2020. február 9-én és 11-én kerül a Müpa színpadára a bel canto mester, Bellini Az alvajáró című operája. A darabot Némedi Csaba rendezi, a karmester Riccardo Frizza lesz.
„Maria, most állj fel, menj három lépést jobbra, és nyisd ki a kezedben lévő ernyőt… Nem, nem így: egy kicsit lassabban. Most úgy kell lépdelned, mint egy balerina. Úgy csináld, mintha egy holdsugáron mennél” – olvashatók a diva assoluta, Maria Callas emlékei között az utasítások, amelyeket a görög szoprán a legendás rendezőtől, Luchino Viscontitól kapott Az alvajáró történelmi jelentőségű, 1955-ös Scala-beli felújításakor.
A hisztériát a 17. századtól drámai eszköznek tekinti a szakirodalom operák egész sorában megjelenő, ismert szopránok számára különösen hálás őrülési jelenetekben. A romantikus operaműfaj primadonnakultusza további hasonló, nagy hatású zeneszámokat követelt, amelyekben azután a művészi koloratúrák dramaturgiai szerephez is jutottak. A virtuózan csicsergő, gondtalanul lebegő futamok jelenítették meg a súlyától megszabadított elmét.
Az áriák sajátos szerkezetűek: a bevezető recitativót egy lassabb, majd egy gyors rész követi. Külön motívum emlékeztet egy, a vízió fátylán át felsejlő múltbeli eseményre, amely akár a sajátos állapot anamnézisének is tekinthető.
– Hatvanöt évvel a mű milánói újjászületése után mutatja be a Müpa Vincenzo Bellini operáját, Az alvajárót. A rendező Némedi Csaba, aki a nagy sikerű 2017-es Puritánokat is színpadra állította a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. A két mű bemutatása mintha körvonalazódó Bellini-ciklust sejtetne.
– Igen: szándékunkban áll a két Bellini-darab összekapcsolása, már csak azért is, mert a Puritánokban – Maria Callasként – megjelent Popova Aleszja. A III. felvonás rövid zenekari átvezetését, a viharzenét kivéve valójában sehol sem táncolt, csak akkor, abban a két percben. Ugyanakkor Az alvajáróban erősebb a táncos kötődés, hiszen az opera alapjául Ferdinand Hérold La somnambule ou L’arrivée d’un nouveau seigneur (Az alvajáró nő, avagy egy új úr érkezése) című balettpantomimja szolgált. Az 1831-es ősbemutatón és az 1955-ös felújítás alkalmával is balett előzte meg az előadást.
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.
A Callas-féle premieren Fokin A rózsa lelke című koreográfiáját láthatta a közönség Weber Felhívás keringőre című darabjára, a primabalerina assoluta, Carla Fracci előadásában. A balett jelen volt az egész darabban;
Visconti balerinalépéseket kért Callastól egy, a nagy balettekben honos „fehér” felvonásra emlékeztető, kísértetiesen fehérbe burkolt jelenetben.
Az ősbemutató idején, a bel canto aranykorában a primadonnák (a vezető szopránok – a szerk.) a szerepköri határokat figyelmen kívül hagyva, lényegében a teljes operarepertoárt énekelték: lírai, drámai, koloratúr-, sőt több esetben mezzo- és altszerepeket is. A 20. század első évtizedeiben a legtöbb koloratúrakészséget igénylő (magas fekvésű) főszerep a könnyed lírai koloratúrszopránok, sőt koloratúrszubrettek hatáskörébe került. Ez egészen a múlt század közepéig visszafordíthatatlan folyamatnak tetszett, amely a szólamokat számos esetben csupán az olcsó, öncélú és magamutogató gégeakrobatika szintjére fokozta le.
– Ez volt az okozója annak a hiedelemnek is, mely szerint a színpadi történések terén a bel canto operák statikusak, és színpadra állításuk során a rendezőknek nem sok dolguk akad?
– Nem szeretnék általánosítani, de egyáltalán nem érzem statikusnak a bel canto operákat: lehet, hogy azért, mert rendezéseim előkészítése során eleve szívesen foglalkozom a darabok recepciótörténetével, előadói gyakorlatukkal, a korral, amelyben a művek születtek. Tudni kell azt is, hogy a múlt század ötvenes éveitől ezek a sémák kezdtek eltűnni:
Maria Callas megjelenésével új interpretációs felület nyílt, új törekvések születtek a teljes bel canto repertoár rehabilitációjára.
Az új folyamat visszahódította e szerepeket a dúsabb, drámai erőben és kifejezőeszközökben gazdagabb hangok számára, emellett – valódi katalizátorként – elindította a napjainkig tartó bel canto reneszánsz folyamatát.
– A callasi fordulat természetesen nem könnyíti meg a mindenkori előadók dolgát, hiszen a technikai bravúrok mellett dramaturgiai hitelességre is szükség van. A bel canto triász (Rossini, Donizetti, Bellini) leghíresebb komponistája, Rossini külön kitért Az alvajáró második felvonásvégének Amina-jelenetére, amelyben Bellini nagyszerű eszközökkel jeleníti meg a holdkórosságot: „Csak első pillantásra primadonnajelenet. Szenvedélyesen szomorú, patetikus, kifinomult ízléssel megformált zene, amellyel a zeneszerzőnek sikerült pontosan meghatároznia az érzékeny nőalak karakterét.”
– És ez csak egy a számos, sokáig rejtőzködő közlésmód közül. Az alvajáró esetében fontos szerepe van az iróniának és az öniróniának is – annak ellenére, hogy Bellini életművében a vígopera nem játszott szerepet.
Egy „divatos” betegség
A 19. század romantikus művészete szerette a képzeletet élénken megmozgató, különleges motívumokat. Ezért kerültek az operákba „őrülési jelenetek”, és ezért lett divatos téma a művészetben a mélyálom fázisában történő járkálás, a szomnambulizmus genetikai zavara is. Bellini operája, Az alvajáró a jelenséget dramaturgiai kulcsmozzanatként használja, hiszen a szoprán főszereplőt, Aminát, aki éppen esküvője előtt keveredik hűtlenség gyanújába, az alvajárás jelensége tisztázza a vádak alól: bebizonyosodik, hogy álmában sétált be Rodolfo gróf szobájába, jelleme tehát minden megtévesztő látszat ellenére tiszta. A Müpa színpadán a három legfontosabb szerepet Zuzana Marková, Mirco Palazzi és Konu Kim személyében nemzetközi rangú cseh koloratúrszoprán, olasz basszus és dél-koreai tenor – a bel canto három specialistája – énekli, s a nemzetközi produkciót a „szép éneklés” repertoárjában hasonlóan jártas olasz karmester, Riccardo Frizza vezényli.
– Elősegíti vagy akadályozza elképzelései megvalósításában az, hogy a Müpában nem hagyományos színházi körülmények között kell dolgoznia?
– A Müpában gyakorlattá vált félig szcenírozott előadásban is hús-vér karakterek jelennek meg a színpadon, akik nem mechanikusan ledarált koloratúraetűdöket énekelnek, hanem a bravúráriákkal a színpadi játékot, a karaktert teszik színesebbé. Talán ezért is van az, hogy sosem érzékeltem sem a közönség, sem a szakma részéről, hogy „csak” félig szcenírozott előadásként emlegették volna a produkciót.
– Milyen speciális felkészülést kíván a rendezőtől az ilyen jellegű feladat – például a Müpában?
– Jóllehet nem áll rendelkezésemre négy–hat hetes próbaidőszak, ahogy ez egy színházi operaelőadás esetében szokás, ugyanúgy teljes, kidolgozott koncepcióval készülök, mintha operában lennék. A rendkívül rövid és intenzív próbaidőszak miatt ugyanis nagyon fontos minden jelenetet előre, teljes egészében kidolgozni. Nagy segítség, hogy a Müpában vezető énekművészek, a nemzetközi operaélet kiemelkedő egyéniségei dolgoznak, akik kellő rutinnal és munkabírással rendelkeznek ahhoz, hogy az együttműködés eredményes legyen.
