Eszem-iszom a filmvásznon – folytatódik a Müpamozi gasztro-sorozata

Latinovits Zoltán és Dajka Margit a Szindbád című filmben

A tálalás továbbra sem szokványos. Az élet értelme és a Brazil után december 3-án a Babette lakomája, december 17-én pedig A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője című film sem kizárólag az ínycsiklandó falatokról szól – mindig van valamilyen rejtett csavar, mögöttes tartalom.

Ha valamit, akkor a Monty Python társaságát tényleg nem kell bemutatni senkinek. Legalábbis azoknak nem, akik szeretik és értik, élvezik a legendás angol humoristacsoport filmjeit. A Terry Jones és Terry Gilliam páros által jegyzett Az élet értelme című alkotás (1983) a társulat utolsó nagyjátékfilmje. Nagyjátékfilm, de nem igazán van története. A társulatot ismerőket és kedvelőket (ki ne ismerné őket, és aki ismeri, ki ne kedvelné őket?) ez persze aligha lepi meg, hiszen nyilván jól ismerik a Flying Circust, amellyel hírnevet szereztek.

A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.

Nos, nem hazudtolják meg önmagukat, Az élet értelme olyan, mintha egy hosszabb Flying Circus-műsor lenne, szkeccsek egymással nem éppen összefüggő sorozata. Vagyis dehogynem, nagyon is összefüggő, hiszen mi másra is keresnék a választ, mint arra, hogy a születéstől a halálig mi az élet értelme? De akármennyire égetőnek tűnik is ez a kérdés, választ azért ettől a cikktől ne reméljenek. Egyet azért mégis elárulhatok, ha már gasztrofilmként említjük itt a művet. A táplálkozás, mint tudjuk, az élet elengedhetetlen része, bizonyos értelemben akár az értelme is lehet. Vannak azonban perspektívák, amelyekből viszonylag ritkán tekintünk az evésre. Nem mondok többet, de aki esetleg nem látta volna még a filmet, készüljön fel!

Persze az, hogy Az élet értelme a Monty Python utolsó nagyjátékfilmje, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy az alkotók ne készítettek volna többé filmet. Itt van mindjárt a Brazil (1985), amelyet szintén Terry Gilliam rendezett. Nehéz lenne műfajilag egyértelműen besorolni bárhová is, annyira átszövik a drámai, vígjátéki, szatirikus elemek, mindenesetre az bizonyos, hogy valamikor a 20. században játszódik egy nyugati kultúrkörhöz tartozó nagyvárosban (bármennyire is ezt sugallná a cím, nem Brazíliában). Sivár, műanyag világban (gasztronómiai szemszögből nézve a luxuséttermek kínálata is csupán egyfajta műanyag, bár szép elnevezésekkel takarva), ahol minden automatizáltan zajlik, mindent elönt a hazug propaganda, minden és mindenki fölött őrködik a rendszer kontrollja, csak éppen maga a rendszer olyan, hogy el is romlik benne, ami csak elromolhat. Márpedig egy elvileg szigorúan automatizmusok szerint működni hivatott világban egyáltalán nem jó, ha az a bizonyos porszem minduntalan belekerül a gépezetbe. Nem meglepő, hogy a Brazil társadalomkritikai disztópiája mindmáig érvényesnek hat.

A vadak között kapjon végre helyet a szelíd is, Gabriel Axel filmje, a Babette lakomája (1987). Babett a párizsi kommün zűrzavaros időszakában elveszti férjét és fiát, elhagyja az országot, és valahogy egy kicsi dán faluba keveredik, ahol a lelkipásztor két lányánál, Filippánál és Martinénél talál házvezetőként munkát. Puritán, lutheránus világ ez. S noha a két vénkisasszony életében megjelent már a kísértés egy francia hőstenor, illetve egy jóképű katonatiszt személyében, sikeresen ellenálltak. Babett másféle módon jelent kísértést. Hosszú-hosszú ideig maga is önmegtartóztató, kényszerűen puritán életet élt, ám egyszer csak nagyobb pénzösszeghez jut, és elhatározza: igazi párizsi lakomával vendégeli meg befogadóit, jóakaróit és munkaadóit.

Térjünk vissza a vadakhoz. Ha valaki, hát az egykor festészetet tanult Peter Greenaway igazán vad, mindenesetre igazi filmes fenegyerek. Filmjeiben gyakran étkeznek, nem mentes ettől természetesen A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője (1989) sem.

A tolvaj, azaz Albert Spica hamisítatlan maffiózó, aki tulajdonosa egy előkelő luxusétteremnek, amelyben a kiváló szakács, Richard tálalja fel minden este a konyhaművészet igazi remekeit. Spica azt hiszi magáról, hogy kifinomult ízlésű úriember, pedig nem az. Egy igazi ősbunkó, ellentétben a feleségével, akinek tényleg van ízlése,
így nem csoda, hogy a fényűzés és tivornyázás elől menekülve előbb-utóbb kiköt a csendes, művelt könyvkereskedő karjaiban. Önmagában ez talán nem is lenne annyira újszerű és érdekes, még ha nem is mindennapi, de azért valószínűleg nem túlságosan ritka az efféle eset a gengszterek köreiben.

De nehéz lenne nem észrevenni, hogy minden szereplő egyfajta metafora, maga az étterem pedig a nyolcvanas évek társadalmának leképezése.

Ha újra megnézzük ezt a filmet, immár a 21. század második évtizedében, gondoljunk akármit is hatalmasokról és kiszolgáltatottakról, fényűző lakomákról, újfent megállapíthatjuk, hogy embert enni, bármilyen gusztusosan tálalják is, nem éppen felemelő.