Nem összegez, de nem is tekint a jövőbe a kereken ötven éve gitárjával a színpadon álló Tátrai Tibor: csak a most létezik a számára. Csillagállások és rossz hangok mellett az unokákról is beszélt a legendásan sokoldalú művész.
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.
– Kemény rock, blues, flamenco: csak néhány sok „otthona” közül. Az ember magának választ stílust, vagy a stílus választja őt?
– Kezdetben volt a rock’n’roll, aztán jött a többi stílus. Amikor zenélni kezdtem, az amerikai jazzvilág populárisabb irányt vett, és ez nálunk is azonnal hatott. Egy példa: Radics Bélánál még „hagyományos” Hendrix szólt, de rögtön megjelent Miles Davis, a Weather Report… Meg hát mindenféle rockbulin játszottam, és ettől nyitott maradtam. Különleges kor volt: a jazz-zenészek belecsúsztak a rockba, és fordítva. Az átjárásokra a legjobb példa talán a Gitár Trió esete, ahol a legkülönbözőbb stílusok fértek meg békében.
– Az egyes stílusok hogyan épültek egymásra?
– Autodidakta zenész vagyok, és olyan utat jártam be, mint amilyet egy zeneiskolás növendék. Kezdjük a lá pentatonnal, aztán kiderül, hogy működünk dúrban is. Pár harmóniát még hozzácsal az ember, és rájön, hogy mind a tizenkét hangot használja.
Van egy mondás, miszerint nincs rossz hang, csak jókor kell megfogni. Ilyen egyszerű
az egész.
– Számos legendás formációban játszott. Nyughatatlan természet?
– Fiatal koromban még szigorúan vették azt, hogy egy ember csak egy zenekarhoz tartozhat. De ha sokszor nyomtuk ugyanazt a műsort, unatkoztam, így mindenbe belenyúltam.
Vannak pillanatok, amikor minden összeáll, és egymást húzza fel az összes zenész. Ilyen volt a Tátrai Band születése is.
Dorozsmai Peti stúdiójában Pálvölgyi Géza megfogott pár harmóniát, Peti rákopogott pár ritmust, Charlie énekelt, én gitároztam. Felvettük, és ez lett a Take it easy baby. Tudtuk, hogy most született valami, aminek van helye a palettán.
– Ráadásul időtálló módon: egykori rajongóiból mára apák, sőt nagyapák lettek.
– Ne is mondja: a Petőfi Zenei Díj átadásakor jöttem össze az Ivan & the Parazol nevű fiatal csapattal, akik nagyon ismerik a régi magyar zenészeket. Megcsináltuk együtt A vadászok gyülekezőjét, amitől felrobbant a próbaterem. Szóval az unokáimmal muzsikálok együtt, és ez marhajó! Lényegtelen az életkor, ha megvan az emberben az erő: felmegyek a színpadra, kiengedem magamból a dzsinnt, és arra bárki szívesen eljön, életkortól függetlenül.
– A Müpa-beli koncert összegzés lesz? Vagy egy új szakasz nyitánya?
– A Tátrai Band régi, népszerű nótái vagy koncerten ritkán hallható slágerei mellett készülünk vadonatúj darabokkal is. Ami az összegzést illeti, tiltakozom: ez itt a most! Nem nézek előre sem, mindig arra koncentrálok, ami most van. Nálam az első villanás működteti a dolgokat, és ezt nem is bántam meg az elmúlt öt évtizedben.
Tátrai Tibor számtalan fontos, de lemezig nem jutó formáció (Kárpátia, Tűzkerék, Juventus, Olympia stb.) és több meghatározó magyar lemez (Generál: Zenegép, Hobo Blues Band: Vadászat) után – kis rábeszélésre – alakította meg saját zenekarát, a Tátrai Bandet, amely egy 1987-es lemez (Szerencsekerék) után véglegesült az egykori olympiás, generálos baráttal, Horváth Charlie-val a mikrofon és az Eastből érkező Pálvölgyi Géza dalszerzőtárssal a billentyűk mögött. Az 1989-es Illúziók nélkül LP még az összekovácsolódás lemeze volt, de aztán hamar a kilencvenes évek meghatározó pop-rockzenekara lettek. Kifinomult, technikailag tökéletes, sokszínű zenével, popos, rockos, soulos, bluesos hatásokkal, az évtized nagy slágereivel (New York, New York, A küszöbön túl, Titkos szerelem stb.), számos remek albummal (A küszöbön túl – 1991, Kísértés – 1992). A kilencvenes évekbeli hajszás sikerszéria után aztán a pihenés évei következtek, de Tátraiék 2009-ben megünnepelték a húszéves fennállást, és azóta újra rendszeresen koncerteznek.
A Müpa nagytermében azonban eddig még nem léptek fel, pedig ez a szofisztikált zene nagyon is való oda, így a decemberi koncert a zenekar életében is különleges lesz.
Dömötör Endre
