Egy az Oroszvilág internetes portál hasábjain nemrég publikált, 1997-es keltezésű, a Kurír akkori főszerkesztőjének, Szücs  Gábor címzett levélben vall névváltoztatásának történetéről Darvas Iván. A levelet az alábbiakban változtatás nélkül közöljük:  

- hirdetés -

„Tisztelt Főszerkesztő Úr!

Mélyen sajnálom, hogy tavaly november 27.-i levelében megfogalmazott kérésének csak most tudok eleget tenni. Egyéb teendőim idáig sajnos meggátoltak ebben.

Ami magát az „Ivánságomat” illeti, nos azon kevesek egyike vagyok, aki felnőtt fejjel, önként vállaltam e név olykor előnyösnek, máskor meg éppenséggel hátrányosnak tűnő következményeit. Eredetileg Darvas Szilárdnak kereszteltek, és csak huszonegyéves koromban kerültem abba a kényes helyzetbe, hogy a szerintem nem is annyira hétköznapi, gyakori csengésű nevemről mégis kiderült, hogy már foglalt. A velem azonos nevű kitűnő humorista, konferanszié, író – mihelyst neszét vette, hogy valaki ugyanazzal a névvel kíván színre lépni, amelynek ő már huzamosabb ideje egyfajta hírnevet szerzett – arra kért, hogy válasszak más nevet.

Várkonyi Zoltán volt az aki a problémát megoldotta. Pillanatnyi habozás nélkül rávágta: „Iván!…Darvas Iván. Sokkal jobban is hangzik, mint az a sok sziszegő hang egymás mellett!…És különben is orosz vagy, örülj, hogy nem Szergejnek neveztelek el”. Így is jelent meg aztán a nevem a plakáton (Anouilh: Euridike c. drámájában – pont fél évszázada ennek) és többé-kevésbé így is ment át aztán a köztudatba. A személyi irataimban egy ideig még Szilárdként szerepeltem, de olykor-olykor már az Ivánra járt rá a hivatalos közegek szája is. Volt idő, (1957-ben) amikor még Szilárdként ítéltek szabadságvesztésre és csak zárójelben szerepelt az Iván, de például a szabadulóokiratom (1959-ből) már egyértelműen Ivánként aposztrofált, és a Szilárd került már zárójelbe.

Azóta (tán másfél évtizede) belügyminiszteri engedéllyel jogilag is Iván lettem, és a közvetlen környezetemben is már régesrég nem szólítanak másképp, csak így. Jómagam is régóta már csak Ivánként gondolok magamra. Furcsamód azonban éppenséggel az orosz nyelvterületre ez soha sem vonatkozott. Ott nem Iván voltam, hanem megmaradtam a Szilárd megfelelőjeként Konsztantyinnak, azaz Kosztyának. Orosz barátaim, ismerőseim mindig is Kosztyaként tartottak számon.

Mindig is az volt a benyomásom, hogy az orosz „groznij”-jal ellentétben a magyarban az „Iván” nem feltétlenül vonzza a „rettegett”, a „rettenetes”, a „félelmetes” jelzőt, sőt, úgy érzem, magyarul az „Iván” sokkal lágyabb, mint például magyar megfelelője, a „János”. Épp ezért soha nem is éreztem tehernek, vagy pláne hátránynak „Ivánságomat”. És valahányszor aláírom, vagy kimondom a nevemet, azóta is, egy pillanatra mindig melegség önti el a szívemet, mert eszembe jut az az ember, aki így nevezett el, az az ember, aki egyébként is életem egyik központi, meghatározó alakja volt: Várkonyi Zoltán.

Tisztelettel,

Darvas Iván

Budapest, 1997. I. 16.”