Több mint 50 év elteltével, február 25-én mutatja be az Operaház Claude Debussy egyetlen operáját, a Pelléas és Mélisande-ot. A darab női főszerepét éneklő Pasztircsák Polinát többek közt a francia nyelvhez való viszonyáról és a rendezésről kérdeztük, de az is szóba került, hogy mely tanárokat és karmestereket tekinti meghatározónak.
– A Pelléas és Mélisande-ot ritkán tűzik itthon műsorra: az Operaház utoljára 1970-ben játszotta, 2007-ben pedig Kocsis Zoltán vezényelt egy koncertszerű előadást. Mi lehet ennek az oka?
– Erre nem tudom a pontos választ. De elsősorban arra tippelnék, hogy a darab különlegessége lehet az ok: zenéjében és cselekményében nagyon eltér a közönség által megszokott olasz vagy német repertoártól. Nem kifejezetten cselekménydús, a valós dráma a felszín alatt zajlik, ezáltal nehezebben emészthető. Másodsorban pedig talán az is közrejátszik, hogy a francia nyelv nem egyszerű a magyarok számára.
Nagyon jó ötletnek tartottam az Operaház francia évadát, mert így egy kicsit bővült a francia kínálat. A Pelléas és Mélisande egy igazi kuriózum, kíváncsi vagyok, hogyan fog reagálni a közönség.
– Te hogy állsz a francia nyelvvel?
– Nemrég tudatosult bennem, hogy már 15 éve vagyok a pályán, és kezdettől fogva foglalkozom a francia nyelvvel. Tanultam és sokat dolgoztam francia nyelvterületen is, így már nem idegen számomra.
– Az egyik legnagyobb külföldi sikered, a toulouse-i Traviata is Franciaországhoz köthető. Hogyan emlékszel vissza erre?
– Egyik legszebb emlékem, amikor az utolsó előadás előtt bekopogtatott hozzám a színház igazgatója, és közölte, hogy akkora a sor a pénztárban, hogy az embereket haza kellett küldeni, mert elfogytak a jegyek. Ennél nagyobb elismerést nem is kaphat egy előadóművész. Utólag sok e-mailt is kaptam a közönség soraiban ülő vendégektől, ezek a személyes szavak is meghatóan jól tudnak esni.
– Említetted, hogy Debussy operája szinte nélkülözi a cselekményt. Másképp kell felkészülni egy ilyen jellegű műre, mint például egy eseménydús Verdi-operára?
– A felkészülésben ez a tényező nem befolyásol. Inkább a színpadon jelent némi nehézséget, mert nagyon keveset mozgunk vagy reagálunk egymásra, és emiatt kevésbé tudjuk a szöveget a cselekvéshez kapcsolni. Gyakorlatilag kizárólag a színpadtechnika biztosítja számunkra a mozgást, mi pedig passzív elszenvedői vagyunk a velünk történő cselekménynek. Ez a koncepció érzésem szerint nagyon jól alátámasztja a szerzők elképzelését a drámáról. Szimbolizmus egy modern esztétikában.
– Hogyan néz ki ez a gyakorlatban?
– A színpadot tárcsa és gyűrű mozgatja a lábunk alatt, középre pedig egy pendulum van elhelyezve, amelynek folyamatos mozgása a sorsot, a megállíthatatlan időt jelképezi. A szereplőket ez a fatális menetelés viszi előre, így tehát irreleváns, hogy magunktól mit csinálnánk vagy mondanánk. A rendezés arra szeretne rávilágítani, hogy a karakterek sztereotipikusan képviselnek valamilyen sorsszerűséget.
– Hogyan építed fel Mélisande karakterét?
– Külön kell kezelni, hogy én mit csinálnék, és azt, hogy mit kíván a rendezés. A passzivitásra épülő rendezői koncepcióból kifolyólag semmit sem fejezhetünk ki abból, amit esetleg előadóként ösztönösen tennénk. Ezt el kellett fogadni, meg kellett szokni.
Mélisande egy korabeli nőként van ábrázolva mint a férfiak sorsának tükre és mozgatórugója. Létezése függ a férfiaktól és ennek következtében áldozatukká is válik.
Nekem nincs más feladatom, mint ezt a tragikus sorsú, szinte gyermeki jelenséget a maga naivitásában és passzivitásában prezentálni.
– Hogyan tudsz azonosulni azzal, hogy nem lehet önkéntelenül kifejezni az érzelmeket?
– Ha az ember egyet tud érteni a koncepcióval, akkor bele lehet helyezkedni a helyzetbe. Nagyon finom, érzékeny talajt képez a zenének ez az esztétika, egyfajta érzelmi immobilitást eredményez az emberben. A némaság, a bénultság, a félelem és szorongás kényszeres érzése, ami tökéletesen megérteti velem Mélisande drámáját. Egyébként pedig az a jó ebben a szakmában, hogy mindig más megközelítésmóddal találkozom, tágítja a befogadókészséget.
– Tavaly egy Operaszerda keretén belül már egy keresztmetszetet sikerült bemutatni az előadásból. Hogyan zajlik most a próbafolyamat?
– Jó hangulatban telnek a próbák, a csapat összeszokott. Nemrég érkezett meg a karmester, Frédéric Chaslin, úgyhogy mindenki összekapta magát. (nevet) Nagy szerencsénk van vele, francia lévén rengeteget hozzátesz az előadás autentikusságához.
– Kik azok a karmesterek, akik meghatározóak számodra?
– Fischer Ádámot nagyon szeretem, mind emberileg, mind szakmailag. De Kovács Jancsiról is ugyanezt tudom elmondani. Őt annyira a szívemben hordom, hogy azt álmodtam egyszer:
ő az én „zenei édesapám”
– úgy érzem nem bántottam meg vele, amikor elmondtam neki… Ők ketten példaértékűek számomra, hogy ilyen szerényen és „egyszerűen” is lehet nagyszerűnek lenni.
– És a tanárok közül kik voltak a legnagyobb hatással rád?
– Viszonylag kevés tanárt kaptam az élettől, ami nagyon jó, mert technikai stabilitást adott. Meghatározó volt a legelső, Bikfalvy Júlia, aki azóta is testi és lelki „edzőm”. Később pedig Mirella Freni növendéke voltam Modenában. Őt már mesternek mondanám, akitől sok szakmai rutint és morált tanulhattam.
– Hogy érzed, milyen szakaszban van most a pályád?
– Ehhez a Pelléas és Mélisande-rendezéshez hasonlítanám az eddigi utamat: ráülök a tárcsára, és visz magával. A karrieremet leginkább az befolyásolja, hogy milyen felkéréseket kapok, és ezek által milyen irányba tudok fejlődni.
Viszont Mélisande-dal ellentétben nekem van döntési jogom a sorsom felett, amivel rendszerint élek is.
– A következő hónapokban hol hallhat még a közönség?
– A grazi operában játsszák éppen Jaromír Weinberger Svanda, a dudás című cseh operáját, ebben vagyok Dorotka. Tavasszal lesz egy európai turném René Jacobsszal és a Freiburger Barockorchesterrel A bűvös vadászból, amit tavaly vett lemezre a Harmonia Mundi.
De énekelek idén is Gutrunét a Budapesti Wagner Napokon, valamint lesz egy dalestem az Eiffel Műhelyházban Orient Expressz, következő megálló Kőbánya alsó címmel. A műsort úgy állítottuk össze, hogy a darabok a vasút vonalát érintő városokhoz kapcsolódjanak valamilyen módon. Így jutunk el Párizstól Isztambulig, illetve Athénig.
– Mennyire igényel sok szervezést az ingázás, főleg család mellett?
– Csak úgy működik a dolog, ha minden pontosan, előre meg van szervezve. De én vállalom ezt, nem tudok egyhelyben lenni. Szűknek érzem magam körül a teret, ha nem válthatok egy idő után.
