Neil Gaiman Coraline című fantasy-regényét állította színpadra a Budapest Bábszínházban Ascher Tamás. A titokzatos történet január 17-étől látható a teátrumban.
– Miért akartál a Bábszínházban rendezni, és miért pont paravános előadást készítettél?
– A Bábszínház rendszeresen kér meg máshol dolgozó rendezőket bábos munkára, Garas Dezsőtől Balázs Zoltánig, Mácsaitól Szikszai Rémuszig sok kollégát említhetnék. Engem is évek óta kapacitál Meczner János igazgató, és mivel nem tudtam ellenállni a nagyszínpadi lehetőségnek, gyerekek számára készülő műre kaptam ajánlatot. Tehát nem én jelentkeztem egy darabbal, amit réges-rég bábszínpadra szánok. De az igaz, hogy gyerekkori bábszínházi élményeim élénken élnek bennem, és szívesen teremtettem újra egy klasszikus bábos világot, ezért ragaszkodtam a manapság ritkán használt pálcás-paravános megoldáshoz – nem mintha más bábos formát nem kedvelnék. Jelen voltam egy-két bábfesztiválon, és lelkesít, mennyire gazdag formai lehetőségek nyíltak, hányféle új megoldás támadt az utóbbi évek során ebben a műfajban.
– Mennyiben érzed másnak a bábos rendezést a műfaji sajátosságok miatt?
– Mielőtt belefogtam, pusztán formai-technikai különbségeket képzeltem, de hát persze jóval messzebbre mutató tanulságok adódnak, amikor az ember dolgozni kezd. Lépésről lépésre jöttem rá ezekre, sok mindenre a bábosok tanítottak meg.
Remélem, a felfedezés öröme nyomot hagyott az előadáson.
– Miért izgalmas gyereknek és felnőttnek egyaránt a Coraline?
– Gaiman sokak által nagyon szeretett szerző, a felnőttek meseigényét is kielégíti, mert a jelen világ szarkasztikus ábrázolása kiegészül nála más világok, más valóságok bűvöletes-félelmetes megrajzolásával. Nem csak a Coraline-ban, más prózai műveiben is. Ügyesen alkalmazza a mitológiák, a kísértethistóriák, a rémmesék, a fantasy-írások elemeit, ez a sajátos kevercs, úgy tűnik, felnőttet és gyermeket egyaránt hatása alá von. A Coraline mégis alapvetően gyerektörténet: a magányos, kicsit elhanyagolt lányka, akit rettenthetetlen felfedezőkedv és kíváncsiság fűt, és végtelen képzelőerővel rendelkezik, igen ismerős és szerethető személy.
– Szerinted mennyire ijednek meg ettől a történettől a mai 10-12 évesek, akik Harry Potter- vagy Star Wars-filmeken nőnek fel?
– Az évszázados helytelenítés, ami a tündérmesék félelmetességével kapcsolatban fennállt, már cáfolatot nyert, mióta tudjuk, mennyi alaktalan, megfogalmazhatatlan szorongás nyomasztja a gyereklelket.
A szóban mesélt vagy olvasott mese megkönnyebbíti a pszichét – a hétfejű sárkányról saját fantáziájában megalkotott kép a rossz érzésekkel küszködő gyermek számára gyógyító lehet.
Egészen más a helyzet a filmekben, a színdarabokban, a videójátékokban halmozódó rémképek horrorisztikus seregével, nyomatékosan leszögezném, hogy szerintem ezek árthatnak is – az ijesztgetésben való tobzódás rossz. De létezik egyfajta mérték, ahol a humor és a riasztó látvány egyensúlyban van, és ezt kísérlem megtalálni ebben az előadásban.
Más kérdés, hogy korunk legnépszerűbb filmmeséi egyáltalában nem hajlanak az óvatosságra,
A Gyűrűk Ura zseniálisan megformált orkjait 10-11 éves kor alatt nem szabadna nézni; mégis minden óvodással megnézetik, és hozzá is szoknak állítólag – nagyon rossz néven veszem ezt a szokást.
– Ki a kedvenc figurád a darabban, és miért?
– Minden szereplőt kedvelek, szerintem jól sikerült a bábok világával megfogalmazni egy, a realitás és a képtelenség között táncoló világot, sok karikaturisztikus elemmel.
– Mi volt a koncepció a bábok tervezésében?
– Általánosan beszéltem az elképzeléseimről Hoffer Károlynak, épp a félelmetes-humoros skálán csúszkáló lehetőségeket mérlegeltük tüzetesen, de a végeredmény épp annyira – vagy még inkább – tükrözi a tervező nagyszerű kreativitását (és technikai felkészültségét), mint az én szándékaimat.
