A Pannon Filharmonikusok november 15-i koncertje kapcsán írok, de nem kritikát (noha nyilván nem állom meg, hogy ne szóljak a zenei élményről), sokkal inkább személyes elmélkedést, melynek (spoiler alert!) lesznek olyan aspektusai (horribile dictu: következtetései), melyek a közösségi (lokális, regionális és országos) szférát is érintik.
Ott kell kezdenem, hogy először jártam a Zsolnay Negyedben. Magamfajta koncertjáró embernél, aki ráadásul hosszú évekig dolgozott a Müpában (illetve -nak), ez bőven magyarázatra szorul. Annál is inkább, mert voltaképp nem is tudom, hol jártam: a zsolnaynegyed.hu oldalon a Kodály Központ (ahol a Pannon Filharmonikusok által használt hangversenyterem, vagy az ő hangversenytermük, szóval az a terem, amelyben a koncert volt) alig lelhető meg, az apró oldalmenüben a második, sárga fül, szépen elbújik (a szó szoros értelmében elbújik, csak az varázsolja elő, aki tudja, hogy ott van…) a kereskedelmibb jellegű, nagy fotókkal illusztrált ajánlatok közt. Ha pedig rákattintunk, naptárat kapunk, de nem tudjuk, mire fel, csak ha a sárga („ez akkor motívum?” E.P.) dátumokra kattintunk.
Tehát semmi leírás, hogy itt van, kérem szépen, az a terem, az a kulturális központ, ami egyáltalán értelmet (vagy erkölcsi mandátumot) ad az egész Zsolnay létezésének. Szponzorok, azok vannak, hálistennek jó sokan. És ha nagyon figyelünk, újabb (más helyen lévő) menüt találunk, melyre kattintva még mindig nem a tudás, pusztán az almenü jelenik meg, de onnan aztán már végképp csak egy kattintás, hogy tudjuk, hol járunk.
A közelmúltban komoly bejelentés tett a Pannon Filharmonikusok, amiről itt írtunk:
A Pannon Filharmonikusok bezzeg szép kiadvánnyal hirdetik itteni koncertjeiket. Lenyűgözően igényes, esztétikus és sokoldalú, feltűnő és dicséretes, milyen magas a családi és gyerekprogramok aránya. Tehát én a Zsolnayba mentem, mert azt mondták, és ha azt mondják, menjek a Kodályba, talán máig keringenék. Noha így se volt egyszerű odajutni.
A hangverseny este 7-kor kezdődött, és mivel már van autópálya, a 241 km-re a szűk 3 óra annyira elegendőnek tetszett, hogy még sétára, körülnézésre is gondoltam időt szánni, így mikor végül 4.15-kor már az óbudai Nagyszombat utcára fordultam, nyugodt voltam. Egész addig, míg rá nem néztem az útvonaltervezőre, mely óva intett a régi 6-os kimenetétől, de az M0-tól is, és a 7-es úton keresztül juttatott el az M6-osig. Ahova 17:32-kor értünk – sétára már aligha gondolhattam, fejben lemondtam a Candide-nyitányról, de mivel a Szerenádot (így a teljes első félidőt) nem akartam lekésni, félretettem legendás szabálytiszteletemet, és 19:01-kor kanyarodtam le a pályáról Pécs határában. A Candide-nyitány így is áldozatul esett. Nem, ez nem Pécs hibája, ez az infrastruktúra hibája. Ha 3 óra alatt nem lehet Óbudáról autóval eljutni Pécsre (annak nem is a központjába), akkor baj van, és mindegy, hogy a baj abból ered, hogy az autópálya nem Budapestet és Pécset köti össze, csak mondjuk Tárnokot és Pécset, és nincs mondjuk egy gyorsvasút, mely ezt a távot nem 3 óra 10 perc alatt teszi meg, hanem mondjuk 80 perc alatt. Ha így lenne, alighanem többen járnának Pécsre, hogy világhírű művészeket halljanak – vagy csak az ország egyik nagyon-nagyon jó zenekarát.
Az együttesről nemrég Gilbert Vargával beszélgettünk:
https://papageno.hu/promocio/2018/08/gilbert-varga-a-pfz-hangzasa-homogen-megis-ezer-szinben-pompazik/
A Pannon Filharmonikusok ugyanis valóban remek együttes. Hosszú és fáradságos munka, egy bő évtized kellett hozzá, hogy azzá váljon, és örülök, hogy akkoriban is figyelemmel kísérhettem fejlődésüket. És ami nagy szó, hogy azóta sem romlottak el, sőt. De erről csak az tud Budapesten, akinek Pécsett rokonsága vagy más érdekeltsége van, vagy aki a Müpa-sorozatukat látogatja valamilyen rejtélyes oknál fogva. Esetleg aki valamelyik turnéjukon, külföldön találkozik velük.
És itt elérkeztünk ahhoz, hogy mi mennyire rentábilis, helyi és össztársadalmi szinten. Amikor a Müpa építése szóba került, hallottam a képletet, mely 1600-2000 (vagy 1800-2200?) fősre teszi azt a koncerttermet, mely még elég jó akusztikát biztosít, és rentábilisan üzemeltethető. A Kodály Központ nagyterme ezerfős. Tehát eleve nem a megtérülés reményében készült. De hát ahhoz alighanem úgyis kellene az M6-os Érd–Budapest-i szakasza vagy a gyorsvasút… (És ha már, akkor Debrecenbe, Szombathelyre és Szegedre is, ha kérhetném.)
Cserébe a terem valóban remek, jó érzés benne – és az egész Kodály Központban – lenni, minden egyszerre nagyszerű és emberi, és az akusztika még ott is kiváló, ahonnan semmit se látni (tapasztalatból tudom, a késés miatt itt kaptam helyet, a középerkély oldalában).
A helyi közönség becsben tartja a zenekart, a termet, a zenét: az eseményt, ahova el lehet menni a szép ruhánkban. (Pár nappal előtte a Zeneakadémián állapítottuk meg, hogy sehol egy csinos – értsd: csinosnak öltözött – nő, itt viszont topisan éreztük magunkat pulóverben.) Törzsközönség, ez látszik, és nagyszerű, hogy van ilyen, bár lenne minden hasonló vidéki városban. Az is látszik, hogy buszokkal is jönnek a környékről, a terem tele. A Müpa Bartók-termét nehezen töltenék meg, de ez itt épp jó méret. Tehát rentábilis. Jó közönség, nem tapsol bele a tételszünetbe, lelkesen követeli ki a ráadást a nehezen befogadható, hetvenperces zárószám után is.
A műsorválasztás pedig egyáltalán nem szokványos. Bernstein még csak-csak, bár nem emlékszem, hogy hallottam volna színpadon is Szerenádját. Elgartól viszont az egyetlen igazán játszott mű az Enigma-változatok, maximum a Csellóverseny, főleg lemezen, de ezek is csak egyszer-egyszer bukkannak fel a hazai termekben. Én azon kevesek közé tartozom, akik ismernek egy embert, aki ismeri és szereti Elgar zenéjét. Na jó, kettőt, a másik angol.
Szerkezetében viszont nagyon is szokványos műsor ez: nyitány-versenymű-szimfónia, csak épp semmi sem egészen az, aminek látszik, különösen nem az a Szerenád, mely egyrészt (hasonlóan a Candide-hoz) egy filozófiai mű (Platón Lakomájának) „kísérőzenéje”, másrészt öttételes hegedűverseny, mindeközben hol szimmetrikus, hol aszimmetrikus táncok gyűjteménye, némi ringatóval lenyugtatva. Elgar II. szimfóniája szintén nem nélkülözi a filozófiai alapot, a partitúrában egy Shelley-vers, Elgar mű-önismertetőjében pedig „a lélek szenvedélyes zarándoklása”. De könnyű vagy könnyed műsornak akkor sem nevezhetjük, ha Bernstein bőven használ (különösen a Nyitányban) könnyűzenei elemeket. A mahleri terjedelmű, bruckneri lejtésű (de nem mélységű!) Elgar-mű ha tartalmaz is érdekes pillanatokat, aligha lesz sokak kedvence az egyébként kiváló előadás után.
Hogy mégis mitől volt a koncert egésze élvezetes? Elsősorban az előadóktól, de különbözőképp. Giovanni Guzzo hegedűszólója remekül illett a Bernstein-szerenád műfajához, mert egyáltalán nem volt tolakodó. Inkább azt mondhatjuk, ő volt – a vonósok és az ütősök mellett – a harmadik pólus, egyenrangú az első kettővel, de alig-alig kerekedve föléjük. Miközben makulátlanul és virtuóz módon oldotta meg a nem is egyszerű feladatát.
A karmester kicsit rejtély számomra – hiszen annak idején ő vezette ezt a zenekart (vagyis a Pécsi Szimfonikusokat), amikor belesimultak a vidéki zenekarok akkori, nem túl magas nívójába, és kétszer négy éve alatt (1989-93, 1996-2000) ezen nem tudott változtatni. Howard Williams azóta is vissza-visszatérő vendége az együttesnek, láthatóan jó emberi kapcsolat fűzi őket össze, noha a mostani – kimondottan fiatal – zenekar játékosai közül kevesen voltak akkoriban tagok. A brit karmester (akinek mellesleg Emma Kirkby a harmadik felesége) nagyon szépen és érthetően vezényel, de introvertáltnak tűnik, ami inkább emberileg, mint szakmailag szimpatikus, igazi grand monsieur. A művek, a zene iránt viszont annyira elkötelezett, hogy át tudja adni elképzelését és lelkesedését a zenekarnak és a közönségnek.
A zenekar viszont az est főszereplője volt. A különféle hangszerelésű művekben mindig arányosan szólt, még a nagy elgari masszákban sem volt nyomasztó. A vonósoknál (legalábbis a prímnél, akiket az erkélyről láttam) a vonásnemek egységesek, de mondjuk a vonóhosszak nem mindig – ez azonban nem hallható. Az ütősök a Szerenádban igen szép számban és színben mutatkozhattak meg. Az Elgar-szimfóniában a fafúvók sokszor tűnhettek ki, ez a minőség számomra – korábbi PFZ-élményeim után – nem volt meglepő, csak örvendetes. Az együttes egésze profi, és ezt is megírtam már jó tíz éve, de azóta sem változott: hogy látszik, ez az csapat menedzselve van, fontos a megjelenés, a színpadi viselkedés. (Hadd ne hozzak pesti ellenpléldákat.) A Bernstein-szerenádban volt egy pici lötyögés, meg a harmadik tételben egy olyan érzelmi váltás, amire felkaptam a fejem, de összességében nem a részletek miatt volt ez jó koncert, hanem egészében.
Én szeretem a Pannon Filharmonikusokat. Emlékszem, csaknem öt éve, német turnéjuk alatt épp komolyzenei szerkesztő voltam, és naponta több hír jött, mekkora sikert arattak többek közt a Berlini Filharmóniában. Németországban az ilyen zenekart az országos „ranglistán” is magasan jegyeznék. Nálunk egy vidéki együttesnek erre sokkal kisebb a lehetősége – önhibáján kívül. A térség viszont boldog lehet, hogy büszkélkedhet velük, és ha Magyarország az egymástól 3,5 óra távolságra lévő városok országa, akkor ez van, ehhez kell alkalmazkodni. És hogy mi rentábilis, mi nem? Rossz a kérdésfeltevés. Mert el kellene jutni oda, hogy nem mi vagyunk a gazdaságért, hanem a gazdaság van értünk – pl. hogy adhasson a Pannon Filharmonikus Zenekar ilyen koncertet, vagy hogy működhessen egy ilyen városban ilyen koncertközpont. Pécsett ez jelenleg adottság – maradjon is az, és győződhessen meg erről minél több nem pécsi.
