek is készültek. A hanganyagot meghallgatták a Deutsche Grammophonnál, és abban állapodtunk meg, hogy ha jól sikerül élőben a többi szimfónia is, megjelentetik az egész ciklust.
– Hogyan készültél fel erre a „Beethoven-utazásra”, ahogy a lemez címe is mondja?
– Régi nagy mesterek felvételeit hallgattam meg, és rengeteget tanultam tőlük, hiszen ők még közelebb éltek a „forráshoz”. Bruno Walter például 1876-ban született, tehát nagyjából 50 évvel Beethoven halála után. De Fricsay Ferenc és Wilhelm Furtwängler felvételei is óriási inspirációt jelentettek, sőt utóbbi karmesternek egy esszéjét is tanulmányoztam. Furtwängler azt írta, hogy az a karmester, aki nem veszi figyelembe, hogy Beethoven tízszer intenzívebben élt meg minden emberi emóciót, mint egy átlagember, nem tudja hitelesen vezényelni a műveit. Az a gondolata is nagyon megmaradt bennem, hogy együtt játszani nem célnak kell lennie, hanem eredménynek. Ha célból játszik együtt a zenekar, azt megsínyli a zenei folyamat.
– A kortárs karmesterek közül ki volt rád nagy hatással?
– Természetesen sok ilyet tudnék mondani, de ki kell emelnem Bernard Haitinkot, akivel 15 évvel ezelőtt találkoztam. Ő azt mondta nekem, hogy a karmesterség nem arról szól, hogy az ember előtérbe helyezi az egóját, mert azt a zenészek rögtön megérzik. Egy karmesternek négy dolga van a zenekar előtt: inspirálni kell őket, segíteni a mozdulatokkal, hogy mikor játsszanak, önbizalmat adni nekik, és hálásnak is kell lenni. „Legyél hálás – mondta Haitink –, mert biztos, hogy minden zenekarban nagyon jó muzsikusok ülnek körülötted, és néha jobb ötletük lenne arra a részre, amit mondasz, de mégis azt játsszák, amit te kérsz.”
Ha érzi a zenekar, hogy nem a sikert hajszolva, hanem a zene szeretetéből dolgozik az ember, akkor odaadják a lelküket.
– Milyen koncertjeid lesznek még idén?
– Nagyon szép feladatok várnak rám. Július 20-án Mozart Figaro házassága című operáját fogom vezényelni a Verbier Fesztiválon, ami egy sorozat folytatása, hiszen két évvel ezelőtt a Don Giovanni ment, 2026-ban pedig a Cosi fan tuttét adjuk majd elő. Hihetetlenül örülök, hogy Mozart-operát vezényelhetek, mert nála a kulcs az opera. Mozart született színpadi ember volt. Úgy tanultuk az Amadeus Quartettől is, hogy ha elapad az inspirációnk egy vonósnégyesben, akkor gondoljunk arra, hogy milyen operai szituáció lenne ez.
A másik, amit fontosnak tartok Mozarttal kapcsolatban, hogy volt benne valami gyermeki. Miután meghalt, a nővére, Nannerl azt írta róla, hogy egész életében úgy élt, mint egy gyermek. Ha Mozarttal foglalkozunk, meg kell találni magunkban azt a mély őszinteséget, ami a gyerekekben még megvan.
