Papageno Radio
- hirdetés -
Intermezzo „Úgy éreztem, nem bírok már többet a kukának gyártani”

„Úgy éreztem, nem bírok már többet a kukának gyártani”

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Kálmán Eszter a jelenlegi magyar színházi élet egyik legizgalmasabb, legsokoldalúbb és legegyénibb látásmódú alkotója. Látványt tervez, és rendez – előbbit kőszínházi és független produkciókban is, utóbbit kizárólag struktúrán kívül. A Staféta Pályázaton nyertes munkája, A tó a Trafó-beli bemutató után a Jurányi Házban került repertoárra.

– Ha valaki az eddigi rendezéseid bemutatójáról lemaradt, elég kis esélye volt, hogy megnézhesse a darabot. Körülbelül úgy, mint a kortárs táncelőadások esetében. A tó viszont szerencsére egész más eset. Bemutattátok, volt belőle második előadás, aztán harmadik, aztán egyszer csak azt lehetett észrevenni, hogy hónapról hónapra ott van a műsorban. Szerinted miért? Konformistább lettél az eddigiekhez képest?

- hirdetés -

– Bedarált a rendszer! (Nevet. Aztán komolyra vált.) Nem tudom a választ. Az eddigi előadásaim sokkal megosztóbbak voltak, vegyesebben fogadták őket. A nézők érdekes módon inkább szerették, a kritikákból tízből kettő-három. Valószínűleg a nem értésből fakadt az elutasítás, pedig azokban szerintem sokkal lineárisabb a narratíva. A tó sokkal absztraktabb, ha úgy tetszik, lilább, mégis könnyebben dekódolják, és az előbbi arány megfordult, ami szuper, de őszintén meglep. Holott szándékosan tértem el attól, hogy illusztratív előadást hozzak létre, ugyanakkor rettegtem, hogy túl van absztrahálva, és valami olyan nyelvet követel, amit lehet, hogy csak egy szűkebb réteg ért.

A tó változásáról

A pályázatnál hezitáltam a címen, volt egy Hattyúk hada/A tó verzió is. Kákonyi Árpi, az egyik zeneszerző a Hattyúk hadára rákérdezett, hogy az, ugye, csak vicc. Ha valami ennyire erős reakciókat szül, azt el kell dobni, így maradt A tó.  Ötleteltünk, aztán hirtelen minden a vízhez kötődött, az uszoda hozta a tükörpadló megoldást, egyszerre egységgé állt össze és elkezdett stimmelni cím, tartalom, forma. Eleinte azt gondoltam, nem lesz ennyire szépen összefésült, egy-egy jelenetet akár egy-egy miniperformansznak is fel lehet fogni.

Nekem A tó inkább tánc, a bábos és a táncos közös koreográfiája, a táncosok szerint viszont inkább színház. Az biztos, hogy valami hibrid. Ezt a sikert épp ezekből fakadóan színházilag előremutatónak találom, de nem tudom megfejteni, az előzőek miért nem, ez meg miért igen. Az fontos, hogy eredetileg is úgy terveztük, a Trafóból átkerül a Jurányiba. Úgy éreztem, nem bírok már többet a kukának gyártani. Annyira nem venni figyelembe az alkotótársakat, és csak azért, mert én önkifejezni akarok, vagy kipróbálni valamit, három-négy előadásért nekiállni valaminek – ez rettenetesen öncélú.

– Általában mit akarsz kipróbálni?

– A tervezőségemből fakad, hogy a látvány dominál ezekben az előadásokban, tehát a vizuális elemek és azok hatásai érdekelnek. Az, hogy hogyan működik ennek a saját dramaturgiája, hogy mit vált ki a nézőből, milyen tulajdonságokkal lehet felruházni a vizuális elemeket, tud-e történetet mesélni. Az viszont érdekes, hogy a végeredmény mindig más, valahogy mindig kerekebb lesz a próbafolyamat alatt az eredeti nyersebb, kísérletibb elgondolásomhoz képest. Aztán elkezdődik valami, valószínűleg előjön belőlem a bátorsághiány és az esztétizmusra való belső igény. De ez egyáltalán nem hagy kielégületlenséget.

Az alkotótársakról

Olyan emberekkel hozom létre a saját előadásaimat, akikkel biztonságos fészekben érzem magam. Szabó-Székely Ármin dramaturg, Friedenthal Zoltán és Kákonyi Árpád zeneszerzők szinte végig benn vannak a próbákon. Én képekben gondolkodom, elmondom, milyen hatást szeretnék kiváltani, mutatok hangulatokat, ők ezekből tudnak kiindulni. Megküzdök a fogalmazással, de annyira hiperérzékenyek, hogy megértik. Aztán ott van még Juhász Dóra jelmeztervező, a később belépő Éltető András–Rembeczki János fény-hang páros, és fontos még Juhász András, aki A tóban csak a werkben dolgozott, de ő is gyakran benézett.

– Kőszínházban ezt a kísérletezést nem lehetne megcsinálni?

– Szerintem kőszínházi perspektívából értelmezhetetlen ez a fajta munkám.

– Ezt hogy érted?

– Mert olyan, mintha nem is színház lenne, hanem egy ismeretlen, furcsa, képzőművészettel kevert valami. Amit intellektuálisan persze a helyére lehet tenni, de közérthetőbb, könnyebben kódolható, kevésbé absztrakt élményt igényel a kőszínházi szféra. És ezt teljesen helyénvalónak gondolom.

M/S – Kamra, rendező: Dömötör András (fotó: Dömölky Dániel)

– Ott maradsz tervező?

– Persze, hiszen alapvetően az vagyok. Vannak állandó rendezők, akikkel dolgozom, a legrégebbi kapcsolataim Pelsőczy Réka és Dömötör András. Azt hiszem, elértem egy belső mérföldkőhöz, hogy beleszámítanak az iksz számú harmincas tervező közé, de jönnek a fiatal rendezők, akik hozzák a saját csapatukat. Hiszek abban, hogy ez egy piac, és próbálok nem presztízskérdést csinálni abból, hova hívnak.

Az erősségekről               

Jól kommunikálok. Élvezem, hogy adaptálódnom kell az új helyzetekhez, hogy a másik fejével kell gondolkodnom. És gyors vagyok. Nem bírom elviselni, ha valami nincs meg, vagy nincs megoldva. Beszélünk valamiről, én pedig abban a pillanatban elkezdek dolgozni rajta.

– Szerinted van nektek, harmincasoknak közös generációs ízlésetek, felismerhető kézjegyetek?

– Annyiban lehet, hogy ugyanazt észleljük és éljük meg, ugyanazok az aktuális dolgok hatnak ránk. És talán a léptékváltásban, hogy amikor a kicsihez térsz vissza a független szférában, akár méretben, költségvetésben vagy akár külföldről egy itthoni munkába, felfedezni vélek valamiféle nagyvonalúságot a vizuális megoldásokban. És van valamiféle közösségélményem is, figyeljük egymást, beszélgetünk, ha összefutunk, tapasztalatot cserélünk munkamódszerekről egy kávé vagy egy sör mellett mondjuk itt, a Jurányiban, és nekem az egy kicsi biztonságot ad, hogy ugyanazokkal a problémákkal szembesülünk.

– Említed a belső mérföldkövet. Mik voltak a külsők?

– Szakmailag az első kőszínházi munka, az első nagyszínpadi tervezés, a kritikusdíj a Stuart Máriáért. Az M/S és az Illaberek, amelyek leginkább az én ízlésem szerintiek, amelyek valóban megmutatják, ki vagyok, hogyan gondolkodom. Operát szeretnék még nagyon. Mert az méretben is izgat, és a műfaj is közel áll hozzám.

A Stuart Mária díszlete – Örkény Színház (fotó: Znamenák István)

A kiteljesedés lehetőségeiről

Nagy helyen nagy produkcióban nem csak a tervezői gázsi miatt jó dolgozni, hanem mert szakmailag – a rendelkezésre álló anyagiak és a struktúra, a technika, a műhelyek, a műszak, és persze a méretek miatt – ott inkább kiteljesedhet az ember. Ha külső elismerésre vágyom – POSZT-részvétel, kritikusdíj például –, valahogy az is inkább ott teremtődik meg. A független területen minimális pénzből kell jól kinéző, gondolattal teli látványt létrehozni. Mindkét rendszerbe be tudok tagozódni, mindkettőt értem, mindkettő izgalmas, de látszatja igazán egy nagyszínházbeli munkának van.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X