A hazai kultúrtörténet élő legendája, „Mindenki Tanár Ura” mesélt pályáról, világlátásról, televíziós szempontokról és aranykorról, alkotókról, adaptációkról. Arcélek, pillanatok, benyomások, no és persze gazdag, színes korlenyomatok a teljesség igénye nélkül. Csárdáskirálynőtől Sennyei Veráig, Tartuffe-től Bubik Istvánig, Avignontól Cannes-ig, Éjszakai repüléstől a 90. esztendőig. Isten éltesse a magyar színházművészet egyik legsokoldalúbb alkotóját és pedagógusát, Szinetár Miklóst!
– Éppen a napokban beszéltünk Kemenes Fannyval. Nemrég ünnepeltünk vele is ilyen kerek évfordulót. Nagy szeretettel üdvözli!
– Tudja, ahogy az ember öregszik, mindenkit fiatalabbnak hisz. Petőfi ezt így írta: „eliramlik az élet”. Ennél pontosabbat nem lehet kitalálni, pedig mindössze huszonkét éves lehetett, amikor ezt megfogalmazta. Nagyon szerettem Fannyval (is) dolgozni, rendkívül tehetséges jelmeztervező.
– Többek között együtt dolgoztak legendás filmadaptációban, a Csárdáskirálynőben is. Hogyan emlékszik erre a munkára?
– Az ötletre az akkori filmfőigazgató egyszerűen kijelentette, hogy erre az egészre nincs szükség. A tanácsadó szavaira a mai napig szóról szóra emlékszem, miszerint: „gájlos az ötlet”. Igen ám, csak az európai terjeszkedésű Hungarofilm ezelőtt már megkereste az UNITEL-t, az akkori legnagyobb nyugatnémet zenés filmgyártó vállalatot, amely komoly összeggel készült beszállni a gyártásba. Rögtön nem volt „gájlos” a terv! Az UNITEL adta aztán a főszerepekre a két nagy sztárt, Anna Moffót és René Kollót, valamint ők dolgozták ki a zenei felvételt. Ezek bizony ilyen idők voltak. Koprodukcióban készítettem A Kékszakállú Herceg Várát, a Liszt-filmet, vagy a Rudolf trónörökösről szóló filmet is.
– Miska főpincért Latinovits Zoltán alakította a Csárdáskirálynőben. Igazán eredeti, hogy ilyen arcát merte láttatni „a legendának”. Tényleg olyan bonyolult volt vele dolgozni, mint ahogyan azt sokan állítják?
– Nekem egyáltalán nem, nagyon szerettem, baráti volt a viszonyunk. Gördülékenyen tudtunk együttműködni, nem volt konfliktusunk. Nagyszerű színész volt.
– Milyen színészeket említene még, akik nagy hatással voltak önre, és élvezetes volt a közös munka?
– Latinovits mellet elsősorban Kállai Ferencet mondanám, de ott volt Mensáros László, Avar István és Darvas Iván. Honthy Hanna, Domján Edit, Margitai Ági, és még rengetegen, akik ma is játszanak.
– Ugrok picit időben. Eleinte, a főiskolás években zeneszerzéssel is foglalkozott. Mesélne erről?
– A Színművészeti Főiskola volt a főhelyem, de átjártam a Zeneakadémiára. Sallai Józsánál tanultam énekelni, állítólag szépen énekeltem a Tannhäuserből az Esthajnalcsillag-áriát. Huzella Eleknél zeneszerzést tanultam. Végül aztán egyik sem lett komoly, inkább csak kísérő műfaj a pályámon.
– Kik tanították a főiskolán? Kiket mondana mentorának?
– Horvai István volt az osztályfőnököm. Rengeteget tanultam tőle. Ő tudta átadni a leginkább, hogy hogyan lehet egy darabot elemezni, miként tudunk egy-egy mondatból következtetéseket levonni. Nem nagyon kedveltük egymást, mert szikár és humortalan ember volt. Tanította az osztályt továbbá Horváth Jenő, a kitűnő író, Horváth Péter édesapja. Vele viszont igazán kedveltük egymást. Rendkívül színes, érdekes embert ismertem meg benne, hányatott sorssal és sok öniróniával rendelkezett.
A legtöbbet Nádasdy Kálmántól, az Operaház akkori főrendezőjétől tanultam, akinek a tanársegédje lehettem a főiskolás évek után, valamint Oláh Gusztávtól, az opera másik „oszlopától”, aki mellett segédrendezőként dolgoztam. Mindkettőjüktől mást lehetett megtanulni. Oláh Gusztávtól többek között a színpadi szakmát, az intézményi berendezkedés sajátosságait, Nádasdytól pedig a világlátást. A szakma rendkívül fontos, de a világlátás még inkább. Amikor tanítottam, én is ezt próbáltam átadni.
– Mi tartozik ebbe a világlátásba?
– Például, hogy mi dolga az embernek a világban. Hogyan kell szemlélni a világ eseményeit? Hogyan kell önmagunkat és a saját sorsunkat megfogalmazni? Mit várhatunk a színháztól? Egy adott korban mik a művészek lehetőségei és miben van felelősségük.
– 1960-1964 között a kultikus Nagymező utcai Petőfi Színház művészeti vezetője volt. Ez egyfajta forradalmi intézménynek tekinthető, számos remek fiatal művésszel. Hogyan jött létre ez az első budapesti musical színház?
– 1956 nyarán meghívtak egy színházi delegációt az Avignoni Fesztiválra. Gordon Zsuzsát, Schubert Évát, Vámos Lászlót és engem küldtek ki. Elindultunk, Bécsben megálltunk egy kis időre, ahol színházba is eljutottunk. Ott láttuk a Kiss me Kate című musicalt, ami számomra egy életre meghatározó élmény volt. Zenés színházi műfajon belül én addig csak operát és operettet láttam. Még az operett – az operánál lazábbnak mondható műfaj – is szigorú törvények és szabályok között működik. Bonviván és primadonna, táncos komikus és szubrett, az első felvonásban kötelező a drámai konfliktus, a harmadikban a happy end, és a többi. És akkor berobbant a musical, amiben nem voltak törvények! A tánc, az ének, a dráma mindenféle szabály nélkül létezhetett egymással a színpadon. Ez akkoriban tényleg forradalmian hatott.
Két-három évvel később megismertem a Józsefvárosban egy lemezgyűjtő orvost, aki gyakran hívott meg művészeket egy-egy fontos, érdekes újdonság meghallgatására. Egy alkalommal ott ismertem meg Petrovics Emilt. A West Side Storyt hallgattuk lemezen, ami hát egy újabb forradalomnak számított. Elhatároztuk Petroviccsal, hogy akármi is legyen, mi csinálunk egy musical színházat Budapesten! Hárman, Ungvári Tamással kezdtünk el ezen dolgozni, majd a ’60-as évek elején meg is kaptuk a Petőfi Színházat.
Az volt a célkitűzésünk, hogy egy olyan színházat működtessünk, amelyben a kor legjelesebb zeneszerzői és drámaírói kapnak helyet. Az első alapművünk az Egy szerelem hároméjszakája volt, amit Hubay Miklós, Vas István és Ránki György hozott létre. Szép sikernek örvendett.
Idővel tovább merészkedtünk, felkértük például a nagyszerű Mándy Ivánt – aki akkoriban afféle megtűrt írónak számított – hogy írjon musicalt a Mélyvíz című novellájából, Gyulai Gaál János zenéjével. A közönség egy része rendkívül szerette az új hangot, a világmegváltó szándékot, és a meglepő színházi formákat, hatásokat. Persze, ezt a hivatalos konzervatív sajtó nem hagyhatta szó nélkül, romlott, nyugati erkölcsű dolognak ítélte. Nagy harc ment többek között a Mélyvíz körül is, ami végül aztán Sennyei Vera halála miatt került le a repertoárról.
– Sennyei Vera sosem volt „sztárszínésznő”, holott tehetsége, karizmája abszolút predesztinálhatta volna erre. Neve mára kissé háttérbe szorult, miközben az egyik legstílusosabb magyar előadóművész. Milyennek látta őt?
– Rendkívül nagy személyiség volt. Egyszerre volt sanzonénekesnő és elképesztő intellektus – a színpad ezt a két tendenciát általában külön-külön ismeri. Ritka jelenség, hogy valaki ennyire ízlésesen tudja ötvözni ezt a kettőt. Ismerünk nagy zenés sztárokat, vagy nagy intellektusokat, de a kettő egyszerre nem igazán jellemző.
– Pályája melyik színpadi rendezése áll önhöz legközelebb?
– Talán a Nemzetis Tartuffe, ami egy adott korban úgy tudott kimondani nagy igazságokat, és úgy tudott politizálni, hogy megtartotta a moliér-i világot, „mai ruhás aktualizálás” nélkül. Bubik István, Kállai Ferenc, Béres Ilona, Hámori Ildikó, Berek Kati – és még sorolhatnám – úgy játszották ezt a darabot a rendszerváltás környékén, hogy egyszerre mulattatták és megdöbbentették a nézőket. Érződött a változás szele, de senki nem tudta, merre tartunk pontosan. A darab végén az Orgont alakító Kállai Ferenc – menekülés közben – hirtelen megállt, megfordult és lassan előrejött a rivaldáig. Ott a közönséghez fordult, felemelte az ujját és azt mondta: „Vigyázzatok!!!”. Megfagyott a levegő a színházteremben. Ilyenekkel volt tele az egész este.
Bubik István akkor még pályakezdőnek számított. Még az egész próbafolyamat előtt beültünk egy kocsmába, és megmondtam neki, hogy benne látom leginkább ezt a szerepet. Jeleztem neki továbbá előre, hogy ezért a vállalásért esetleg megtámadhatják majd őt emberileg, politikailag, ugyanis ez az előadás a népieschekről (sic!) fog szólni! Arról, hogy Horthy az emlékiratai szerint kinézett a vonatablakon, és a szántóvető falusiak láttán rögtön könnyezni kezdett. Vagy arról, hogy a Rákosi-korszak kultdala így szólt: „Ide nézz, csak ide rám, ropogós a rokolyám, így szép a magyar lány”. Nem csak manapság, de már akkor, a rendszerváltás idején is ez a parasztvakító szellemiség jött a rozson át. Megmondtam hát Bubiknak, hogy rizikós lesz a dolog, és csak akkor vállalja, ha nem fél. Elvállalta! Nagyon szerettünk később is együtt dolgozni, remek művész volt. Tartuffe-nek egy olyan magyar arcát mutatta meg, amit se előtte, se utána senki nem mert.
– A televízió aranykorában több vezetői posztot is betöltött. Milyen szempontok mentén alakították a műsortervet?
– Ez egy unikális televízió volt, ahol nagyon komolyan vette mindenki a felelősséget abban a tekintetben, hogy értéket, tartalmat kell közvetíteni és lehetőséget adni a tehetséges magyar művészeknek mindenféle műfajban nívós, igényes produkciókban, méltó és sikeres szereplésre. A televízió milliókhoz juttathat el kultúrát, köztük olyan helyekre is, ahol másképp egyáltalán nem jutnának magasabb kultúrához. Bemutattuk például Az ember tragédiáját, amit többen láttak az első vetítésnél, mint az ősbemutatótól addig összesen. Létrehoztuk a televízió zenés színházát. 10 év alatt 50 operát és operettet adaptáltunk, ami akkor egyedülállónak számított Európában. Nagyszerű műveket adaptáltunk a Bánkbántól kezdve, a Hunyadi Lászlón és Othellón át a Cosi fan tuttéig. Amikor otthagytam a televíziót, 5 vitrin roskadozott a nemzetközi díjainktól, és meg kell mondanom, hogy ezeknek legnagyobb részét nem a szocialista táborban, hanem Nyugaton nyertük.
– Hogyan látja a jelenlegi televíziós helyzetet ehhez képest?
– Erről én nem igazán szeretek beszélni, mert egy idős ember mindig azt szereti jobban, ami volt. A mai magyar televízióban is vannak pozitív műsorok, a politikai hangvétel pedig körülbelül ugyanolyan rémes, mint a mi időnkben.
– Február 12-én lesz az Erkel Színházban a Szinetár90 című produkció. Mit láthatunk ezen esten?
– Annyit tudok, hogy az első részben levetítik az első magyar operafilmet, az Éjszakai repülést. A mai nézőknek azért lehet érdekes ez a film, mert digitálisan felújítva találkozhatnak a magyar operajátszás csodálatos egyéniségeivel, többek között Simándy Józseffel, vagy Házy Erzsébettel. Ennek az operafilmnek annak idején hatalmas sikere volt, a szerző telekiabálta egész Európát, hogy mennyire nívós ez a produkció. A film apropójából egy Cannes-i Fesztiválon lehettem alelnök, René Clair mellett. Az Éjszakai repülést itt nem mint versenyfilmet – azt nem lehetett, mivel zsűritag voltam – hanem, ”encournment de festival”, azaz a fesztivál megkoronázása címen vetítették le. Mit is mondjak még? Nagyon hálás vagyok a sok figyelemért, de azért, mint minden a világon, ez az esemény is kétarcú – 90 éves lettem, és ez egyszerre nagyszerű és elkeserítő.
A képek engedély nélküli felhasználása nem megengedett.
