A Világvége (2013) és Megtehetek bármit (2015) – a világ elmúlásának kevéssé mulattató lehetőségéről elmélkedik – nagyon-nagyon mulatságosan. A két filmet ráadásul összekapcsolja a főszereplő, Simon Pegg személye is, aki az utóbbi három évtizedben a brit komédiák és szatírák egyik legjellegzetesebb arcává vált a képernyőn és a moziban. De mi is olyan kacagtató az apokalipszisben?
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.
A brit szatírák és – olykor nagyon fekete – komédiák a hatvanas évek elejétől napjainkig – jól látható, hogy az olykor szelíd, máskor gyilkos humor roppant aktuális céltáblákra lőtt. Gyorsan reagált a briteket aggasztó, nyomasztó történésekre, a divatokra, a társadalmi, gazdasági változá sokra.
A brit humornak természetesen vannak már-már klasszikusnak tekinthető elemei. A rangkórság, a társadalmi felemelkedés csapdái, a bürokrácia (a csíptetős táblák erdeje), és így tovább. De minden korszaknak megvoltak/megvannak a maga sajátos problémái. A hatvanas években a hidegháború, a háborút nem viselt nemzedék szembefordulása a hagyományokkal. A hetvenes évektől a média szerepe, a manipuláció. Aztán – a nyolcvanas évektől – az eltűnőfélben lévő munkásosztály, a bányák és gyárak bezárása, a fehér és kevésbé fehér brit alattvalók együttélése. Valamivel később a tudatmódosítók, a végképp kiüresedő hagyomány, a társadalmi elit összecsúszása a fél és alvilággal. És akkor a sorozatunk idején lezajlott Brexitről nem is beszéltünk. De milyen problémákra kérdeznek rá a 2010-es évek brit filmjei?
A Világvége (rendezte Edgar Wright) látszólag csupán egy bumburnyák haverfilm. Öt egykori jóbarát húsz év múltán visszatér szülővárosába, hogy végigvedelje azt a piatúrát, amelyet egykor nem sikerült. És akkor jönnek a robotok/androidok…Egy túlszabályozott világ megsejtése ez, amelyben a civilizációs vívmányok megóvják az embert attól, hogy hibázzon – és döntsön.
Márpedig a szabadság, a szabad akarat mindig is középponti kérdése volt a brit szatírának könyvben, színpadon, mozgóképen.
Gondoljunk csak George Orwellre (Állatfarm, 1984), Huxley-tól a Szép, új világra vagy Stanley Kubrick filmjére, a Mechanikus narancsra. A Világvége bizonyos értelemben már azoknak a vitáknak a megsejtése, amelyeket napjainkban folytatunk a sebesen burjánzó szabálytenyészetről és az ezeket kezelni próbáló mesterséges intelligenciáról. A rendszer, amely megóv bennünket kártól, kórtól, önmagunktól, most, hét évvel a film bemutatása után talán még közelibbnek tűnik, mint akkor.
Kérdés persze, hogy melyik kultúra hogyan olvassa. Nálunk a szatíra nincs olyan mélyen beágyazódva a kulturális hagyományba, mint a briteknél. Talán ezért gondoljuk olykor, hogy ez a vicces műfaj nem is különbözik olyan nagyon a bohózatoktól, komédiáktól. Pedig hát a Hyppolit, A tizedes meg a többiek, a Tanú vagy a Holnap lesz fácán nem pusztán a nagyérdemű közönség féktelen kacagását volt hivatva szolgálni. Mint ahogy a kabaré sem egykoron. Szóval nem könnyű műfaj. De maradjunk a nemrég elhunyt Terry Jones filmjénél, aki a fél évszázada indult Monty Python Repülő Cirkusza egyik oszlopa volt – íróként, rendezőként, színészként. (Kicsit fel is idézi a Repülő Cirkuszt, ugyanis a Galaktikus Tanács kevéssé szerethető tagjainak a Pythonok kölcsönözték a hangjukat.)
A Megtehetek bármit (2015) első ránézésre csupán könnyed bohó zat, amely nyomokban Douglas Adamset is tartalmaz. (Érzelmes is, scifi is.) A kicsi, szürke főhős totális hatalmat nyer a Galaktikus Tanácstól, hogy bebizonyítsa: az emberiség méltó a fennmaradásra. (Még emlékszünk Szodoma és Gomorra szomorú történetére.) Éppen ő? Ez a nevetséges lúzer? Ülsz a moziban és talán megfordul a fejedben, hogy te talán jobban tudnál gazdálkodni a mindenhatósággal. Lennének ötleteid… Bocs, vágysz rá? Lenne igény rá?
Ez a film már olyan korszakban született, amelyben az egyes ember vagy kicsiny csoport gyorsabb, radikálisabb változásokat idézhet elő, mint eddig bármikor. Megtapasztalhatod, amikor egy rémhír vagy egy összeesküvéselmélet tőzsdéket renget meg. Vagy amikor már a döntéseidnek, választásaidnak sem vagy maradék talanul ura. (Emlékeztető: a 2018-ban botrányba bukott Cambridge Analytica közel kilencvenmillió ember személyes adataihoz jutott hozzá illegális módon.) Világos? Az a fontos, hogy nevetünk.
Hogy kin is nevetünk? Mindenki eldöntheti. Amúgy, hogy tudd: ezt a filmet Nagy-Britanniában fél évvel a Brexit-népszavazás bejelentése előtt mutatták be.
