A kanadai Ben Wendel a 2010-es évek poszt-bopos, nu jazzes, fúziós jazz-színtereinek egyik kiemelkedő szaxofonosa, aki pazar allstars-zenekarral érkezik április 22-én a Magyar Zene Házába. Művésztársai Shai Maestro zongorista, Nate Wood dobos, Michael Mayo énekes és Joe Sanders bőgős lesznek.
Ben Wendel alapvetően New Yorkban él, de a pandémia ideje alatt átköltöztek európai feleségével Amszterdamba, ahonnan mostanság költöznek majd vissza a keleti partra. Az április 22-én induló európai turné előtt a holland fővárosban értük utol telefonon. A beszélgetés során mesélt arról, hogyan állt össze a Magyar Zene Házában is látható szuper zenekar, hogyan ihlette az internet-nélküliség gondolata a legutóbbi albumát és hogyan zenélt együtt Snoop Doggal, Prince-szel vagy éppen Harcsa Veronikával.
– Emlékszel olyan pillanatra az életedben, amikor rádöbbentél, hogy belőled bizony zenész lesz, az egész életed a zene körül fog forogni?
– Éppenséggel van erről egy egészen pontos emlékem, volt egy ilyen nagyon erős pillanat az életemben. Tizennégy éves voltam és egy állami általános iskolába jártam Los Angelesben. Nagyon szerencsés voltam, mert a suliban volt egy igen erős zenei elkötelezettség, tanulókból álló bigbandek, nagyzenekarok működtek. Már ekkor is szaxofonoztam, és játszottam fagotton, amikor beválogattak a nagyzenekarba. Ott álltam nagyjából száztíz iskolatársam között egy próbán. Már nem emlékszem, hogy milyen darabot játszottunk, de arra határozottan, hogy egyszer csak elöntöttek az érzelmek abban a nagy zenekari magszólalásban.
Azt éreztem, hogy ez a lehető legjobb hely, ahol csak lehetek. És ez a hely a zene. Egy igazi szellemi ébredés volt. Innentől kezdve mindig is azt gondoltam, hogy csakis zenével szeretnék foglalkozni. Azt szeretném, hogy az egész életem a zene körül forogjon. És így is lett. Amúgy vannak zenei gyökereim, édesanyám hosszú évtizedekig operaénekes volt, a nagynéném zongorista, tehát mindig zene vett körül minket a házban, így aztán végeredményben valahol természetes is, hogy zenész lett belőlem is.
– Milyen hosszúnak élted meg azt az utat, amit zenészként megtettél a Kneebody nevű zenekarod fúziósabb, funkosabb korai, ezredfordulós jazzhangzásától az első szólólemezedig, ami 2009-ben jelent meg, és már lírikusabb megszólalású, neo-bopos hangzású?
– Ismered a példázatot a teknősről és nyúlról? Én a teknős vagyok. Nagyon lassan haladok előre, apró lépésekben fejlődöm, minden nap keményen dolgozom és megfontoltan cselekszem. Lassan, de biztosan alakult ki a saját hangom és hangzásom, és mellé a karrierem. Az iskolák elvégzése után vagy tíz év is kellett, mire az első lemezem megjelent. A türelmes, keményen dolgozó, lassabb típusú személyiség és zenész vagyok. Ebből építettem fel a karrierem és még mindig nagyon keményen dolgozom, ha-ha! Szóval még mindig én vagyok a teknős. A Kneebody is így alakult ki különben, egy iskolába jártunk, majd mind Los Angelesben kötöttünk ki, egyre többet zenéltünk együtt, pusztán mert ismertük egymást, ebből pedig lassan kinőtt a zenekar.
– A 2015-ös The Seasons projekted egy kollaborálós, videós duettsorozat volt az év minden hónapjára elosztva. Honnan jött az ötlete ennek az igen népszerűvé lett szériának?
– A feleségemtől ered, aki nem zenélésből él, de szintén zenész, zongorista. Ő mesélt Csajkovszkij azonos című zongora-sorozatáról, amit egy korabeli, 1880-as évekbeli zenei magazin számára szerezett, és amely során az előfizetők minden hónapban kaptak egy újabb Csajkovszkij-művet. Már ekkoriban is próbálkoztak ilyesfajta marketinggel. Meghallgattam a darabokat és nagyon tetszettek, inspiráltak és úgy döntöttem, megpróbálkozom valami hasonlóval, csak ezúttal a YouTube-on publikált videók formájában, és úgy, hogy minden hónapban egy olyan művésszel közösen alkotok, akit nagyon tisztelek. Ennek a régi koncepciónak a modern verziót igyekeztem megteremteni. Gyönyörű kihívás volt, szerezni tizenkét olyan művet, amely illeszkedik is az év adott szakához, a közreműködő zenészekhez úgyszintén, és akiknek a beosztásához szintén kellett alkalmazkodni. Plusz még találni is kellett olyan eltérő, de jó helyszíneket, ahol felvehettük a darabokat. Nagyon jó kihívás volt. Itt-ott még Csajkovszkijra vonatkozó apróbb referenciákat is elrejtettem a szerzeményekben.
– Legutóbbi lemezedet egy igazi allstar-zenekarral rögzítetted. Hogyan alakult ki a felállás, amelyik elkísér a holnap Budapesten kezdődő európai turnédon is?
– Nagyon organikus folyamat volt. Mindegyikük valóban óriás zenész a hangszerén, de mindjüket az alapján választottam, ahogyan, amilyen módon és stílusban játszanak a hangszerükön. Szerencsére mindannyijukkal régre nyúló közös történetünk van. Kivétel Michael Mayo énekessel, akivel a lemez készítése előtt ismertük meg egymást. Mint kiderült Michael nagy rajongója a Kneebodynak és a zenémnek, és amikor New Yorkba költözött, akkor megkeresett, hogy találkozhatnánk-e? Eljött a házamba, elkezdtünk improvizálni, és azonnal tudtam, hogy kivételes tehetség. Ahogyan hangszerként használja a hangját, az elképesztő. Egyből azt gondoltam, hogy szeretnék vele közösen alkotni. Amikor elkezdtem készülni erre a legutóbbi lemezre, akkor különböző zenészkombinációkat raktam össze fejben. Emlékeztem egy Shai Maestro-Gerald Clayton duókoncertre, amelyen gyönyörűen játszottak együtt, rengeteg teret adva a másiknak. Olyan volt, mintha a két zongorista eggyé olvadt volna, mintha a két hangszer egy lett volna. Őket ezért is tartottam jó ötletnek egyszerre szerepeltetni a lemezen (Gerald Clayton a turnén már nem vesz részt – a szerk.). Nate Wooddal nyilvánvalóan hosszú a közös történetünk a Kneebody miatt, amelynek mindketten tagjai vagyunk. Joe Sanders sokat játszik Geralddal, de már nekünk is volt egy korábbi közös zenélésünk. Számos különböző kapcsolódás, barátság hozta össze ezt a felállást, amit valóban egészen nagyszerű érzés volt összekombinálni. És persze nagyon-nagyon izgatott vagyok, hogy pénteken végre elindul a turné ezekkel a fantasztikus zenészekkel, alig hiszem el, hogy végre megtörténik.
– Azt nyilatkoztad erről a 2020-as, High Heart című lemezről, hogy a remény projektje számodra, egy nagyon személyes, fókuszált lemez a karrieredben. Mesélnél erről kicsit részletesebben?
– Amikor ezt a lemezt írtam, akkor nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy én úgy élem meg ezt az időszakot, amiben élünk, hogy ez egy igencsak összetett, sok szempontból ellentmondásos korszak. A mi generációnk (Ben Wendel 1976-ban született – a szerk.) az a generáció, amely az internettel együtt nőtt fel. Annak minden fejlődését megélte, és megéli a hatását is, amit az internet okoz, amit ez a teljesen sajátos korszak magával hozott. Úgy látom, hogy nagyon ellentmondásos, sokszor nagyon összezavaró hatás, amit az internet okoz. Gyönyörű dolgokra képes az emberiséggel, ugyanakkor összességében a többség mégiscsak izoláltabbnak, magányosabbnak érzi magát tőle, a világ közben még megosztottabb lett miatta.
Erre reflektál nagyban a lemezanyag, és arra, hogy művészként mit jelent mindez. Milyen ebben az internetes digitális korban alkotni, megosztani, létezni. Mennyit ad, és mennyit vesz el tőlünk? Milyen ebben a hatalmas digitális zajban jelet adni magunkról? A High Heart erre reflektál, hogy egy zajos, kaotikus világban élünk, de művészként nem szabad változni, ragaszkodni kell a belső énünkhöz, a saját utunkhoz. A legjobb, amit tehetünk: arra törekedni, hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból. Megosztani azt, ami a legtisztább belőlünk, és ami a leginkább egyéni. Ami persze remélhetőleg, ideális esetben minden egyes ember célja kellene, hogy legyen. A holnapi koncerten például biztosan játszani fogjuk a Less című dalt a lemezről. Amely egy nagyon meditatív darab. Azt mutatja be, hogy milyen érzés távol lenni attól a technikától, ami ma már természetes közegként ölel körül minket. A telefonunktól, a számítógépeinktől, az internettől, az online zajtól. Hogy vajon mit éreznénk, ha ezek helyett emberekkel, a természettel lennénk ugyanilyen szoros kapcsolatokban. Lényegében egy emlékeztető arról, hogy milyen volt az élet a net előtt.
– Híres vagy arról, hogy nagyon szeretsz másokkal zenélni, kollaborálni, közösen alkotni – bőven túl a jazz-körökön is. Játszottál például Snoop Dogg turnézenekarában, vagy volt közös fellépésed Prince-szel is. Ezek hogyan jöttek össze?
– A Snoop Dogg-turnét az egyik legrégebbi barátomnak, sulis haveromnak, a nagyszerű szaxofonos-producernek, Terrace Martinnak köszönhetem, aki rengeteg híres lemezen dolgozott Snoop Doggtól az alt-J-ig, de a leghíresebbek mind közül a Kendrick Lamarral készített albumok. Tizenhárom éves korunk óta barátok vagyunk, rengeteget szaxofonoztunk együtt, és persze azóta is kapcsolatban maradtunk. Egy nap felhívott, hogy „hé, van kedved szaxofonozni egy Snoop Dogg-turnén?” Ha-ha-ha. Ki mond erre nemet? Elképesztően nagy kaland volt, soha nem fogom elfelejteni. Prince-sztori még akkor történt, amikor Los Angelesben laktam. A semmiből jött egy hívás, hogy Prince fel fog lépni a Tonight Show-ban, amit akkor még Jay Leno vezetett és akkoriban ez volt az utolsó adás, hogy ő a volt a műsorvezető. Szóval, hogy próbálni kellene és zenélni Prince-szel egy ilyen ikonikus műsorban. És persze ez is elképesztő élmény volt. Prince egy igazi zenész volt, testestül-lelkestül. Igazán nagy művész, aki pontosan tudta, hogyan kell irányítani egy zenekari próbát. Érdekes, hogy akkoriban még többször láttam Prince-t, a Kneebodyval sokat játszottunk egy Temple Bar nevű helyen, és ő egy csomószor megjelent teljesen váratlanul. Figyelte a koncertünket és csak úgy elvolt.
– Akkor könnyen lehet, hogy ott szúrt ki magának és hívott el a Tonight Show-s felvételre.
– Fogalmam sincs, mert azt soha nem tudtam meg, hogyan kerültem oda, de valóban, könnyen lehet, hogy így történt.
– 2018-ban dolgoztál egy híres magyar énekessel is, Harcsa Veronikával, aki egy belga-magyar, Next.Ape nevű együttesben énekelt és zenéltél velük egy miniturnén. Milyen emléked van erről a közös zenélésről?
– Nagyszerű zenekar volt! Mindannyian nagyszerűen játszottak. Veronika remek énekes, szuperül hangzott az előadása. Csodálatos emberek, akikkel nagyon jó dolog együtt zenélni. Tökéletes példa arra, amit nagyon szeretek a zenében. Belekerülsz egy olyan szituációba, ahol teljesen ismeretlen zenészekkel kezdesz el együtt dolgozni, és egy hét múlva pedig már legjobb barátok vagytok. Azért mert rengeteg a sebezhetőség egy ilyen helyzetben, és rengeteg a kapcsolódási lehetőség is, de ezeket közösen élitek át, és a végén egy közösség lesztek, amit a zene köt össze. Van egyfajta olyan energia ezekben a szituációkban, amiket nem lehet igazán meghatározni, de mindannyian érzitek. Csodálatos időt töltöttem el ezzel a zenekarral, és azt hiszem, tervben van, hogy még fogunk együtt játszani. A pandémia ezt persze megállította egy kissé, de elképzelhető, hogy lesz még lehetőségünk együtt játszani újra.
