A Válasz online a napokban elkészült új filmje, a Toldi kapcsán beszélgetett Jankovics Marcell-lel. A teljes joggal nagyinterjúnak nevezett cikkben elmondta, hogy milyen volt első alkalmommal egy teljes egészében digitális animációval készült filmen dolgozni, miért lett szőke Toldi Miklós, de szóba kerültek a filmes politikai nézetei, valamint az, mit jelent számára a magyarsága, illetve a hit. Az interjúban Jankovics elmondta véleményét a sok vitát kiváltott A pozsonyi csata című magyar történelmi animációsfilmjéről.
– Aki az ön filmjeit nézi, biztos lehet benne, hogy körültekintően és becsületesen bánik a történelemmel, és – azzal együtt, hogy nagy hangsúlyt helyez rájuk –, helyükön kezeli a mítoszokat is. Nem mindenki ragaszkodik ennyire a tényekhez. Jankovics Marcell országában hogy születhet meg ma egy olyan animációs film, mint A pozsonyi csata? Látta? Hogy esett?
– Nagyon rosszul. Hajnal Ödön ugyanebben a kategóriában, tehát egy viszonylag egyszerű, limitált animációban feldolgozta a szentgotthárdi csatát. Profi munkát végzett. Történelmileg hiteles, grafikailag ízléses, változatos, a bábok emberszerűbbek és passzolnak a környezethez. Persze ez annak is köszönhető, hogy erről a csatáról rengeteget tudunk, míg a pozsonyi csatáról szinte semmi információnk nincs.
Mindössze egy ősmagyar vágy létezik arra, hogy valaki bebizonyítsa, milyen nagyszerűen harcoltak a magyarok 907-ben.
A bajor évkönyvekben olvasható, hogy hány főpapjuk és főnemesük vesztette életét a magyarok elleni csatában. Ennyi. Nincs a témában hitelesen földolgozható történet. A jogos kritikák főleg a megközelítés módját, meg a filmbe belecsalafintáskodott magyar–hun rokonságot kifogásolják, engem azonban a vizualitása még rosszabbul érintett. A merev arcú bábok, a szarvas lovak… Valóban temettek úgy a sírba lovakat a szkíták, hogy vadkecske szarvakat raktak rájuk, de ez a csatában nem működött volna, mert ha a ló egyet rándít a fején, máris szíven döfi a saját gazdáját. A történethez hozzátartozik, hogy a rendező, Baltavári Tamás elküldte nekem az első munkáját, hogy adjak neki tippeket és véleményezzem. Az a film a győri futásról szólt, a véleményem szerint kezdetnek nagyon jó volt. A mai véleményem az, hogy nem fejlődött semmit a kezdetek óta.
A jó szándékot értékelem, de a kivitelezés igénytelensége, a belefektetett rettenetes mennyiségű, hiábavaló munka látványa lehangoló.
Nem fognak örülni annak, hogy ezt mondom, de engem nem lehet emiatt kirúgni az állásomból, mint ahogy kirúgták azokat, akik kritizálni merték. Valakinek ki kell mondania, hogy ez nagyon rossz irány. Ilyet nem szabad csinálni.
– A pozsonyi csata finoman szólva nem öregbíti a Magyarságkutató Intézet jó hírét sem. Ön mennyire látja hitelesnek, mennyire követi az intézet munkáját?
– Nem ismerem az ott folyó munkát, csak néhány munkatársat, Hoppál Mihály például ötven éve a barátom, úgyhogy biztos vagyok benne, van jó vonulat is az intézményben. Egyszer meghallgattam egy beszélgetést egy régész és egy archeogenetikus között. Lebilincselő volt. Amikor Kásler Miklós arról beszél, hogy az archeogenetikának hála össze tudjuk majd rakni Mátyás király csontvázát, az lenyűgöz, mint lehetőség. Más kérdés, hogy nem tudom, hány év kell, mire abból a negyvenezer összehányt csontból ki tudják válogatni Mátyáséit, de ebben érzem a jó szándékot. A hagyományőrzés jut erről eszembe, aminek vannak nagyon mutatós alkotóelemei, én például a Magyar szentek és boldogok című dokumentumfilm-sorozatom első, Szent Istvánról szóló részében fölhasználtam olyan helyszíneken zajló eseményeket, mint amilyen a Kurultáj, ahol megjelennek fiatal emberek hitük szerint korhű ruhában, lóháton, mellettük a csajuk, szintén beöltözve, nevetve, lobogó hajjal… Irigyeltem őket.
Van egy kör, amely a hagyományőrzést hobbiból, de színvonalasan csinálja. Ezeket az embereket érdekli a múlt, de amit csinálnak, azt nem azonosítom a történelemmel.
Nekem első számú hősöm Kassai Lajos, aki olyan szinten műveli a lovasíjászatot, hogy az ember csak tátott szájjal figyeli. Az ilyesmit én nagyon sokra becsülöm: fontos, hogy a magyar életnek vannak ilyen színfoltjai, és velük szemben is méltánytalan rosszul csinálni ilyen filmeket. Valószínűleg belső elhatározás eredményeként kapta Baltavári Tamás a feladatot, de le kéne vonni a tanulságot, méghozzá belülről, mivel ha az a kör, amely magát hazafinak tartja, csak kívülről kap kritikát, egy idő után elhiszi, hogy a kritika nem is a produktumának szól, csupán a világnézete elleni támadás. Biztos le leszek szúrva a véleményemért, de én komolyan gondolom, amit a kérdésében megfogalmazott. Magaménak tekintem ezt az országot, épp ezért fontosnak tartom, hogy ilyen dolgok ne történjenek meg benne.
Az interjú teljes terjedelmében a Válasz online oldalán olvasható!
