Ha csak azt soroljuk fel tételesen, hogy Nyáry Krisztián mi mindennel foglalkozott különböző munkahelyein, a pécsi egyetemi irodalom tanszéktől kedve a fővárosi polgármesteri hivatalon át a Magvető Kiadó igazgatásáig, bekerülhetne a Kalandozó magyarok című kötetbe – csak akkor önéletrajzba kéne fognia.
Akárhogy forgatjuk is, valószínűleg egyik „civil” foglalkozása sem hozott volna olyan ismertséget Nyáry Krisztián számára, mint Így szerettek ők című, írók szerelmeit bemutató sorozata, amelyet 2012-ben kezdett el publikálni a Facebookon. Az „arckönyv” tökéletes terepnek bizonyult arra, hogy arcokat helyezzen elénk, majd lapozgatni kezdjünk az arcok mögött rejtőző életekben. Érdekes alkímia kerekedett mindebből. Elvégre a valahai irodalomtörténész Nyáry, állítván, hogy nem irodalomtörténész, fontos megfigyeléseket tehetett a média és marketingszakember Nyáry számára, miközben tízezreket volt képes megszólítani és legalább posztok olvasására buzdítani — noha állítja azt is, hogy ez a Nyáry nem egy népművelői attitűdtől fénylő arcú Nyáry.
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.
Ilyen az, ezek szerint, amikor kedvező a csillagok együttállása. Első és második menetben a magyar irodalom csillagaié, majd a továbbiakban Festői szerelmek, Merész magyarok és ráadásul még Igazi hősök csillagaié. Kétségtelen, idővel a dolog fajsúlya is megnőtt.
Az eredetileg kávé mellé, pár perces olvasásra szánt posztok könyvvé transzformálódtak,
a könyvek pedig gúla alakban rendeződnek el már évek óta a legnagyobb könyváruházak díszhelyén. Szerzőjük — és erre ékes bizonyíték a Müpa február 19-i Literárium estje is — interjúk és talkshowk keresett figurája lett, aki még mindig némiképp szemérmesen veszi tudomásul, hogy a dolog működik.
Nyáry történetei igazi történetek, ráadásul sok esetben a felfedezés erejével hatnak. Titkosak és titokzatosak, mint egy Poe-novella vagy Szerb Antal-regényrészlet, és ami a legfőbb: nagyon emberiek. Nagyon emberiek, és nagyemberiek, hiszen többnyire hírességekről, neves (kultúr)történeti figurákról van szó. Akikről ugyan tudjuk, amit a tankönyvek porszagú leckéi alapján tudni kell vagy illik, de sokszor épp az hiányzik egyegy hős iskolai portréjából, ami által képes megelevenedni a mai kor számára. A másik, újabb keletű vonulat a Nyáryoeuvreben pedig azokról a különös és egyben többnyire különleges magyarokról szól, akik bizony kimaradtak a tankönyvekből, holott cselekedeteik, emberi példájuk erre nagyon is méltóvá tette volna őket — most post mortem poszt lett belőlük, legalábbis első lépésben.
A negyvenöt éves korára befutott Nyáry gőzerővel dolgozik, ami egyben azt is jelzi, mennyi elfeledett vagy tán sosem tudatosult érték rejlik a múltban, amit aranyrögökként szép lassan ki lehet szitálni az idő sodrából. Az ismertség, ahogy már említettük, rá is ró külső feladatokat, mivel nemcsak a szövegeit, a könyveit akarják, hanem őt magát is, lehetőleg élőben. Vagyis ki kell szolgálni a közönséget, és — ki tudná jobban, mint a szerző —
ilyenkor minden szava reklámszöveggé válik.
És igen, ha egyszer kíváncsiak lesznek az emberek, akkor, a média természetéből adódóan, egyre kíváncsibbak lesznek. Egyik hírműsor vagy stúdióbeszélgetős magazin sem akar lemaradni — nem valamiről, hanem valakiről. Nyáry ezzel egy kicsit Figaroszerepet vállal (Figaro itt, Figaro ott, Figaro fent, Figaro lent…), bár nem tudni, habitusával némileg ellenkezve, avagy épphogy nem, hanem „az igény van rám” felismeréséből fakadóan habitusának megfelelően kibontakozva.
