Repertoárját tekintve sokoldalú rendező volt, aki erős stílusérzékkel minden esetben a szerzői szándékot tartotta szem előtt. Operafilmjei nélkül egy tévénéző generáció nem köteleződött volna el a műfaj iránt.
Békés András Debrecenben született 1927. március 23-án. A Színművészeti Főiskolán 1949-ben végzett, majd a Nemzeti Színházhoz szerződött. 1951 és 1955 között a Kecskeméti Katona József Színház főrendezője, 1955 és 1960 között az Ifjúsági, a József Attila és a Szegedi Nemzeti Színház tagja volt. 1958-tól tanított a Színművészeti Főiskolán, az 1990-es években a Zeneakadémia opera tanszakát is vezette. Zsámbéki Gáborral együtt alapították a Szentendrei Teátrumot.
1960-ban lett az Operaház rendezője, 1987-től 1990-ig főrendezője, később címzetes főrendezője. Az általa jegyzett 74 előadás közt volt operett (Millöcker: A koldusdiák) és daljáték (Kodály: Háry János), olasz (Verdi: Nabucco), német (Beethoven: Fidelio), orosz (Csajkovszkij: Pikk dáma), magyar (Bartók: A kékszakállú herceg vára), cseh (Janácek: Jenufa) és angol (Purcell: Dido és Aeneas) opera, barokk-újrafelfedezés (Händel: Rodelinda) és kortárs ősbemutató (Vajda: Mario és a varázsló) is. A dalszínház örökös tagja és mesterművésze volt. Több televíziós operafilmet is készített. Békés András az Erkel Ferenc-díj, az érdemes és kiváló művész kitüntetések után a Kossuth-díjat 1995-ben kapta meg. 2015. szeptember 18-án hunyt el.
Búcsúztatóján Ókovács Szilveszter arról emlékezett meg, hogy Békés András „tanárként és művészként is mértékadó volt, pontos értékítélet és arányérzék jellemezte”, Kovács János karmester beszédében elmondta: sokan mágusnak nevezték Békés Andrást, ő azonban sokkal fontosabbnak tartja, hogy a rendező közvetítő volt, olyan alkotó, aki mindenkor szem előtt tartotta a szerző szándékát. „Különleges adottsága volt, amit zenedramaturgiai hallásként aposztrofálhatnék, színpadi munkája során pedig egy másik sajátos képessége volt, hogy mindig az adott operaénekes habitusához, alkatához alakított egy-egy figurát. A magyar operajátszás egyik legkiemelkedőbb személyisége, élete és pályája teljes és dimenzionálhatatlan.” Csavlek Etelka operaénekesnő gyászbeszédében hangsúlyozta: „Békés András tehetsége, fantáziája csodát teremtett, stílusérzéke és intelligenciája megkérdőjelezhetetlen volt.”
A temetőben tanítványa, Kovalik Balázs búcsúzott. „Így tesznek a bölcsek. Ez belső indíttatásuk. Mindennapi, fiziológiai, biológiai kényszerük. Önmaguk öröme, kínja, létfeltétele. Ez az, amit sokszor nem ért a köz, nem ért az önség, és olykor nem ért maga a szakma sem. Értetlenül, vagy nagyon is értőn állnak egy Személyiség előtt, aki – mert van – személyiségével parancsol tiszteletet ott, ahol már alig van. Megijednek, félnek tőle, elszaladnak, megpróbálják megtörni, elhallgattatni, megsemmisíteni: nem tudván, e személyiség elpusztíthatatlanul átragyog minden munkán, legyen az sikerült, vagy sikerületlen, tovább él a tanítványban, járjon az az ösvényen, vagy mellette.”
(Via MTI)