1874 és 1892 között a Salgótarjáni utcai zsidó volt a pesti zsidóság egyetlen működő temetője, amelyet Schweitzer József főrabbi nevezett „sírkövekből álló múzeum”-nak.
Nem véletlenül: a temető különleges időutazás abba az időszakba, amelyben a zsidóság asszimilációjának és az ország gazdasági és kulturális felfutásának intenzív időszaka volt.
A zsidóság első pesti temetői, a Váci úti és a Lehel utcai temetői beteltek, ezért 1872-ben Pest városa és az izraelita hitközség szerződés kötött arról, hogy a város a Kerepesi úti köztemető akkori határain belül eső területeket ad át zsidó temető kialakítására. Egy 6,5 hektáros terület leválasztásával jött létre
Magyarország egyik legkülönlegesebb sírkertje,
a budapesti Salgótarjáni utcai zsidó temető, amit az 1788-ban alapított, a pesti zsidóság temetkezési ügyeit intéző és karitatív feladatokat is ellátó chevra kadisa tartott fenn és kezelte. Bár a temető működtetése a neológ irányzatot követte, a neológ és ortodox irányzat valamennyi akkor elhunyt hívét ide temették.
1893-ra a Salgótarjáni utcai temetőben korábban külön sírhelyet vagy sírboltot szerzett, illetve újonnan szerző személyeken kívül a pesti városrész valamennyi zsidó vallású halottját már az 1892-ben megnyílt Kozma utcai temetőben helyezték örök nyugalomra. Ekkortól a Salgótarjáni utcai temető megszűnt a pesti zsidóság köztemetője lenni, és a 20. század első évtizedeire szinte teljesen megtelt. 1904-ben nagyszabású átalakítás kezdődött a temetőben, amit a chevra kadisa műszaki tanácsosa, Lajta Béla irányított. A zsidó és a magyar folklór elemeit egyesítő számos síremlék, illetve a régi helyébe épült, nemzeti romantikus stílusban készült fogadóépület is az ő munkája. 1908-ban adták át a kovácsoltvas kaput, illetve a szertartási épületet, amelyet egykor fehérmázas Zsolnay-cserepek borítottak.
Lajta egyedülálló módon összesen 45 síremléket tervezett, ide 14-et, köztük a Sváb családét, amelyen egy általa tervezett betűtípus első alkalmazása látható. A Salgótarjáni utcai temető síremlékei, Vidor Emilnek, Alpár Ignácnak, Fellner Sándornak és Quittner Zsigmondnak is köszönhetően
a korszak funerális művészetének és a magyar szecessziónak egyaránt jelentős alkotásai.
A II. világháborúban több bombatalálatot kapott a sírkert. A budapesti gettóban elhunytakat 1944. december 24-ig ide szállították. Az ostrom és a kemény fagyok miatt a temető használata lehetetlenné vált, csak 1945. január 29-én kezdődtek újra a temetések. A mintegy 2700 halott jelentős részét azonban nem tudták azonosítani.
Az 1950-es évektől a temetőt már alig használták, pusztulása a 60-as években indult meg. A sírokat szinte teljesen benőtte a növényzet, a mauzóleumokat megrongálták és kifosztották, a szertartási épület kupolája pedig az 1980-as években omlott be. Az utolsó temetkezés az ezredfordulót követő években történt. 2002-ben a Salgótarjáni utcai temetőt műemlékké nyilvánították, 2016 óta folyamatos az állagmegóvás és a rekonstrukció.
12 ezren nyugszanak itt. A szertartásépületből kilépve az első síremlék, amit megpillantunk, Vázsonyi Vilmosé, aki ügyvédből lett politikus, az első zsidó kormánytag, aki volt – sírfelirata szerint – Nagymagyarország igazságügyi miniszteri, illetve a választójogi törvény reformjával megbízott tárca nélküli miniszter. Itt nyugszik a rabbiképző több tanára, Schossberger Simon Vilmos, az első zsidó vallású magyar nemes és a Pesti Izraelita Hitközség elnöke, akinek a mauzóleumát Wagner Sándor tervezte. Ide temették Weiss Manfréd gyáriparost, a Zwack család néhány tagját, Heltai Ferenc főpolgármestert, Kaufmann Dávid vallásfilozófust és Fényes Adolf festőművészt. A temető legnagyobb síremléke a Hatvany-Deutsch család klasszicista stílusban épült kriptája.
Ide temették Wahrmann Mórt, a magyar Országgyűlés első zsidó vallású tagját, a magyar gazdasági élet egyik kiemelkedő képviselőjét, aki 1872-ben Buda, Pest és Óbuda egyesítésének egyik képviselőházi indítványozója volt. Itt nyugszik Wodianer Fülöp könyvkiadó, aki világosi fegyverletétel után nyomdája felszerelését Aradon a Marosba süllyesztette, majd külföldre távozot, és 1855-ös hazatérése után Pesten indította újra nyomdáját. A bulváról a gazdasági napilapig sokféle újságot adott ki, és az ő kiadásában jelent meg a legtöbb iskolai tankönyv, népszerű ismeretterjesztő kiadvány.
Klein Rudolf építészettörténész a magyar zsidóság „nemzeti sírkertjének” nevezte a Salgótarjáni utcai temetőt, ami rendkívüli kultúr- és művészettörténeti értéket képvisel, és szinte teljesen megőrizte az eredeti állapotát. Helyreállított és málló sírköveivel, a mindent befutó repkénnyel és borostyánnal különösen ősszel, egészen különleges hangulatot áraszt.
