Intim közelség, minimalizmus és kizárólag arcok – a budapesti Katona József Színház új társulati portrésorozattal jött ki a színházi évad startjára. A fotók megszületéséről készítőjüket, a Hollandiában élő Süveg Áront kérdeztük.
– Mi volt a sorozat alapkoncepciója?
– A Katona célja alapvetően egy erősen dokumentarista és realista portrésorozat elkészítése volt, ahol a lehető legtöbb, az ember egyediségét is jelentő arcvonás, ránc, ne adj’ isten bőrhiba is látszik, a megszokott nézőpontnál sokkal-sokkal intimebb, őszintébb közelségből. Ezért a végső képeken is csak alapvető retusálást alkalmaztunk, megőrizve a színészek, rendezők karakterét.
– Milyen volt együtt dolgozni a katonás csapattal?
– Maradandó élmény. Nyilván egy adott pillanatban nem tud mind a negyven ember a topon lenni: volt, aki a rohant, volt, aki a betegágyból szállt ki. Ennek ellenére azt gondolom, mindenkivel sikerült megtalálni a pozitív hangot, s az első képek visszanézése után megnyugodtak és komfortosabban érezték magukat a környezetben.
– A legtöbben azt gondolják, a színészeknek rutinszerű feladat egy-egy fotózáson részt venni, mivel a munkájuk során naponta állnak emberek és kamerák előtt.
Ez a legtöbbeknél nem így van. Az elsötétített műterem misztériuma és a sokszor az intimszférába is belépő fotós mindenkire más hatással van. A legrutinosabb színészek is tudnak zavarban lenni, ugyanakkor a katonások profin hozták, amit kértem tőlük és képesek voltak őszintén megmutatni magukat.
A legjobb pillanatok azok, amikor nem is kell mondanom semmit, mindössze követnem az arcon zajló eseményeket, miközben csak a kamera kattog a fülemnél.
– Milyen felszereléssel fotóztál?
– Szinte pályám első napjától kezdve Nikon gépeket használok, ezúttal sem volt másképp. A jelenleg legnagyobb felbontású vázhoz egy új, speciális Tamron portréobjektívet és Profoto stúdióvakukat csatlakoztattunk, s ezzel a kombinációval fotóztuk le a közel negyven embert.
– Rövid idő alatt közel negyven embert kellett mozgatnotok a fotózáshoz. Ez gyakorlatilag nagyüzemi munka. Hogyan lehet megtartani a minőséget?
– Sok esetben valóban rohamtempóba és monotóniába tud torkollani egy ekkora létszámú fotózás. Mivel a színészek egymás után, szinte szünetek nélkül érkeztek, az elképzelésünket és gyorstalpalást is negyvenszer kellett elmondani, de onnantól, hogy beálltunk a szettbe és a szemem elé emeltem a kamerát, az utolsó modellnél is egészséges izgalom és lelkesedés lett úrrá rajtam. Rendkívül motiváló ilyen sokféle és ilyen izgalmas arcot megörökíteni. Amikor Szacsy (Szacsvay László) fél méter közelségből, az objektíven át is szinte ölni képes a szemével, mindenképpen örök emlék marad.
Fotósként az ilyen élményeket vadássza az ember.
