Papageno Radio
- hirdetés -
Színház Validált útkeresés – Beszélgetés Gardenö Klaudiával és Komán Attilával

Validált útkeresés – Beszélgetés Gardenö Klaudiával és Komán Attilával

Májusban Idővonal címmel mutat be a Trafó egy, a járványhelyzetre témájában és formájában is reflektáló sétaszínházi előadást. Az alkotókkal, Gardenö Klaudia rendezővel és Komán Attila dramaturg, íróval beszélgettünk.

Gardenö Klaudia rendező és Komán Attila dramaturg pályakezdő fiatal színházi alkotókként megalapították az East End nevű alkotócsapatot. A csapat formális megalapítása előtt az alkotók már több előadást létrehoztak közösen. Mindkét alkotó határon túli, viszont amióta megkezdték tanulmányaikat az SZFE-n, Budapesten élnek és dolgoznak. Ezért szűkebb és tágabb, európai kontextusban is az identitáskérdések foglalkoztatják őket. Ez a fajta keresés, kísérletezés a művészeti esztétikájukra is igaz, legyen szó klasszikus színházi előadásról vagy formailag újszerű alkotásról. Összefoglalva: saját maguk és a színház határait, rejtett tereit kutatják. Kíváncsiságból. És persze párbeszéd kezdeményezése céljából.

- hirdetés -

– Az elmúlt évben készítettetek interakcióra épülő előadást Zoomra, volt egy zenés-bábos vizsgaprojektetek a Magyar Képzőművészeti Egyetem látványtervező szakos hallgatóival, májusban pedig bemutatjátok az Idővonalat, ami egy sétaszínház. Ezek a járványhelyzetből következtek, vagy eleve vonzódtok a nem szokványos színházi formákhoz?

- hirdetés -

Gardenö Klaudia: Igazából onnan eredhet a sokirányú érdeklődés, hogy mielőtt rendező szakra kerültem volna, egyéb műfajokkal is találkoztam, és másféle közegekből jövök. Az is számított, hogy a színművészeti előtt eltöltöttem egy hosszabb időszakot gyakornokként különböző svéd és dán színházaknál. Mindegyik helynek más volt az arculata, és nemcsak a klasszikus műfaji kereteken belül dolgoztak. Játszottam a Komáromi Jókai Színházban is, meg belevágtam ebbe-abba. A sokféle különböző érdeklődésű, gondolkodású, kultúrájú ember – a barátaim, akikkel ezekben az években találkoztam – erősen meghatározták a mostani, műfaji korlátokhoz nem ragaszkodó érdeklődésemet.

Komán Attila: A színházzal való ismerkedést én sem hagyományos kőszínházban kezdtem. A Krétakör két előadásában, A papnőben és A Pártban játszottam, ezekkel sokat turnéztunk, és lehetőségem nyílt egy nagyon széles perspektívát kapni arról, mi mindent jelent a színház. Akkor láttam először például a Rimini Protokollt és térspecifikus előadásokat, és ezek az errefelé nem megszokott formák erősen meghatározták azt, ahogyan a színházról gondolkodom.

– Hogyan találtatok egymásra az egyetemen?

GK: Az első év második félévében volt egy feladatunk, egy Tóth Krisztina-novella adaptációja, és a tanárom, Gimesi Dóra javasolta Attit. Hamar kiderült, hogy jól tudunk együtt dolgozni, kiegészítjük egymást…

KA: …és annyira organikusan épülnek egymásra az ötleteink, hogy szinte vissza sem lehet vezetni, kitől indulnak.

GK: A mi munkánkban nagyon fontos, hogy sok időt töltünk el egymással és az anyaggal. Nem úgy dolgozunk, hogy Atti hoz egy kész szöveget, amire én csinálok egy koncepciót, vagy hogy én rendelek tőle szöveget egy kész koncepcióra.

Gardenö Klaudia és Komán Attila - fotó: Todoroff Lázár
Gardenö Klaudia és Komán Attila – fotó: Todoroff Lázár

– Feltételezem, az Idővonal is így született.

KA: Sokat beszélgettünk arról, milyen színházi előadást lehetne csinálni a járványhelyzetben, illetve arról, hogyan lehetne a város tereit használni. Számomra

nagyon izgalmas helyzet az a mozaikszerűség, ahogy Budapest egymástól nagyon különböző, de mégis egymás melletti részei összeállnak,

például az, hogy a Boráros tértől a Kossuth térig villamosozol.

GK: Nekem nagyon pontosan megvan az az emlék, hogy sétálok a városban a képzősökkel (a Magyar Képzőművészeti Egyetem látványtervező szakos hallgatói a szerk.) befejezett Ad absurdum után, és azon tipródom, mit fogok csinálni. Nem volt kedvem drámákat olvasni, azokra koncepciót kitalálni, sétálni viszont nagyon jólesett, mert egészen máshogy működik ebben az időszakban a város. Akkor ugrott be, hogy a korábbi sétaszínházi ötletet most kell megvalósítani, és mint kiderült, Atti is ilyeneken gondolkodott.

– Hogyan találtatok rá a helyszínekre, és hogyan készültek a hozzájuk tartozó jelenetek?

GK: Nem volt különösebben megtervezett. Sétáltunk, és csak hagytuk, hogy vigyen az érzés. Nézelődtünk, közben Atti mobiljára fölvettük a jelenetötleteket, a nap végén pedig elkezdtük azok rendszerezését.

KA: A munka elején már biztos volt, hogy a múltfeldolgozás szerepet kap a szkeccsekben, de azt nem tudtuk, mennyire lesz járványközpontú. Azt sem tudtuk, mi lesz a színházi forma, az a fiktív rádióadás, amit keretnek képzeltünk, megmarad-e vagy teljesen átalakul. Abban viszont biztosak voltunk, hogy olyan jelenségekről szeretnénk beszélni, amik a járványhelyzetben fokozottan kerülnek a figyelem középpontjába.

– A tér mint szervező elem mellett van egyfajta szociokulturális dramaturgiája is az előadásnak?

KA: A történetekben valamelyest ez megjelenik, de nem a történelmi-politikai viszonylatban. Azt szerettük volna elérni, hogy a nézők a saját élményeikben maradjanak, a maguk történeteire reflektáljanak.

GK: A konkrét párhuzamokat nem akartunk vonni. Nem a városról mint történeti jelenségről szeretnénk beszélni, hanem a városban élő emberek hangulatáról. Persze, ehhez sokat hozzáadnak a helyszínek, és ezért nem véletlen, hogy hová milyen jelenetek kerülnek. Ezek az elmúlt év lenyomatát adják, de a nyomasztást el akartuk kerülni. Azzal, hogy a nézők végig fülhallgatóval követik az előadást, egyszerre van egyfajta titkosság, stilizáció és intimitás, meg persze abszurditás is, hiszen alapvetően mégiscsak arról van szó, hogy pontos térkép szerint irányítva megy nyolc ember a városban, hogy mindenféle sztorikat nézzen. Közben egy kicsit meditatív, aminek a vége egyfajta megkönnyebbülés.

Így készül az Idővonal
Így készül az Idővonal

– Ezek a jelenetek kitetten, színházszerűen valósulnak meg, vagy ha valaki nem az előadás nézője, észre sem veszi, hogy körülötte valami megrendezett dolog zajlik?

KA: Lesz a villamoson megrendezett szituatív dokumentarista jelenet, aztán olyan is, hogy miközben valakit telefonálni látnak a nézők, azt is hallják, mi hangzik el a telefonban, meg olyan is, hogy megállnak egy ház előtt az utcán, és azt hallgatják meg, mi zajlik bent a folyosón. Törekedtünk arra, hogy sokféle megoldást használjuk, és azok minél játékosabbak legyenek.

GK: Azért lesznek meglepetések a járókelőknek is.

– Ha már megoldások: eleve adott volt, hogy mobilon és fülesen keresztül „kommunikáltok” a nézővel?

GK: A jelenlegi helyzetben szabadtéren lehet játszani, a füles pedig praktikus és biztonságos. Innen indultunk.

KA: Az pedig útközben derült ki, hogy mennyit segít a fülhallgató adta elszigeteltség abban, hogy az ember személyes kérdéseken gondolkozzon és azokra őszintén, cinizmus nélkül reflektáljon.

– A Mihaela-ügyet Zoomra készítettétek, itt mobiltelefont használtok.

GK: Mert fontos, hogy elérjük a fiatalokat is. A 21. századi tinik egész másképp működnek, mert a social media elképesztő hatással van az életünkre, én is tapasztalom magamon, hogy egyre inkább a sok rövid információra állt rá az agyam. Ha nekik akarunk színházat csinálni,

más formákat kell használnunk ahhoz, hogy bevonódjanak ebbe a stilizált világba, és azon keresztül reflektáljanak önmagukra.

KA: Az intermediális kísérletezés eszköz, de nem cél. Ha a színház az „itt és most” műfaja, akkor formailag, eszközhasználatban is reagálnia kell azokra a változásokra, amelyek a társadalomban történtek. Arra törekszünk, hogy nézőközpontú, a közönség élményeire építő színházat csináljunk.

Ide kapcsolódik:
Mi marad a járvány után? - Újító, kreatív és főképp érvényes színházi kezdeményezések

– Az Idővonal az East End Társulat munkája. Miért ezt a nevet választottátok?

KA: Geopolitikailag van egyfajta furcsasága annak, hogy mindketten határon túliak vagyunk, de Budapesten találkoztunk és itt alkotunk, ráadásul mindketten máshonnan indulva ismerkedtünk meg az európai színházzal, egyáltalán az európaisággal. Ennek a következménye mindkettőnkben egy jó értelemben vett, el nem múló identitáskrízis, ami nemcsak személyes, hanem művészeti-esztétikai útkeresésként jelenik meg a munkáinkban. Az East End arról szól, hogyan vagyunk úgy európai polgárok és alkotók, hogy a kultúrák ütközőzónájában vagyunk.

GK: A politikai vetülete valóban az, hogy Európa keleti szélén vagyunk, ami nyugatról kelet, keletről viszont nyugat. Ezt földrajzi se ide, se oda nem tartozást „tetézi” a személyes történetünk, az, hogy Atti brassói, én pedig Svédországban születtem, Szlovákiában nőttem fel, amitől bennem folyamatos kérdés például a saját magyarságom.

Az East End viszont arról is szól, hogy nem kell ide vagy oda tartozni, mert valahol úgyis otthon vagyunk.

Vagyis egymással, a munkával és egy hasonlóan gondolkodó közösséggel.

KA: Azt hiszem, ezzel validáltuk az állandó útkeresésünket.

– Milyen terveitek vannak?

GK: Szeretnénk vidéki és külhoni színházakban dolgozni, megismerni a különböző városok közönségét, és attól függően, hagyományostól az installációig sokféle produkciót készíteni, újabb formákkal kísérletezni. Az egyik közeli vágyunk például, hogy szeretnénk úgy előadást csinálni Trianonról, hogy a nagypolitikai olvasat helyett a mikrotörténetek szintjére megyünk le.

KA: A keretrendszer, amit magunknak felállítottunk, csak annyi, hogy lepjük meg magunkat. Hogy ezt kőszínházban vagy egy sétaszínházban, a határ melyik oldalán tesszük, mindegy. A lényeg a kísérletezés.


Idővonal – részletek és időpontok itt

Sétaelőadás, amely során a nézők Budapest belvárosát járják be. A várost, akár a jelen mauzóleumát. Nap mint nap elsétálunk volt életünk szociális terei mellett, a múltbéli élet mellett, az üres padok mellett, ahol egykor fontos döntéseket hoztunk.

Csak a fejünkben van tömeg és hangzavar. Mi lesz a covid után? Az egyéves csend akkor is ott marad. Az üresség a részünkké válik. Vajon a mostani időszak előtt meg tudtunk birkózni a veszteségeinkkel? Az apokaliptikus jelenünknek szeretnénk emléket állítani az előadással.

A nézők 8 fős csoportokban, biztonságos távolságban vesznek részt ezen a sétán. Minden néző a saját telefonján és fülhallgatóján keresztül hallgatja a műsort. Az előre meghatározott útvonalon egy fiktív rádióadás műsorvezetője vezeti végig őket. Útközben találkoznak majd hagyományos színházi és beépített, mokumentarista jelenetekkel, performanszokkal és általuk elvégzendő feladatokkal egyaránt. Az előadás reflektál mindazokra a jelenségekre és érzésekre, amelyek a járvány és a karantén miatt életünk részeivé váltak. Szól a hiányról, szól a folytathatatlanságról, szól a talajvesztésről.

Promóció

- hirdetés -
- hirdetés -

Hírlevelünkben minden csütörtökön megkapja a legfontosabb kulturális híreket és a következő hét legjobb programjait.