Három ősbemutató, három kontinensről. Hsin-Ni Liu, Philippe de Chalendar és Emszt András közös koncertjét december 2-án tartják a BMC-ben az Anima Musicae Kamarazenekar közreműködésével. Az elhangzó művekről és a koncert hátteréről a tajvani születésű zongoraművésznőt kérdeztük.
– Milyen kapcsolat fűz az est három szerzőjéhez?
– Személyes ismeretség, barátság köt hozzájuk. Chen Mao Shuen egykor tanárom volt, még Tajvanon, aztán elváltak útjaink, hiszen én az Egyesült Államokba költöztem. Joseph Hallmannal az egyetemi évek alatt találkoztam, Emszt Andrást pedig már itt, Magyarországon ismertem meg.
– Honnan jött a „Versenyművek három kontinensről” koncert ötlete? Miért pont őket kérted fel?
– Tavaly óta egyre többször játszom Chen darabjait, azt hiszem, ezzel próbálom enyhíteni az időről-időre visszatérő honvágyamat. Zongoraversenye egy pentaton és kromatikus skálákkal teletűzdelt darab, szólója technikailag igen megterhelő. Jól felépített mű, ugyanakkor nagy kreatív szabadságot hagy az előadóknak.
Hasonló a szerzői hozzáállás Emszt András alkotása kapcsán is, hiszen nagyon sok kontrasztot használ, és nem fél feszegetni a magyar kortárszene általam ismert határait. Hallottam korábban, hogy milyen zenéket ír, és rögtön felkértem egy új mű komponálására. Hallman esetében olyan precízen átgondolt zenei világáról beszélhetünk, amihez a magam részéről könnyen tudok kapcsolódni. Sokoldalú, ugyanakkor világos kifejezésmóddal rendelkező szerzőről van szó.
– Az új darabok megszületése kapcsán folyamatosan tartottad a kapcsolatot a szerzőkkel?
– Emszt Andrással nagyon sokat beszélgettünk. Miután először hallottam tőle a darabot, nagyon szerettem volna én is megtanulni, de mivel már tervben volt két nagy amerikai és kínai turném, így sajnos a legjobb részt, magát az előadást végül kénytelen voltam meghagyni neki. Hallman stílusát jól ismerem, és ő is szereti azt, ahogyan játszom. A Tündérmeséket kifejezetten nekem írta, így rám bízta, hogy mit kezdek majd vele. Csak annyit emelt ki, hogy a mű befejező része egy gyermekét altató anyáról mesél. Ezen kívül viszont minden, ami fontos, benne van a kottában.
Chen volt az első kortárs szerző, akiről valaha tanultam, talán 11 éves lehettem akkoriban, de mély nyomokat hagyott bennem. Tavaly télen meghívtak, hogy csatlakozzak két egyetemi előadásához, majd pedig felkértek a zongoraszonátáinak felvételére is. Sajnos az egészségügyi állapota nem teszi lehetővé, hogy eljöjjön erre a koncertre, de a családja és barátai itt lesznek majd. A zongoraverseny eleje az ágyúk dörgésén keresztül azokat a háborús történeteket eleveníti fel, amelyeket az apjától és a nagyapjától hallott kiskorában.
– Miért fontos számodra, hogy kortárs zenét játssz?
– Egyrészt fontosnak tartom, hogy a magam szemszögéből is formáljam a jelent, másrészt pedig azt tapasztalom, hogy a közönség is igényli az újzenét. Két héttel ezelőtt Szentesen játszottam, klasszikus programmal léptem fel, a visszajelzések pedig külön kiemelték a kortárs zene hiányát. A magyar közönséget igenis érdekli mindaz, ami modern, ami a mostra jellemző.
– Hogyan készültél a mostani koncertre, számított, hogy ősbemutatókról van szó
– Alapvetően úgy, ahogyan máskor is. Külön gyakoroltunk szólópartneremmel, Nicolas Beaupertuis szaxofonművésszel, illetve az est karmesterével, Philippe de Chalendarral is. Mindig elmeséltem a szerzőknek, hogy éppen hogyan haladtunk előre. Sokat segített például, hogy Hallman a kották mellé küldött egy MIDI fájlt is, amit Nicolas és én jól tudtunk használni a felkészüléshez, illetve a zenekarnak is hasznos támpontként szolgált.
– Sikeres zongoraművészi karriered mellett fontos számodra a tanítás is, hiszen világszerte tartasz előadásokat és mesterkurzusokat. A tanítással kapcsolatos élményeid előadóként is hatnak rád?
– Arra szoktam buzdítani a diákjaimat, hogy szerezzenek barátokat, próbáljanak ki új dolgokat. A zeneipar hatalmas, menjenek és fedezzék fel! Egyébként, amikor hallgatom őket, mindig a fiatalkori önmagamat látom bennük. Hálás vagyok nekik, hogy segítettek azzá válni, aki most vagyok.
