Kevés ember van Magyarországon, aki olyan sok időt töltött volna egész Ukrajna területén, mint a Hagyományok Háza főigazgatója a népdalkincseket gyűjtő útjain. Az orosz-ukrán konfliktusról az Index kérdezte Both Miklóst.
(…)
– Ügyesen volt ez kitalálva, a szovjet dalokat mi is lelkesen énekeltük az iskolában.
– Persze. Ez a zene bombasztikusan hatott az emberekre. A világháború romjain felnövekvő fiatalok már egy szuperhatalom részei voltak, akik meggyőződéssel építették a szebb, új világot. Az első hangosfilmek, amelyek tömegekhez jutottak el, minden esetben tartalmaztak egy olyan dalt, amit aztán a falvakban, városokban énekeltek az emberek. A fiataloknak ez volt a generációs hang, amely összekapcsolódott a nyertes háború élményével. De közben a népzene is jelen volt a mindennapokban, ez is a zenei anyanyelvük része volt. Az egyiket adott esetben oroszul énekelték, a másikat ukránul, tehát még nyelvi eltérés is van, de mind a kettőhöz természetesen kötődnek.
– Az identitásukban ez hogyan nyilvánul meg?
– A keleti részeken az idősebb generáció érdekes azonosságtudattal rendelkezett: büszkék voltak a szovjet múltra, de amikor azt kérdeztük, hogy csatlakoznának-e Oroszországhoz, akkor azt mondták, hogy nem. Szeretnének újra nagy birodalmat, de független Ukrajnát is.
Hasonló ellentmondások gyakoriak voltak az idősebbekkel való beszélgetések során. Egy alkalommal hallottam, hogy a 2013-14-es forradalom után egy idősebbekből álló asztaltársaság panaszkodott arról, hogy falusi vandál fiatalok mennyire tönkretették a falu takaros parkját. Volt benne szobor, virág, padok, ahogy kell. Erre a fiatalok lerántották traktorral a Lenin szobrot… Miért nem lehetett csak lefesteni kék-sárgára, és kész? Most nincs szobor a parkban.
Másképpen gondolkodnak a világról az északnyugati Polisszjai-alföld mocsarakkal körülvett falvaiban élő idősebbek. Itt inkább egy középkori identitás-struktúrát láthatunk, ahol többek között a falu és a vallási hovatartozás számít. Az itt élő idősebbeknél a korábbi birodalmi és az új ukrán nemzeti identitás rétege alig megfigyelhető.
– Mi a helyzet a fiatalokkal?
– Náluk viszont határozottan az ukrán nemzeti identitás köré szerveződik az élet, akár északon, keleten vagy délen. Talán az 1,2 milliós Kárpátalja lóg ki ebből a sorból. De kijelenthető, hogy Ukrajnában egy új nemzet kezd körvonalazódni. Míg előtte határozott volt a keleti és a nyugati részek szembenállása, Zelenszkij 2019-es megválasztásával először történt meg, hogy nem lehetett a szavazatok alapján leképezni a kelet-nyugati törést Ukrajnában. Gyakori jelenséggé vált, hogy orosz anyanyelvűek ukránnak vallják magukat.
Ha tíz évvel korábban történik a mostani megszállás, könnyen széteshetett volna az állam; ez alatt a szűk tíz év alatt olyan változáson ment keresztül Ukrajna, amit én végig testközelből láthattam. Egy cseppet sem csodálkozom, hogy ennyire keményen beleálltak a mostani háborúba. Az, hogy megszállták a Krímet és a keleti régiót, olyan egységes elutasítottságot hozott létre, hogy az oroszbarátok és az oroszellenesek egy platformra kerültek, a politikai vezetés és a kommunikáció pedig ezt egybefogta, meglovagolta, és létrehozott egy új jövőképet.
(…)
– Hogyan élte meg , amikor kitört a háború?
– A háború nyitónapjának hajnalán megdöbbentem, és több napban telt, mire felfogtam, hogy ezzel az én életem egy szakasza is lezárult. Az első nap a sokk feldolgozásával telt, de már a második nap elkezdtek özönleni az üzenetek. Nagyon sok ukrán kollégám, barátom keresett meg – néprajzosok, énekesek, idős énekesek unokái –, hogy segítsünk, mit csináljanak, mit tudunk tenni, mit javasolunk, hova menjenek, és azóta is megállás nélkül segítjük a magunk eszközeivel a kijutásukat, elszállásolásukat.
De már az első érkező családnál éreztem azt a felelősséget, hogy a gyerekeknek hamarosan iskolába kell menniük, a felnőttek pedig dolgozni akarnak. Mindezt jelentős nyelvi és kulturális különbségek közepette. A magyar társadalomnak ezt lehetőségként kell felfogni, mindamellett komoly tehertétel lesz a jövőben. Mindenesetre mind az orosz, mind az ukrán, mind a belarusz nép tekintetében önsorsrontásnak és mélyen elítélendőnek tartom ezt a háborús agressziót, amely nemcsak Ukrajnát destabilizálja, de Oroszországot is.
Sok felelőtlenséget követett el az ukrán politika is az elmúlt években – például a kárpátaljai magyarokat is sújtó nyelvtörvény, vagy a geopolitikai realitást figyelmen kívül hagyó NATO- és EU-tagság stratégiája –, de számomra ebből a váratlan konfliktusból is egyértelműen kirajzolódik, hogy a Nyugat nem érti a keleti világ gondolkodását, kevesen beszélik a keleti nyelveket, kevesen ismerik a kultúrájukat, történelmüket. Enélkül csak a sztereotípiák maradnak, amelyek alkalmatlanok a nagyobb események előrejelzésére, nem beszélve a negatív sztereotípiák teremtő erejéről…
