Nem kétséges, a koronavírus-járvány után már semmi nem lesz ugyanolyan, mint előtte. Nem tudjuk, mikor ér véget a koronavírus-járvány, fogalmunk sincs, milyen lesz utána a világ, de az biztos, hogy más lesz, mint a múlt és a jelen. Természetesen fel kell használni az eddigi tapasztalatokat, a struktúrát azonban a tapasztalatokat át- de legalábbis újraértékelve kell felépíteni, nem pedig a bevett gyakorlat szerint visszatérni a régi normálishoz.
Néhány napja a Dance Magazine körkérdése alapján összefoglaltuk, mit gondolnak a tánc területén dolgozók, koreográfusok, előadók, fesztiválkurátorok, szakírók a jövőről. Válaszaik azonban nem csupán a táncra tekinthetők érvényesek.
A színházak gyakorlati működésében is lesznek változások.
Minden bizonnyal egyre inkább terjednek majd az e-jegyek – azokat vagy szkennerek, vagy pedig a higiénia és az egészségvédelem miatt kesztyűt viselő jegyszedők ellenőrzik – , az sem elképzelhetetlen, hogy maszkban, jóval ritkásabban, elszórva ülünk majd a nézőtéren.
Mivel minden ajtó potenciális vírustelep, nem lehetetlen, hogy fotocellás ajtókra cserélik a jelenlegieket, legyenek azok hagyományosan kilinccsel nyithatól, forgóajtók, kézzel tolhatók. A mellékhelyiségekben több fertőtlenítőt helyeznek ki, a textiltörölközőket mindenhol papírtörlők válthatják fel.
Az American Theater magazin továbblépett, és új szempontokat figyelembe véve, egy építész segítségével vázolta fel a koronavírus-járvány (első hulláma) utáni változásokat. Joshua Dachs rámutatott arra, hogy a színházépületek és -termek esetében előrébb sorolják majd a higiéniát, a tisztántartási lehetőségeket: a könnyebben, gyorsabban tisztítható, kevésbé vírusbarát felületeket részesítik előnyben. Egy másik építész, Scott Wilson szerint az előcsarnokok és a ruhatárak mérete is növekedhet, ahol szintén megjelennek a fertőtlenítőszigetek, és ezt a(z újra)tervezésnél figyelembe kell venni.
Mindannyian ismerjük a nézőtéren végigfutó kacagást, azt, ahogyan az innen-onnan elcsattanó tapshoz egyre többen csatlakoznak. Vajon ugyanez a reakció kiválthat-e, ha szétszórtan ül közönség? A social distancing szabályai mentén kialakított nézőtér azonban nem csupán akusztikát befolyásolja, de pszichésen az előadókra is hat, hiszen a pódiumról és a színpadról mindez fél- vagy harmadháznak tűnik.
A mi tájainkon inkább stadionok épülnek, mint kulturális intézmények, színházépületeink egy része száz évnél is régebben épült műemlék – igaz, az ott gyakran alkalmazott rézfelületen kevéssé élnek meg a vírusok -, de még a legújabbakban sem találunk sok flexibilisen alakítható teret.
És akkor még a nézők előtt elzárt terekről, például a zsúfolt öltözőkről nem is beszéltünk. Továbblépve a jelenlegi helyzeten, és hosszú távon gondolkodva felmerülhet
a színházépületek korszerűségének és korszerűsítésének a témája,
ehhez viszont a térkialakítás mellett felmerülhet a szellőzés, a raktározás, a műhelyek, az energiatakarékosság kérdése. Ezeket nem egyszerű megoldani, mert az átépítés – pláne műemlékek esetén, ami Magyarországon például a színházaknál elég gyakori – idő- és forrásigényes feladat.
De még ha van is pénz az átalakításra, az intézményvezetők vagy producerek nem nyugodhatnak meg, hiszen a megnövelt távolságok miatt a színház- és koncerttermek befogadóképessége lecsökken, ami jelentős bevételkiesést eredményez. Ezt vagy többlet állami támogatással, azokban az országokban, ahol lehetséges, szponzorok és mecénások bevonásával és/vagy emelt jegyárral lehet megteremteni. A hatás a színpadon is mérhető lesz: a repertoár változni fog, a sokszereplős darabokat a kisebb büdzsé miatt el kell felejtenünk.
