Az amerikai Wesleyan University kutatói EEG-felvételekkel bizonyították, hogy a klasszikus és a jazz-zenészek másképp reagálnak a váratlan helyzetekre.
A kutatócsoport egyik tagja, Psyche Loui sokáig maga is komolyzenész volt, de nagy hatással voltak rá a jazz legnagyobbjai, akik kiválóan improvizáltak. „Amikor én próbáltam improvizálni, mindig gátlásosnak és tudatosnak éreztem magam” – idézte vissza emlékeit, ami felvetette számára a kérdést, hogy vajon a jazzimprovizáció modellje alkalmazható-e általánosabban, például arra, mi teszi az embereket kreatívan improvizálókká, és a kreativitás tanulható-e.
A kutatók 36 alanyt vontak be a kísérletbe: 12 jazz-zenészt, akik tanultak improvizációt, 12 komolyzenészt, akik ilyen tanulmányokat nem folytattak, és 12 nem zenészt. Zenei részleteket kellett nekik hallgatni; a futamok egy része a nyugati zenei elvárások szerint működött, más részükben viszont zeneileg váratlan dolgok történtek. Az EEG-felvételek azt mutatták, hogy a jazz-zenészek agya egészen másképp reagált a váratlanra, megnövekedett perceptuális szenzitivitással és a váratlan események iránt megnövekedett figyelemmel.
Psyche Loui szerint a kreativitást definiálhatjuk úgy is, mint a váratlanra adott agyi reakciót. Úgy véli, mindenki felismeri, ha váratlan dologgal találkozik. De aki kreatív, perceptuálisan szenzitívebb, és kognitívan sem csupán jobban viseli a váratlant, hanem a váratlanság „a szótár részét képezi”. Az érzékelés, odaadás, elfogadás fázisai nagyon gyorsan követik egymást, és a zenészből lett kutató szerint az ő munkájuk hozzásegíthet ahhoz, hogy a különbségeket megtalálják, és azokból a kreatív viselkedésre vonatkoztatva vonjanak le konzekvenciákat.
De ezzel a kutatás még egyáltalán nincs befejezve. További kísérletek következnek, amelyeket a zenészeken kívül más csoportokra is kiterjesztenek hogy megtudják, a különbség eleve adott, vagy a különböző típusú oktatási módszerek következménye.
(Via Psy Post)
