A lezárások miatt egyelőre színház helyett a képernyőn, az Apatigris második évadában láthatjuk. Für Anikó azonban nem aggódik amiatt, hogy a járvány elsodorná az Örkény Színházat. Az nlc.hu-nak adott interjúban a színésznő beszélt a szerepek visszautasításáról, a munka és a magánélet helyéről az életében, szó esett az online oktatásról és arról is, hogy mihez kezdene, ha nem színészként dolgozna.
– A társulat egységét hogyan lehet megőrizni ebben a helyzetben, ami már egy éve tart?
Ez egy huszonegy éve indult folyamat, ami akkor indult, amikor Mácsai Pál eltervezte, hogy csinál egy színházat. Amit az ő vezetésével együtt felépítettünk, az „. Mácsai csodálatos vezető, neki köszönhetjük, hogy amikor nincs víz, mi akkor is tudunk úszni. Nem hagy bennünket parlagon egy ilyen helyzetben sem, és nem teszi fel a kezét, hogy most válság van, lesz, ami lesz. Nem hagy minket a semmibe zuhanni. Olyanok vagyunk együtt, mint egy jó család, és ez őrületes erőt ad ebben a válsághelyzetben is.
– Az Örkényben egyike az alapító tagoknak. Sosem fordult elő, hogy elgondolkodott azon, hogy átszerződjön máshová?
Eszem ágában sem lenne itt maradni, ha gyötrődnék. Én úgy tekintek az Örkényre, hogy ez a csúcs. Hová menjek?
Szívesen vendégeskedem itt-ott, ha van rá időm és a feladat is tetszik, mint ahogy tettem is már korábban, de a csúcsról miért mennék el máshová? Ezt csak ilyen színvonalon érdemes csinálni, másképp nem.
A színésznő beszélt arról is, hogy milyen hatással volt a munkájára, hogy a negyvenes évei végén lett anya:
– Kiegyensúlyozott magánélet kell ahhoz, hogy egy színész jól teljesítsen a szakmájában? Az nem működik, ha valaki csak a szakmájának él?
Ez mindenkinél más. Én egy folytonos outsider érzéssel küszködöm – illetve annyira nem, mert már réges-régen elfogadtam – attól a pillanattól kezdve, hogy felvételt nyertem a Színművészeti Főiskolára. Nyolcszázvalahányan felvételiztünk huszonnégy helyre, és amikor megtudtam, hogy felvettek a harmadik forduló után, akkor megkérdeztem, hogy a fehér hajú vagy a sötét hajú osztályába kerültem-e. A nevüket se tudtam.
Ez még ma is bennem van. Volt egy korszakom, amikor próbáltam kicsit jobban belefolyni a szakmázásba, de ez sosem sült el jól, mindig ügyetlen voltam benne. Tudomásul vettem, hogy ez nekem nem áll jól, nem ez az én utam. Mindig a konkrét feladat érdekel, és az, hogy mi közöm van nekem ahhoz a dologhoz, hogyan tudok kötődni hozzá. Az a fajta közösségi érzés érdekel, amit egy jó filmforgatás vagy egy jó színházi munka jelent. Szeretem azt a fajta igénybe vettséget, amit egy ilyen munkától kapok, és azt is imádom, ahogy fenekestül fel tudja forgatni az embert. A szakma sallangjaitól – például a vörös szőnyeges csiliviliktől – pedig megbolondulok.
