A kék pelikán nem mesefigura, hanem indigó, az a lap, amit, ha menők akartunk lenni, betettünk a füzetünkbe és azzal másoltuk a beteg barátnőnknek az órai anyagot. Három barát pedig külföldi vonatjegyet hamisítottak a segítségével a 90-es években, hogy a pénzhiány ne tartsa őket vissza a világútlevélben rejlő lehetőségektől. Magyarország első egészestés animációs dokumentumfilmje egyszerre repít minket vissza a rendszerváltás időszakába és a magyar néplélek kellős közepébe. A film rendezőjével, Csáki Lászlóval a valós eseményeken alapuló történet mesés elemei és lefordíthatósága mellett beszélgettünk arról is, hogy a budapesti közlekedés hangjai és a zenék alapján hogyan határozható meg egy korszak.
– Tetszett a film? Gazdagabb lettél valamennyivel, hogy megnézted?
– Rengeteg új infót kaptam! A 2000-es évek közepén voltam egyetemista, amikor ez a biznisz még pörgött, de egyáltalán nem hallottam a külföldi vonatjegyek hamisításáról, ami a film középpontjában áll
– Lehet, hogy én mozogtam pont olyan körökben, akik ebben benne voltak nyakig. Mondjuk én beléptem a Független Filmszövetségbe, meg a Tilos Rádió ott volt nagyon közel hozzá, talán jobban megmártóztunk az alternatív dolgokban.
– Az első kérdésre ezzel félig-meddig meg is adtad a választ. Vagyis arra, hogy hogyan találtad meg a történetet?
– Én konkrétan egyetemre jártam ’96-tól és az egyik építész évfolyamtársam mondta, hogy ő nyáron utazik ide, meg oda, meg amoda. Akkor azért tudtuk, hogy körülbelül ki a csóró gyerek az évfolyamból, és hát ő nem egy tipikus XII. kerületi belbudai srác volt. Megkérdeztem tőle: te figyelj, Gergő, hát hogyan? Vagy miből? Azt mondta, hogy figyelj, nem tudod? Van egy csávó, elmész hozzá, viszel egy másik jegyet, és megírja neked 7000 forintért. Figyelj, megadom a számát! Kábé ennyi. Ők akkor már túl voltak egy-két ilyen utazáson. Amikor elkezdtem a film gondolatával intenzíven foglalkozni, elmentem ahhoz az emberhez, akitől akkor a jegyet vettem. Kiderült, hogy ez egy baráti társaság, és így a filmnek meg is lett a három főszereplője.
– Mennyire volt őket nehéz meggyőzni arról, hogy beszéljenek?
– Egyáltalán nem. Az elején úgy indult, hogy én anyagot, információkat gyűjtök, ezért csinálok velük interjúkat, amiből majd aztán később írunk egy forgatókönyvet és élőszereplős játékfilmet terveztünk forgatni. Amikor kiderült, hogy mégis inkább animált dokumentumfilmet készítek, ami az ő hangjukra épül, akkor újra felvettük az interjúkat, ezúttal nem egy nagyon hangos kávézóban, hanem egy hangszigetelt helyen, hogy utána szabadon tudjuk a hanganyagot szerkeszteni. Tudták, hogy mi készül és nyomon is követték a film születését.
Ákos, aki 2017-ben meghalt, ő volt mindennek a motorja. Nem csak a sztorinak, hanem az egész filmnek is. Még a halála előtti nyáron is fölhívott, és érdeklődött, hol tartunk. Már tolókocsihoz volt kötve, de nagyon éltette, hogy ez a film elkészüljön. Ő volt az origó figura, ő gyűjtötte maga köré Petyust és Lacit.
Mindhárman abszolút könnyen megnyíltak. Valahol egyébként felmérték ennek azt a részét, hogy ez valójában okirathamisítás, de van elévülési ideje. Illetve én azt gondolom, ők valahogy arra büszkék is, hogy ők ezt így fölvállalták és kitalálták. Petya azt mondta, hogy ő most már nyugodtan eldobhatja a kanalat, merthogy már valami megmaradt az életéből, valaminek nyoma maradt.
– Ironikus, hogy úgy hagyott nyomot, hogy eltüntetetett más nyomokat a jegyekről. Még büntethető, amit tettek? Lehet bármi bajuk belőle, vagy elévült már?
– Nem, nem lehet. Az elévülési idő az a kiszabható büntetés mértékével egyenlő. Háromtól öt évig lehet büntetni a közokirat-hamisítást, és amikor mi belekezdtünk a filmbe, akkor már bőven tíz év után voltunk. Egy valakit anno elkaptak és megbüntettek, az a történet egy az egyben bele is került a filmbe azzal a konkrét nyomozóval, aki az ügyet annak idején vitte. Úgyhogy ilyen szempontból nem adtuk ki őket. Ráadásul az ő kilétük az animációs forma által is fedve van, hisz csak a hangjukat adták, az arcukat nem. De Petyust ez már nem nagyon érdekli, szívesen jön a filmmel, vállal nyilvános szereplést. Így láthatjátok, hogy a karakter mögött egy valódi ember, valódi figura van, nem kitaláció az egész.
– Az animált dokumentumfilm nagyon különleges műfaj. Nekem nézőként elég mesei volt az egész. Már az is, hogy hárman vannak rájátszik erre a népmesés vonalra. Ákos karakterénél az elején kiírtátok, hogy ő már nem él, így nem voltam biztos benne, hogy ebből mennyi az, amit a többiek emeltek rajta és mennyi a valóság.
– Ő tényleg legendás alak volt. Ebből a körből, ebből a korosztályból sokan ismerték, például Tövisházi Ambrus, a film zeneszerzője is. A werkfilmben Ambrus ki is fejti, hogy őrá biztos, hogy emlékszel, ha találkoztál vele életedben. Egy olyan karakter, aki nyomot hagy a közegén. Iszonyú szabadszájú volt, ami a szívén az a száján, megvolt a véleménye mindenről. Állandóan mindenkivel vitázott, de nem volt bunkó. Bizonyos pontokon rájöttél, hogy nyers a csávó, de hogy amit mondott, az azért eléggé betalált.
Az, hogy bennünket elfogadott, jó billog volt a filmen.
Ő egy klasszikus értelemben vett polgár volt, akinek volt egy olyan egzisztenciája, amitől szabadon működhetett, belevágott dolgokba, szabadon tudta irányítani az életét. Bizonyos dolgokat véleményezett, és maga körül generált helyzeteket. Szóval tette a dolgát. Egy jelenség volt.
– Az egész filmnek volt egy népmesei, városi legenda jellege. Nem hiszem, hogy az animáción kívül más formában meg lehetett volna úgy csinálni, hogy ez az elemeltség működjön.
– Ha színészekkel csináltuk volna, akkor ez a réteg, amiről beszélsz, a városi legenda vagy oral history nem lenne érzékelhető. Az a fajta őszinteség, ahogy ők beszélnek egymásról, és arról, ahogy megélték az eseményeket, téged, mint nézőt is jobban magával ragad.
Az, hogy ők hárman vannak, az fantasztikus, mert abból tényleg fakad egy népmeseiség. Abból is, hogy van egy felfedezés, szembeszállnak helyzetekkel, beleállnak dolgokba, kiállnak valamiért, vagy valamit megpróbálnak megoldani okosban. Ezt meg már inkább a véletlen, vagy maga ez az egész dolog hozta. Én végül is az ő életük történeteinek a darabkáival dolgoztam.
– Az animációs közeg alkalmat ad, hogy talán megengedőbben viszonyuljunk ahhoz, amit csináltak. Ez az elemeltség ilyen szinten is működhet, hogy megbocsátóbb, összekacsintósabb a végeredmény?
– Mint filmkészítőnek is nagyobb szabadságot ad az animáció, kevesebb a kötöttség. Nem kell egy beszélő fejet mutatnom 40 percen keresztül, hanem amiről a szereplők beszélnek, azt az animáció adta szabadsággal meg tudom jeleníteni úgy, hogy az következetes lesz, és nem erőltetett, vagy túlbeszélt. Akkor tudsz ezzel a filmmel menni, ha el tudod fogadni azt, hogy amit látsz, az egy animáció, és amit hallasz, az meg a valóság.
– Érdekes, amit mondtál, hogy amit hallunk, az a valóság, és amit látunk, az az animáció, mert nagyon erős vizuális vonatkoztatási pontokat tettetek le mondjuk a használati tárgyakkal, helyszínekkel. Ezek felismerhető és jellegzetes elemei, ikonikus képei akár a kornak, akár az akkori magyar valóságnak.
– Törekedtünk arra, hogy megjelenjen a Fekete lyuk, a Déli pályaudvar, a Keleti pályaudvar, a lakásbelsők. Ezeket fotók alapján rekonstruáltuk. Arra törekedtünk, hogyha valaki ezekben a terekben akkoriban járt, akkor az egy az egyben visszajöjjön. Az az érzet, hogy hogy nézett ki egy pályaudvar jegypénztára, vagy milyen volt egy pályaudvari óra, vagy a Fekete lyukban egy agyongraffitizett vécé.
Tudatosan használtuk azt, hogy ennek a film időnek megjelenjen a tárgyi világa is. Ez kicsit több, mint 10 év, ami alatt a vezetékes telefontól eljutunk az első mobilokig, a Nokiának egy klasszikus darabjáig.
A filmben továbbá dokumentum erejűek a felhasznált zenék. Elég sok sláger jogát megvettünk, és azok akkor szólalnak meg, amikor filmidőben épp ott vagyunk. Például a Hiperkarma Lidokain című száma 2001-ben hangzik el a filmben, amikor a valóságban is sláger volt.
Nem csak a képi részében dokumentáljuk ennek az időszaknak a kultúráját, hanem a zenékben, az audio emlékekben is előjönnek. Illetve nagyon sok részlet hangzik el korabeli televízióműsorokból, rádióreklámokból: „Super Erotic Disco show, az Átrium Hyatt szállóba.”
Külön elmentünk fölvenni a szocialista autópark hangját, hogy ezzel is felidézzük ezt az időszakot. Budapest hangja egészen más volt, mint most. Sokkal hangosabb volt, mások voltak a meghatározó autótípusok, főleg a kétüteműek voltak jellemzőek, amik pöfögtek össze-vissza. Ennek az animáció remek teret ad, mert végül is egy Zsigulit meg tudsz rajzolni animációban is és a hangja is valódi Zsiguli hang.
– Mennyire játszott a kezetekre az, hogy divatba jött a nyolcvanas-kilencvenes évek. Hogy gyakorlatilag ezeken a plakátokon lévő rajzok ma megint menőnek számítanak a melegítőkkel.
– Ezt inkább a 18 évi filmmel eltöltött idő hozta. Ez tényleg a véletlen műve. A divatnak is van egy körforgása, épp most értünk oda, hogy már megint ez érdekes. Ez mondjuk úgy, hogy „lábra jött” . Nem mi intéztük, nem is intézhettük, hanem pont beletrafáltunk. Remélem, hogy egy 20 éves embernek amiatt is érdekesebb lesz megnézni a filmet, hogy látja, hogy a szülei generációja hogyan élt, miket hordott.
– Voltak-e már külföldi vetítések? Annyira sajátságosan magyar ez az egész sztori, ez a fineszesség. Az osztrákok vagy a németek – én azt gondolnám – nehezen fogják megérteni, hogy nem bűncselekményt akartok népszerűsíteni. Ezeket a különbségtételeket mennyire fogják érteni külföldön?
– Igen, nem tudom, hogy egy osztrák vagy egy német ebből tényleg mit fog levenni. Szerintem valószínű semmit. Már voltak külföldi vetítései. Tallinban volt a világpremierje, utána pedig rögtön Torinóban, aztán pedig Biarritz-ban, Dél-Franciaországban is bemutattuk. Azóta volt Rigában, Thesszalonikiben, és menni fog Taipeiben, Barcelonában és Torontóban. Három helyre kísértük el és azt tapasztaltuk, hogy ugyan a finomságokat, bizonyos részleteket nem értenek, de azt az alapszintet, hogy be voltunk zárva, kiszabadultunk, drága az utazás és menni akartunk, azt megértik. A szabadságnak az egyetemes érzését és ahhoz való jogunkat, azt pontosan tudják kódolni.
Az olaszok, amikor az a mondat elhangzott, hogy a „Saját anyám azt tanította, hogy más embertől lopni bűncselekmény, az államtól dicsőség” dőltek a röhögéstől. A fordítást átalakítottuk, leegyszerűsítettük az angolt. Mindent olyat kiszedtünk belőle, amihez itt kell, hogy élj, hogy megértsd. Azt magyaráztuk csak el, amit egyébként ők biztosan megérthetenek belőle.
Franciaországban kifejezetten gimnáziumi osztályoknak hirdettek vetítést. Készítettek hozzá egy ismertető füzetet, ami körbejárja az egész időszak történelmi kontextusát. Van benne interjú velem, háttéranyag a Kék Pelikanról, megemlít egyéb animált dokumentumfilmeket, könyveket arról a korról és a Good bye, Lenin! című játékfilmet.
Sosem gondoltam volna, hogy oktatási célra fogják használni a filmünket. Biarritzban mi is ott voltunk egy ilyen vetítésen. Az volt a legnagyobb élmény nekem, hogy külföldi fiatalok a Kék Pelikanon keresztül kapnak képet arról az időszakról, erről az országról. Utána a srácok fölálltak, dumáltak, tele voltak kérdésekkel. Lelkesítő volt azt látni, hogy nekik is tudtam adni valamit a filmmel.
Egy osztrák vagy egy német el se tudta képzelni, hogy mindez megtörténhet. Ezért is mehettünk ott el a jegyeinkkel, mert nem gondolták azt, hogy létezik olyan ember, aki vonatjegyet hamisít. Meg azt se gondolták, hogy ha valakinek nincs pénze, annak ellenére utazni kezd. Meg egyébként soha nem is voltak rákényszerítve efféle dologra.
A Kék Pelikan című egész estés animációs film írója és rendezője Csáki László, producere Felszeghy Ádám és Kázmér Miklós. Az operatőr Horváth Árpád, a vágó Szabó Dániel, a zeneszerző Tövisházi Ambrus és Preiszner Miklós. A film a Nemzeti Filmintézet támogatásával az Umbrella Entertainment produkciójában, Temple Réka koproducer szakmai támogatásával és a Cinemon Entertainment gyártásában készült. A Kék Pelikan a JUNO11 Distribution forgalmazásában április 4-étől látható a hazai mozikba.