Egyszemélyes sétára hív Gardenö Klaudia és Komán Attila. A március 15-től elérhető interaktív sétáaszínháza, az Ambivalens magyar szabadság útvonalát végigjárva a résztvevők Budapest megszokott terein saját, megszokott gondolataikat frissíthetik fel új, egyéni élményekkel. Miközben pedig a városban mindenki más teszi a dolgát, addig a sétálók belehallgathatnak a magyar szabadság ambivalens, fortyogó hangzavarába. A résztvevőknek megadatik az a különleges lehetőség, hogy egy interaktív séta keretében elmélkedhet a saját és a magyar társadalom szabadsághoz való viszonyáról.
– Mi ambicionálta ennek a sétának a létrehozását, ha tetszik: a projektfejlesztést?
Gardenö Klaudia: Alapvetően a forma és a társadalmi hangulat jelenlegi állása. A forma azért, mert rengeteg lehetőséget látok a multimediális kezdeményezésekben, már az Idővonalhoz is elkezdtük a webfelület fejlesztését. Abban a produkcióban egyfajta szeparált közösségi érzést szerettünk volna a nézőknek adni, tehát elengedhetetlen volt, hogy mind a tíz egyszerre sétálónak ugyanakkor, csúszás nélkül szóljon a hang. Most az egyén felelősségén van a hangsúly, hogy mit gondolunk egyedül bizonyos témákról.
Az utóbbi két évben a bőrömön éreztem a polarizálódás következményeit, majd amikor fél évre elhagytam az országot és teljesen egyedül voltam, muszáj volt megtalálni azt, én hogy is állok pontosan a saját érzéseimmel, véleményemmel olyankor, amikor nincsenek körülöttem emberek, akikkel ide-oda húzódnék én is, akiknek szeretnék megfelelni. Valamivel reagálni szerettem volna arra a nagyon erős érzésre, ami elkap, ha Magyarországra gondolok. A hirtelen váltakozó remény és elkeseredés, hogy itt vagyok otthon, de mégsem tudom otthon érezni magam egy ennyire polarizálódott társadalomban, hogy a hősökből mintha iszonyatosan gyorsan lennének árulók. Ehhez kapcsolódóan kutattam Kossuth és Görgey viszonyát is, elgondolkodtató volt Görgey ambivalens megítélése… Majdnem bele is tettük, de aztán úgy döntöttünk, hogy az már túl rég volt…
Komán Attila: Leginkább az az érzés, hogy nem tudunk szabadulni a véleménybuborékainkból. Vagy felháborodottan vitázunk, vagy mélyen egyetértünk, de mindig valakikkel, soha nem egyedül. Nem vitázunk magunkkal, a bennünk levő különböző előítéletekkel, meggyőződésekkel, tudattartalmakkal. Ez a séta talán erre lehet egy lehetőség, hogy mindenki magában, magával beszélgessen erőteljesen ellentmondásos kérdésekről.
– Hogyan zajlott a kutatás, mennyire emblematikusak vagy épp ellenkezőleg, kevésbé ismertek azok a szövegek, történetek, amiket használtok és amik elhangzanak?
GK: Vannak állomások, ahol valamivel asszociatívabban, mondhatni tágabban nyúltunk a témához, vannak állomások, ahol konkrét beszédek hangzanak el. Vannak részek, amelyek ismerősek lesznek, de nagyrészt próbáltunk olyasmit megfogni, amit nem ismernek az emberek, vagy saját anyag. Hosszan gondolkodtunk arról, hogy mennyire vonjunk be történelmi egyéniségeket, politikusokat a múltból, kapjanak-e külön állomást, de végül úgy döntöttünk, hogy ez csak egy állomás lesz, a többit meghagyjuk másra. Fél évig gyűjtöttünk, kutattunk, beszélgettünk, vitatkoztunk a végleges anyagról. Iszonyú nagy kihívás volt, hogy mindezt olyan módon rögzítsük a forgatókönyvben, hogy közben lehessen rá programozni, működjön a webfelület. Az apróságokat tesztelni kellett folyamatosan, tehát a munka legnagyobb része a rendszer felállítása volt, majd a gyűjtés, kutatás. Még most is azt mondanám, hogy kijött az első teljes és működő változat, de nem kizárt, hogy még alakulni fog. Elvégre ez az első weblokáció alapú munkánk.
KA: Fontos alapvetés volt számunkra, hogy
nem akarunk történészt játszani. Nem vagyunk azok, ezáltal pedig a projekt művészeti értékét és hatását is csorbítanánk.
Természetesen kiterjedt kutatást végeztünk, viszont végig arra törekedtünk, hogy a közelit, a személyeset fogjuk meg az adott kérdéskörökből, vagy legalábbis interaktív, személyre szabott élménnyé tehessük a résztvevők számára.
– Mi az a magyar történelmi esemény, ami számotokra a legérdekesebb, legizgalmasabb, amiről a legtöbbet kutattatok?
GK: A projekt kapcsán én személy szerint azzal foglalkoztam a legtöbbet, hogy az ambivalens vagy kifejezetten gyűlölt politikusok útját kutassam. Hogy ők maguk mitől és hogyan formálódtak azzá akik lettek és hogy a közvélemény milyen módon változott és ragadta el a hév és a forrófejűség bizonyos döntését, megítélést. Nekem mindig gyanús, amikor egy személyről, vagy eseményről egy végtelenül egysíkú mártír- vagy forradalmi kép marad fenn.
KA: Végül ugyan nem került bele a sétánkba, de egyértelműen az Asszonyok tüntetését említeném, ami az 56-os forradalom leverése utáni időszakban volt országszerte, de leglátványosabban Budapesten. Egyszerre inspiráló, hogy békés megmozdulás keretein belül képesek voltak több ezren kiállni a mártírok tiszteletére, ugyanakkor fájdalmasan nem meglepő, hogy a hatalom ezt hogyan kommunikálta, keretezte.
– Van-e olyan magyar történelmi esemény, amit radikálisan másképp láttok, mint a mainstream vélekedés?
GK: Van, több is talán.
KA: Szerintem éppen ez a lényeg, hogy a mainstream vélekedésben egyetlen eseményről sem csak egyféle vélekedés, narratíva létezik, hanem az egész társadalmunk önképét határozza meg az a múlthoz való többpólusú viszony, ami által ugyanazon történelem nyomán a különböző narratívákból különböző identitások jönnek létre. Tehát nem hinném, hogy amit én másképp gondolnék, annak nem lenne jelen ebben a narratívacunamiban.
– A program ajánlójában föltesztek két kérdést, ezeknek az átgondolását kéritek a résztvevőktől. Kíváncsi vagyok a ti válaszaitokra. Az első kérdés: lehet-e párbeszédet építeni a narratívaharcok kereszttüzében?
GK: Azt gondolom,
párbeszédet folytatni olyan környezetben, ahol az emberek többsége évtizedes, generációs vagy akár csak friss feldolgozatlan konfliktusokkal küzd belül, nagyon nehéz. Ugyanúgy, ahogyan a magánéletünkben bizonyos mintákat hordozunk és ezek a minták rányomják a bélyegét a kapcsolatainkra, a tágabb, társadalmi viszonylatban is ez történhet.
Mintha tömegesen elsősorban a saját igazunkat tudnánk látni. Mintha a saját belső üvöltésünktől, frusztrációnktól nem hallanánk meg egymást. De nem vagyok se pszichológus, se szociológus, szóval ha valaki vitatkozna azzal, amit most mondtam, nem szívnám mellre.
KA: Nem lehet, kell. Lehetőleg éppen, hogy a narratívaharcok mellett, fölött, alatt. Felismerve, hogy a narratívák rabjaivá, olykor katonáivá válhatunk, talán le lehet vetni ezt a zubbonyt. Nem lehet ezen felülkerekedni, nem erre gondolok, de kissé távolságtartóbban, mérsékeltebben, és ami a legfontosabb, a másikra több figyelmet szánva lehet párbeszédet létrehozni. Talán ez hiányzik leginkább: a figyelem, a vágy, hogy meghalld a másikat, megértsd és együttérezz vele.
– A második: van-e a magyaroknak a politikai szabadságtól független szabadságképe, vagy mindent beárnyékolnak bizonyos jelenségek és egyéniségek, akiknek nagyon hinni akarunk, majd gyűlöljük őket?
GK: Én azt gondolom, hogy van, lennie kell, de ha valaki elveszíti a munkáját, vagy esetleg olyan környezetben, munkakörnyezetben él, amit áthat a politika, akkor nehéz ettől függetlenedni. Talán jobban kellene törekednünk arra, hogy eltávolítsuk a szabadságképünket a politikától, de itt bejön a történelmi kontextus is. Mennyire lehetséges ez úgy, hogy a nemzeti érzésekhez és azt hiszem értékekhez is hozzátartozik a szabadságharcosság?
KA: Én csak remélni tudom, hogy lesz, hogy erre haladunk. Valamelyest mindig is meg fogja határozni, egyrészt a politika természete miatt, másrészt mert sokszorosan közvetetten ugyan, de a történelem által mégis csak identitásképző a politika, ezáltal mentálitásképző, tehát a szabadságképet is befolyásolja.
– Van a résztvevőknek egy házi feladata. Arra kéritek őket, hogy a séta elkezdése előtt, mindenki készítsen a telefonjával egy fotót valamiről az otthonában, amit mindenképpen magával vinne, ha el kellene hagynia az országot. Ti mit vinnétek?
GK: Ez a feladat hónapok óta a fejemben volt, még az ősszel írtuk le a kis mappánkba, szinte azóta a Nyugatihoz van elképzelve az állomás. Szürreálisan hatott, amikor a háború kitörése után elmentem teszt sétálni és nem csak egy fikciós játék volt többé, hanem a valóság is hozzá kapcsolódott. Alapvetően úgy jutott eszembe a feladat, hogy az ott elhangzó dal az 56-os események kapcsán évek óta a fejemben volt. Most nem szívesen árulnám el, hogy mi a dal. Ehhez rendeltünk egy teret és egy érzést. Az érzés számomra is ismerős, mert mind a két szülőm családját ilyen-olyan módon érintette a háború, vagy az 56-ot követő újélet-kezdés, vagy éppenséggel életfolytatás teljesen új körülmények között. Engem is érintett, az életem során szinte kéttucatszor kellett fognom a kis bőröndömet, és más helyen otthon érezni magam. Én szerencsére jó helyzetben tehettem ezt meg, nem háborús, vagy menekülő helyzetben. De úgy elgondolkodtam egy nap, hogy vajon ki mit vinne… Én egyébként a zenealbumokat vinném, mert különböző dalokhoz különböző időszakok társulnak, válnak újraélhetővé.
KA: A szülőházamban a teraszon, ahol imádok dohányozni és gondolkodni, a hegyek szó szerint körbeölelnek. Mindkét irányba, ameddig a szem ellát hegyek omlanak rád, ölelnek körbe – ezt vinném magammal mindenüvé.
– Mi az a hat helyszín, amit bejárhatnak a résztvevők?
GK: Ezt előre nem szeretném elárulni, csak annyit mondanék el, hogy a Nyugati pályaudvar az első állomás és körülbelül két óra végigmenni az egészen. Lehet tömegközlekedni is, vagy végig sétálni.
KA: Sétáld le, és megtudod!
– Március 15-én indul a program, nyilván nem véletlenül. Mit jelent nektek március 15.? Mit jelentett ez a nap a ti közegetekben, a Felvidéken és Erdélyben, és érzékeltetek-e változást a nap hangulatában azóta, hogy nyílt értelemmel követitek magatok körül a világot?
GK: Felvidéken felnőve elsősorban az ünnepi megemlékezéseket jelentette, meg az irigységet, hogy a magyaroknak munkaszüneti napjuk van, nekünk pedig nem. Azáltal, hogy Felvidéken ez nem volt egy „speciális” nap, részét képezi a magyarság életének, más íze van. Mintha kevésbé az ünnepről vagy a jelenkori ünnepről, és inkább a történelmi események felidézéséről és átgondolásáról szólna, mivel csak azzal a részével kapcsolódik össze a nap.
KA: Amikor a buszon meglátok valakin egy kokárdát, mindig kettős érzés fog el. Egyrészt valami motoszkál bennem, valami örömféle dolog, amit gondolom, az Erdélyben, szórványtelepülésen felnövő gyerek éreztet velem, másrészt elszorul a szívem, hogy miért keletkeznek ettől visszás érzéseim a jelképpel és akár az azt hordó emberrel kapcsolatban. Bánt az, hogy oda jutottunk, oda jutottam, hogy minden „nemzeti” jelképre rárakódott egy jelentésréteg, átitatta a politika – pontosabban kisajátította, elvette tőlünk.
Ambivalens magyar szabadság
Okostelefonra, némi mobilnetre és egy fülhallgatóra lesz szükség a séta elkezdéséhez. A résztvevő egy weboldalon keresztül regisztrál az email-címével, amire megkapja az előadás linkjét. A link segítségével fér hozzá a séta tartalmához és helyszíneihez. Minden résztvevő a saját tempójában sétálva halad végig az előre meghatározott sorrendű helyszíneken. Megérkezve egy adott helyszínre, a webfelület érzékeli a telefon koordinátáit, és ezt követően elindul az adott helyszínhez tartozó hangfelvétel.
- Premier: március 15-én 17 órától. Regisztráció ide kattintva lehetséges.
- A link 2022. március 15. és április 30. között lesz elérhető, ezen időintervallumon belül bárki, bármikor részt vehet a sétán.
Alkotók:
- rendező: Gardenö Klaudia; dramaturg: Komán Attila; technika: Kováts Gergő; látvány: Erős Hanna; hangmérnök: Kovács-Vajda Bence; technikai konzultáció: Hruska Csaba; szereplők hangai: Börcsök Olivér, Jakab Balázs, Kováts Adél, Mucsi Zoltán, Zsigmond Emőke, Utca Embere
