A kék színről általában Földünkre és a természetre asszociálunk, főképp a tengert és a vizeket, valamint az eget juttatja eszünkbe. Egyes tudósok szerint azonban ez a színtársítás az ókori ember képzeletében még egyáltalán nem létezhetett, hiszen úgy tartják, hogy az ókoriaknak a színek felismerése problémát okozott. Ha ez nem is teljesen fedi a valóságot, az valószínűbbnek tűnik, hogy Hellász, illetve később Róma lakóinak színértelmezése merőben különbözött a maitól, érvelnek a kutatók. Ez a furcsaság például magyarázatot adhat arra, hogy Homérosz miért jellemzi az óceánt „borsötét tengerként”.
Az egyik legelső kutató, aki azt állította, hogy az ókoriak fejletlen színértelmezési képességekkel rendelkeztek, az egyik leghíresebb 19. századi brit miniszterelnök volt. William Gladstone ugyanis klasszika-filológiával is foglalkozott, s szabadidejében a korai görög irodalom színhasználatait tanulmányozta.
Mark Bradley, a Nottinghami Egyetem ókortörténettel foglalkozó kutatója szerint Gladstone nagyon helyesen figyelte meg, hogy az antikvitásban a szín másként „hatott”, mint a modern korban, ezért is volt nehéz a mai nyelvekre átültetni Homérosz műveit. A miniszterelnök feljegyzéseiben megemlítette, hogy az i. e. 8. században alkotó görög költő kevés színárnyalatot használt, a domináns a fekete és a fehér volt, valamint hogy ugyanazon színeket használta különböző színű tárgyak leírására.
Sok mindent köszönhetünk az ősi egyiptomiaknak, a kutatók szerint a kék színt is ők kísérletezték ki és állítottak elő először, amikor rájöttek arra, hogyan tudnak létrehozni egy maradandó, tartós pigmentet, amelyet a díszítőművészetben alkalmazhatnak. A kék árnyalatai a következő 6000 évben továbbfejlődtek, és a legnagyobb művészek használták fel műveik megalkotásához. Ki gondolta volna, hogy e végtelenül változatosnak tűnő színt még ma is fejlesztik, legújabb ismert tónusát pedig kevesebb, mint egy évtizede fedezték fel. Nem is túlzás azt mondani, hogy e színnek saját története van.
Az „egyiptomi kék” tehát időszámításunk előtt 2200 körül születhetett meg mint az első, szintetikusan előállított színes pigment. Őrölt mészkövet kevertek el homokkal és egy rezet tartalmazó ásvánnyal, mint az azurit vagy a malachit, majd együtt felhevítették őket, így az eredmény egy opálos, átlátszatlan kék üveg lett, amelyet ezt követően össze kellett zúzni, és bizonyos sűrítőanyagokkal, például tojásfehérjével kombinálni, hogy tartós festék vagy zománcszerű máz keletkezzen belőle.
Az egyiptomiak nagyon nagy tiszteletben tartották az általuk kikísérletezett színárnyalatot, és kerámiák, szobrok festésére, sőt a fáraók síremlékeinek díszítésére is felhasználták. A szín a Római Birodalomban is népszerű maradt, igen divatossá vált Pompeiiben is. A szín szépsége az újkori vegyészeket is lenyűgözte, akik kikutatták eredetét, és utánzatát újra divatba hozták.
2006-ban a tudósok felfedezték, hogy az egyiptomi kék szín fluoreszkáló fényben világít, jelezve, hogy a pigment infravörös sugárzást bocsát ki. Ez a felismerés sokkal könnyebbé tette a történészek számára, hogy beazonosítsák egyes ősi tárgyak valódi színét – még akkor is, ha az szabad szemmel nem látható.
Egy újabb kék árnyalat, a festészet egyik legfontosabb színe, az ultramarin pigment története mintegy 6000 évvel ezelőtt kezdődött. Az olykor igazi kéknek is nevezett ultramarin a lazurit, avagy lapis lazuli nevű féldrágakőből készült, amit évezredek óta csupán egyetlen hegységben bányásztak Afganisztánban. A csodásan élénk színű féldrágakövet az egyiptomiak kezdték el először importálni, de próbálkozásaik ellenére nem sikerült festéket kivonni belőle, így inkább ékszerek és fejdíszek készítésére használták. Az i.e. 6. századi, 4. dinasztia korabeli sírokból került elő a legrégebbi Lapis Lazuli lelet: III. Tutmose fáraó szobrát borították ezek a féldrágakövek. Az egyiptomiak „ég kőnek” nevezték.
A Lapis festő pigmentként való használata végül a középkorban, a reneszánsz idején kezdett elterjedn. A lazurit ára évszázadokon át versengett az arany árával, emiatt a szín csak a legfontosabb alak, Szűz Mária és a legjobban fizető ügyfél (azaz az egyház) számára volt fenntartva.
A legenda szerint Michelangelo azért hagyta befejezetlenül a festményét Krisztus sírból való kiemeléséről, mert nem volt pénze megvásárolni az ultramarin kéket. Raffaello is csak épphogy fedőfestékként használt ezt a pigmentet, Szűz Mária kék köntöséhez. Johannes Vermeer barokk mester pedig adósságba verte családját, hogy megvehesse az áhított színt.
A kobalt-kék megjelenése a 8-9. századra vezethető vissza, kerámiák és ékszerek színezésére használták. Különösen jellemző volt ez Kínában, ahol a jellegzetes kék-fehér mintás porcelánokon alkalmazták. Később ennek a színnek a továbbfejlesztett változatát kezdték el forgalmazni az 1800-as években, Franciaországban, emiatt többek között Renoir, Turner és van Gogh is ezt a pigmentet használták a drága ultramarin alternatívájaként.
Az égszínkék árnyalatot Andreas Höpfner tökéletesítette 1805-ben, Németországban kobalt és ón-oxidok „pörkölésével”. Egészen 1860-ig nem volt beszerezhető, amikor egy Rowney and Company nevű cég piacra dobta. 1999-ben a Pantone festékgyár sajtóközleményt tett közzé, amelyben az ékszínkéket a „Millenniumi színének” és „a jövő árnyalatának” nyilvánította.
Az indigó eredetileg egy Indiából származó növényi cserje, amelyből már az ókorban is kék festéket állítottak elő.
A 17-18. században olyan keresett importcikk volt, hogy hozzájárult az európai és amerikai kontinens között kirobbanó kereskedelmi háborúhoz is.
Jellemzően az indigót nem festményekhez, hanem szövetek, ruhák, fonalak és fényűző falikárpitok színezésére használták.
A költséges lazurittal szemben az indigó cserje a világ szinte minden pontján megterem.
Leginkább Angliában terjedt el az indigós színezés. Nők és férfiak is hordtak olyan ruhadarabokat, amelyeket indigóval színeztek, társadalmi osztálytól függetlenül. A természetes indigót 1880-ban váltotta fel a szintetikus változat, és a mai napig használják farmerek színezésére. Mindeközben azonban felfedezték azt is az elmúlt évtizedben, hogy az Escherichia coli baktérium esetében biológiai úton elő lehet idézni ugyanazt a kémiai reakciót, amely a növényekben indigót termel. Ez a „bioindigós” módszer valószínűleg nagy szerepet játszik majd a jövőben a környezetbarát farmerek előállításában.
A Magyarországon a 18. században meghonosodó kékfestő technika szintén az indigón alapul. Az indigót szárazon, kockába préselve szállították, a műhelyben megőrölték és áztatták, így készült a csáva. Minél tovább hagyták a csávában a textilt, annál sötétebb árnyalatot kaptak.
Innen ered a „benne hagy a csávában” szólás.
A sötétkék, avagy tengerészkék a legsötétebb kék árnyalat. A Brit Királyi Haditengerészet – a 18. század közepétől a 20. század közepéig a világ legerősebb haditengerészete, mely kulcsszerepet játszott a Brit Birodalom kialakulásában és fenntartásában – egyenruháinak hivatalos színeként fogadták el ezt az árnyalatot, és 1748-tól kezdve a tisztek és a tengerészek viselték. A történelmi sötétkék szín alapját pedig az indigó képezte.
A sötétkéknek természetesen nagyon sok változata van, beleértve a space cadet (űrkadét) árnyalatot is, amelyet 2007-ben definiáltak ezen a néven. Nem meglepő módon ez a kék az űrhajós „tisztek” egyenruhájához kapcsolódik.
A poroszkék tulajdonképpen egy baleset eredménye: Johann Jacob Diesbach festékkészítő 1703-ban egy szép vörös pigment kidolgozásán fáradozott, amikor véletlenül feltalált egy új kék színt. Diesbach hamuzsírt ötvözött állati vérrel, és természetesen arra számított, hogy ez majd egy erőteljesebb vörös színt eredményez, ám meglepő módon az anyagok egymásra reagálva kék színt hoztak létre. A jó minőségű festék gyorsan elterjedt a művészvilágban, és többféle nevet kapott, úgy mint porosz-, berlini- vagy párizsi kék.
A pigmentet azonban nem csak remekművek készítésére használták. Sir John Herschel angol csillagász 1842-ben felfedezte, hogy a poroszkék különleges fényérzékenységgel bír, így tökéletes volt rajzok másolatainak elkészítéséhez.
Pablo Picasso kizárólag a „kék korszaka” alatt használt porosz kék pigmentet.
A poroszkék nem az egyetlen kék pigment, amit véletlenül fedeztek fel. Mas Subramanian vegyész egyik végzős hallgatója, Andrew E. Smith egy kutatás során 2009-ben észrevette, hogy a minta, amellyel épp dolgozott, melegítés hatására fényes kék színűvé vált.
Az ittrium, indium és mangán kémiai összetétele után YINMn kéknek elnevezett pigmentet 2016-ban hozták kereskedelmi forgalomba. Érdekessége, hogy nem fakul és mentes a mérgező anyagoktól is. Pigmentjei sokkal magasabb arányban képesek visszaverni az infravörös sugarakat, mint a többi kék árnyalat, így várhatóan a jövő festéke lesz, mivel csökkentheti nyáron a hűtési költségeket.
(Via MET, Múlt-kor, szubkult.blog.hu, )
