Kínába repítette az útja Horváth Lászlót, aki bénultságát akarta gyógyítani az őssejtkutatás fellegvárában. Az útról készült Kínai székely című filmje a szentendrei MANK Galéria Érzékeny terek című akadálymentes kiállításán látható június 3-ig. Horváth Lászlót az útjáról és a filmjéről kérdeztük.
– Tragikus esemény előzte meg a film forgatását. Miként emlékszik vissza erre az időszakra?
– Amikor rendszerszintű változás áll be az ember életében, olyan felfokozott lelki állapotba kerül, ami leginkább a haldokló vagy kilátástalanul beteg emberek pszichéjéhez hasonlatos. Minden, ami adekvát volt, megszűnt vagy átalakult, a rációba való kapaszkodók „átszerelődnek” az „élet trolibuszán”. Nem, vagy nagyon nehezen találsz ilyenkor új kapaszkodókat, úgyhogy marad a transzcendens, vagyis az ezotéria ingoványos területe.Minden szalmaszálba képes voltam belelátni a gyógyulás reményét. Fontos, hogy ilyenkor elgyászoljuk a régi életünket, mert bár mindent viszünk magunkkal, ami addig történt és motivált, az újratervezés parancsa könyörtelenül kijózanít: eldobjuk az életünket vagy beleállunk az „ujjászületésbe”. Természetesen ez a választás is fokozatos. Az utóbbit választottam, mert úgy éreztem, még így, a test börtönében maradva is körülvesz bőven gondolat és élmény, és maradtak emberek, akikért érdemes maradni, újratanulni a vegetációt. Óriási hálával tartozom a feleségemnek, a családomnak és a barátaimnak ehhez a megtartó erőhöz.
– A gyógyulás reményében indult el Kínába, ahova az őssejtkutatás eredményei csábították. Milyen tapasztaltokat gyűjtött az út során?
– Az őssejtkutatás még „inkubátor” korban leledzett tíz éve, és mert úgy éreztem, hogyitthon kimerítettem a lehetőségek tárházát, ami a gyógyulást hozhatja, gondoltam, hogy akkor minden lehetségest megpróbálok. Akkoriban az orvosi beavatkozások praxisát tekintve az egész beavatkozás valahol a szürke zónához tartozott, nem véletlenül nem alkalmazták az őssejt-kezeléseket a világ vezető államaiban, de ugye Kína és Oroszország mindig is ezeknek a homályos kísérleteknek az avantgarde-jai voltak. Még úgy isbelevágtam, hogy tudtam: a gyógyulás esélye egy százalékalatti. Rendkívül nagy segítségemre voltak a barátok, a család és az ismerősök, akiknek a segítségével húszmillió forintot gyűjtöttem össze az utazás finanszírozására.
– Az utazásról készült film a szentendrei MANK Galériában látható. Miért döntött úgy, hogy megörökíti azt?
– Kína rendkívül nagy hatással volt rám, Shenzen szubtrópusi és Shenyang kontinentális éghajlata, az emberek vitalitása, életszagú élete vonzott magához, már amennyit a klinikai élet mellett érzékelhettem. Igyekeztem a nézésen kívül látni is! Ez a speciális helyzet, az exkluzív kórházi világ, és az ott élő polgárok zsizsegő életvitele nagyon megerősített az életigenlésben. A kép szürrealitását erősítette az eltérő szokások, a valószínűtlen percepciók különlegessége, a nyugatitól merőben más volta, a látszólagos szabadság és a nyüzsgés.
– Mozgássérült emberként megjárni egy ilyen utat, önmagában hatalmas teljesítmény.
– Az utazás puszta lehetősége teljesen új szempontokkal ismertetett meg, az élet ugyanis tulajdonképpen megrendezte magát a filmet. Életerőt nyertem általa, mint minden sikeres produkciótól azóta is, de paradigmaváltást semmiképp se hozott az életemben. Az akkor következett volna be, ha felállok a bénulásból. Sajnos EZ, mármint maga a cél, nem sikerült. A második utam során – mivelhogy az első után se történt élettani változás – sejtettem, hogy nem lesz egyszerű felállni, így a dolgok megörökítésekor legalább lett egy másik cél. Az élmény így is az életem egyik legkitüntetettebb külső-belső utazásává vált.
