Takács Zsuzsa Kossuth-díjas író, költő, műfordító, tanár 2018 februárjában, a Müpában tartott Pilinszky-estje előtt adott interjút a programmal kapcsolatban. Pilinszky nagyra értékelte a pályakezdő Takács Zsuzsa írásait: „Két vonását emelném ki: hangjának tisztaságát s egyfajta tétovaságát, mely azonban végül sose hagyja eltéríteni magát, s épp bolyongó, kereső célba találásával, megérkezéseivel tölti be sajátos feladatát, térképezi fel a számára rendelt tájakat, másokénál talán omlékonyabb külső és belső vidékeit” – írta a költőnő első verseiről Pilinszky János.
– Milyen körülmények között ismerte meg Pilinszkyt? Milyen benyomást tett önre?
– Két évvel a Harmadnapon megjelenése előtt, 1957-ben találkoztam vele a Petőfi Sándor utcában, a 17-es számú ház első és második emeletének lépcsőfordulójában. Utolsóéves gimnazista voltam, évek óta írtam már verseket. Mivel édesanyámtól tudtam, hogy a házunkban lakó nagynénjéékhez, a Baitz nővérekhez költözött egy időre a „költő”, Pilinszky János, találkozásunk várható volt.
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.
Hajszál pontosan emlékszem a részletekre: ő lefelé jött a széles vörös márvány lépcsőfokokon, én pedig fölfelé igyekeztem. Kora délután volt. A költőkről alkotott romantikus elképzeléseimnek teljesen megfelelt Pilinszky külseje; szépségétől földbe gyökerezett a lábam. Magas volt, vékony, finom arcvonású, angyali jelenség. Megrendülten köszöntem rá: „Jó napot kívánok”, mire ő azt mondta, „Kezét csókolom!”. Így hangzott az első párbeszédünk.
– Mit olvasott Pilinszkytől először? Volt-e olyan műve, amelyre úgy emlékszik vissza, az kötelezte el végképp a költészeténél?
– 1959-ben jelent meg a Harmadnapon, amely magába foglalta az előző, 1946-os megjelenésű Trapéz és korlátot. Soha nem hallott, mégis rokoni hang szólalt meg a lapokról.
Te győzz le engem éjszaka! / Sötéten úszó és laza / hullámaidba lépek. Továbblapoztam: A tó ma tiszta, éber és / oly éles fényű, mint a kés.
Aztán rálapoztam az Apokrifra. Megfordult velem a világ. Nem telt el sok idő, szüntelenül Pilinszkyt olvastam, hamarosan fejből tudtam a verseit. Évekig nem írtam verset ezt követően, késői kamaszkorom, fiatal felnőttkorom egyetlen irodalmi tevékenysége a műfordítás volt. Úgy gondoltam, hogy úgy, ahogyan ő ír, nem fogok írni soha, másképp meg nem érdemes. Pilinszky
a hallgató Isten és a lázadó világ konfliktusát, a tömegsírokba fordult századot a hit erőfeszítésével próbálta meg kibékíteni.
– Milyen formát talált, hogy a látszólag közvetíthetetlent közvetítse?
– Pilinszky számtalan interjúban tiltakozott az ellen, hogy katolikus költőnek nevezzék. Mélyen átérzem kétségbeesését. Azt mondta, az utolsó katolikus költő Assisi szent Ferenc volt. A katolikus költő címke épp azt vonja vissza, amit a „költő” elnevezéssel állít. A művész teljes szabadságát, döntési jogkörét, minden külső elvárással szembeni ellenállásának jogosultságát kérdőjelezi meg. Azt a törekvést, hogy írnokként pontosan lejegyezze, amit a belső hang diktál. Az igazat és csak a színigazat vallja, ha kell, önmaga és mások kárára is. Különösen áll ez a vallomásos költészetre, amelyről így nyilatkozik:
A legkülönb lángeleme is csak alkot, amíg művészi és emberi bukása bele nem épül művébe. Attól kezdve […] a mű kezdi írni önmagát.
Ezzel az idézettel át is térhetünk a másik kérdésre, mármint arra, hogy hogyan épül bele Pilinszky háborús tapasztalata az életműbe, hogy válik annak fő tematikájává. A második világháború végén Pilinszky egységét Németországba vezényelték. Látta a porig bombázott Németországot, találkozott a haláltáborok túlélőivel. Döbbenetes volt az élmény és — a maga módján — felemelő. Úgy gondolom, Pilinszkyt nem érte felkészületlenül a látvány. Kemény katolikus családban nevelkedett, a Piarista Gimnáziumba járt, és mélyen hívő keresztény volt. Volt oka elfogadni az evangéliumi tanítást, és volt oka visszautasítani a farizeus magatartást. A háború végének apokaliptikus látványa beleilleszkedett világképébe. Az egyetlen, amit tehetett, a látottakról és a hallottakról való tanúságtétel volt. A jóvátehetetlen jóvátételének kísérlete. Nem tudom megállni, hogy ne idézzem azt, amit „a világ legszomorúbb fényképéről” írt.
Az év elején Auschwitzban jártam” — írja az Egy lírikus naplójának első darabjában. „Az egyik fotó hozzásegített szemléletem […] újrafogalmazásához. Meszelt karámra emlékeztető deszkák között egy fejkendős öregasszonyt hajtanak a kivégzőbarakk felé […]. Az öregasszony körül két-három kisgyerek lépeget a salakos út jóvátehetetlen közönyében […] erőnek erejével meg akartam állítani a húsz évvel ezelőtti boldogtalanságot […] s akkor rájöttem, hogy semminek sincs értelme, ha nem tudjuk jóvátenni azt, ami már megtörtént.
– Hogyan épül fel az est? Milyen lesz a szerkezete, tagolása?
– A Tiszatájban 2012-ben megjelent esszém címét adtam az estnek: „Gyökértelenség és hazatalálás”. Ezt a pályaívet követi a műsor, mégpedig úgy, hogy nem változtat a versek kronológiai sorrendjén. „Minden igazi mű a tékozló fiú történetének a megismétlése” — írja Pilinszky egyik naplórészletében. Ebbe a gondolatkörbe illeszkedve azt mondhatnánk, első két verseskötete a fiú távozásának dokumentuma: radikális leszámolás az otthonával, a kiválás, a tagadás, a búcsúvétel megfogalmazása. Az első két kötet költői vértezete csillog, nyelve hasonlatokban bővelkedik, szókészlete elegáns és halálosan pontos, csaknem kegyetlen. mégis — vagy éppen ezért — az 1959-ben megjelent második kötet, a Harmadnapon végén olvasható a magyar költészet kivételes darabja, a legemlékezetesebb Pilinszkyvers, az Apokrif.
Soha többé nem ír ehhez foghatót.
Az az érzésem, hogy írhatott volna, ha akar, ha tetszeni akart volna. A későbbi kötetek — szűk, szakmai értelemben — igénytelenebbek, kevésbé feszesek, szókincsük egyre szegényesebb. Otthona azonban, ahova haza akar térni, nem a földrajzilag meghatározott, körülírható helyen áll. Versvallomása, gyónása egyre töredezettebb, anekdotikusabb, idézetekkel, utalásokkal, ismétlésekkel terheltebb és gazdagabb. Fekszik a földön, sütkérezik a földöntúli napsütésben, és többé nem talál szavakra.