Azt mondja a cigány kislány: „Szeretem a zenét. Amikor ott vagyok, boldogság van bennem.” Azt mondja a zenetanár: „Mindannyiunkat nemesebbé tesz.” A fenti mondatok a Rézangyalok című dokumentumfilmben hangzottak el. A több mint egy órás alkotás a Symphonia Alapítvány által létrehozott zeneiskola, a Symphonia Alapfokú Művészeti Iskola (SAMI) tevékenységét mutatja be.
Kiválóan sikerült. Sőt, a rutinszerű PR-mozit igazi, életszagú, feledhetetlen dokumentumfilmmé varázsolta az alkotók zsenialitása. Felvillantották azt a két világot, ahonnét és ahová szándékozik a SAMI menekíteni a nehéz sorsú gyermekeket. Felvillantani, írtam, pedig sokszor a fájdalmas mélységeket mutatják meg őszintén az alkotók. Azt a sokszor kilátástalannak tűnő világot, ahonnét még a jó szándékú segítség is nehezen tudja kiragadni az onnét elvágyókat.
Tudták ezt a zeneművészek is, amikor évekkel ezelőtt létrehozták a Symphonia Alapítványt. Nagy visszhangra és egyetértésre talált az ötlet a kollégák és a zenetanárok közösségében. Ennek révén öt évvel ezelőtt egy Európai Uniós projektre támaszkodva – ötvözve a Kodály módszert az El Sistema programmal – elindulhatott a zenei profilú SAMI.
Nagyon világos és támogatandó volt a szervezet célja: megállítani a szegénység és a társadalmi kirekesztettség generációról generációra történő átöröklődését. Most helyeslően bólogathatunk: hát igen, ez jól hangzik, ez a teendő. Ugyanakkor némi szkepticizmussal mosolygunk magunkban, mert tudjuk, hogy számtalan ehhez hasonló törekvés volt az országban – fájdalmasan kevés eredménnyel. Csalódottságunknak és kételkedésünknek alapja van, mert ezek a társadalmi integrációs programok megbuktak, vagy jó esetben fél sikereket hoztak. Tüzetesen utána kellene már nézni, hogy vajon miért?
A SAMI eredményei önmagukért beszélnek (talán ez is megérdemelne egy elemzést, hogy követhető lehessen a példa). Nem szeretek ilyen nemes ügyekben számokkal dobálózni – azok csak külalakok és manipulálhatók is -, ebben az esetben viszont elkerülhetetlen, mert sokat mondóak a tények. Öt évvel ezelőtt 350 gyereket vontak be a programba, ma már viszont országszerte 21 helyen összesen 1800, túlnyomó többségében hátrányos vagy halmozottan hátrányos helyzetű diákkal foglalkoznak a tanárok. Az alapítóktól tudjuk, tágítják a kört, mert sok még a segítségre váró közösség, a kitörni vágyó, az új élményekről álmodó gyerek.
Álmok. Gyermeki remények. Az alapítvány ezeket valósítja meg olyan zenepedagógusok emberfeletti munkájával, akik példa értékű erőfeszítésükkel azokra a kérdéseinkre adnak választ, amelyeket naponta fel kellene tennünk. Lehet-e nemesebb, magasztosabb küldetés, mint egy gyereket kézen fogni és a szürke, ingerszegény, néhányuk esetében a nyomorúságos világukból átvezetni a remény, a lehetőségek földjére? Van-e becsülendőbb és tiszteletre méltóbb, önzetlenebb vállalás annál, mint hittérítőként, bátran belépni a sajátos törvények szerint élő elmaradott, és a változásra alig fogékony közösségbe, hogy onnét mentsük, ami még menthető? Nincs annál fontosabb az életben, mint a gyermeki álmokat és reményeket megvalósítani.
Egy filmben hangzik el: „A zene híd a föld és a menny között”. Ezt a hidat ácsolja konok elszántsággal a Symphonia Alapítvány által létrehozott SAMI. Ezt a hidat építik azok a zeneművészek és zenepedagógusok, akik időt és fáradtságot nem kímélve illesztenek egy-egy tartószöget minden alkalommal a két világot összekötő aranyhídba. Fogalmazhatnám puritánul: a putriból a rivalda fénybe. Mégsem erről van szó, mert az alapítvány hite szerint már az is dicsőséges siker, ha néhány kislány és kisfiú megismeri a zenét, annak erejét. Átélhetővé teszi számukra, amit Konfucius megfogalmazott: „A zene olyan örömöt okoz, amelyet az emberi természet nem nélkülözhet”.
Mit is mondott a filmben szereplő kislány? Amikor a foglalkozáson vagyok, boldogság van bennem. Hogyan vélekedett a zenetanár? Nemesebbé válunk az oktatás során. Ezt kell megérteniük azoknak a közösségeknek, azoknak a családoknak, amelyekhez eljut az alapítvány eszméje és felhívása. Hívó szava. A művészeken és a tanárokon semmi nem múlik, mert tudják, amiben Andersen a nagy meseíró is hitt: „Ahol elfogynak a szavak, ott segít a zene”
