A Mi történt Baby Jane-nel? először kisregényként jelent meg, majd 1962-ben filmet forgattak belőle. A történetből készült színdarab, mely a Delta Produkció előadása, szeptember 21-től látható a Hatszín Teátrumban Alföldi Róbert rendezésében, Hernádi Judit és Kiss Mari főszereplésével. Bár Hartai Petrával és Bercsényi Péterrel a darabról kezdtünk beszélgetni, hamar másfelé kanyarodtunk.
– Volt bármilyen előzetes ismeretetek az alapanyagról?
Bercsényi Péter: A filmet az előadástól függetlenül, már nagyon régóta meg akartam nézni, mert Bette Davist imádom. Úgyhogy amikor a felkérést megkaptam, megnéztem, ráadásul tudtam, hogy a filmhez képest a színpadi verzió biztosan más lesz. Borzasztóan tetszett már a történet miatt is, de leginkább az gondolkodtatott el, hogy a maga idejében miért és mekkorát üthetett, mit tett hozzá a sikerhez Bette Davis és Joan Crawford konfliktusa. Ezért mindenképp meg akarom még nézni a Feud (Viszály) című minisorozatot, ami a forgatásról, a kulisszák mögött zajló eseményekről szól.
Hartai Petra: Én nem tudtam semmit, de rettenetesen boldog voltam a felkérés miatt. Robiban nagy a bizalmam. Szombathelyen többször is dolgoztunk együtt: még egyetemistaként, első gyakorlati évemben a Makrancos Katában, ezt követte a Volpone és A salemi boszorkányok. Ezek mind fontos előadások az életemben. Robi minden alkalommal olyan közeget hozott létre, ami példaértékű, ebben a produkcióban pedig azt lehetett érezni, hogy
mindenkinek fontos az anyag, kíváncsiak vagyunk egymásra, mindenkihez szoros kapcsolat fűzi, ettől pedig egyfajta bizalmi burokban tudtunk dolgozni.
BP: A bizalom nagyon fontos szó. Ezt még nem fogalmaztam meg magamnak, de valóban nem volt olyan ember a csapatban, akit Robi megkérdőjelezett volna. Mindenkivel volt korábbi munkatapasztalata, mindenkivel megvan a kötési pontja, tudja, mire kíváncsi belőled, és azt is, mik a típushibáid. Pontosan tudja, mit oldasz meg könnyedén, és mi az, amit feszegetnie kell. Nagyon jól használja a színészeit, de nem negligálja senki egyéniségét, lényét.
HP: Épít rád, és azonnal továbbgondoltatja az ötleteidet, sőt a hibáidat is. Egy ilyen légkörben sokkal szabadabban, bátrabban lehet dolgozni. És ez egyáltalán nem függ attól, mekkora a társulat. A salemi boszorkányokban huszonvalahányan voltunk a színpadon, mégis burokban született, mert mindenki akarta.
BP: Én nagyon régen dolgoztam ennyire szeretetteli produkcióban. Volt feszültség, mert az a munka természetéhez tartozik, de lángoló pokol vagy sötét energiák egyáltalán nem.
– Azt mondod, a rendezőnek mindenkihez volt kapcsolódási pontja, és ti, színészek is többen ismertétek már egymást korábbról. De voltak új találkozások is, például a tiétek.
HP: Robi a kapcsolódási pont, de mind máshonnan jöttünk, máshol tartunk a pályán. Kiss Marival sokat dolgoztam együtt Szombathelyen, és ez mindig egy nagy ajándék volt nekem. Most, hogy szabadúszóként dolgozom, nagyon érdekes tapasztalat, hogy tulajdonképp
az első próbán megérzed, egyívásúak vagytok-e. Itt az első pillanatban ezt éreztem.
BP: Azonos a fészek, de mégsem ugyanaz van mögöttünk. Kicsit olyan ez, mint egy új szerelem, amikor az ember izgatottabb, várakozóbb, amikor elkezdi felfedezni, hogy mi lehet még ebben a kapcsolatban. Aztán ismerkedtek, megismeritek egymást, és mindjárt lesz egy közös múlt.
– Ebből az következik, hogy a szabadúszó lét szakmailag több kihívást tartogat, mint a társulati.
BP: Mindenképp. Engem ez is vonzott a szabadúszás felé. Ez az ötödik évem így, és minden negatívumával együtt rettenetesen élvezem. A lényeg viszont, az új impulzusok, az új távlatok, a visszatérő kollégák a pozitív felé billentik el a mérleget.
HP: Nekem ez az első évadom szabadúszóként. Nagyszerű feladataim voltak Szombathelyen, tartoztam valahová, de már vágytam arra, hogy új kihívásokkal találkozzam. Öt évet voltam a Weöres Sándor Színházban, és azt éreztem, bátornak kell lennem, hogy új impulzusok, találkozások érjenek.
BP: Igaz, hogy nincs egy állandó büfé, ahova bemész, és tudják, hogyan iszod a kávét, de egy idő után a szabadúszásban is van biztonság. Például az, hogy vannak rendezők, akik folyamatosan számítanak rád. Nekem sokáig Szikszai Rémusz volt a rekorder rendezőm, de a Baby Jane-nel megelőzte őt Alföldi. Dolgoztam többször Pelsőczy Rékával, Tengely Gáborral is. Bár jóval bővebb a kör, mert több emberrel találkozol, sokkal több a halmaz, aminek a metszetében benne vagy, de valahogy mégis kialakul egy kollektíva.
HP: Azt csodálatos megtapasztalni, hogy itt nincsenek státuszkérdések. Hernádi Jucinak, Kiss Marinak, senkinek. Mert egy célunk van, mert közös az ügy.
BP: Mert dolgozni akarnak, mert a feladat érdekli őket.
– Ti ketten egymáshoz képest is más-más pályaszakaszban vagytok. Mit tudtok tőlük tanulni?
BP: Jucival a Mindent Éváról-ban dolgoztam először. Az volt az első félbulvár előadásom, abban a próbafolyamatban kezdtem ismerkedni a műfaj szabályaival, azzal, hogy milyen energiaszint szükséges hozzá, milyen az egyes jelenetek zeneisége, és hogyan szólaljunk meg úgy, hogy a stílus ne sérüljön, de ne is másoljuk a filmet, mert mégiscsak a 21. században vagyunk. És e téren Juci nagyon tapintatosan terelgetett.
De ezen kívül talán az a legfontosabb, hogy folyamatosan látom őket küzdeni. Mindenki változatosan gyötrődik és kínlódik, és amikor én is tele vagyok kétellyel, amikor valami nem megy a próbán, megnyugtató, hogy a legnagyobbak pályáját is végigkíséri ez az érzés. Nekik rengeteg eszközük van arra, hogy egy figurát életre keltsenek, de azt a legárnyaltabban szeretnék megmutatni a nézőknek. Amíg elkészülsz egy szereppel, az tulajdonképp egy szülés. Nem úszhatod meg, végig kell szenvedned.
Nézem őket a próbákon, és látom, hogy ennyi év után sem elégszenek meg az első megoldásokkal, küzdenek a saját paneljeik ellen, nagyon tisztán, pontosan látnak, és még marad energiájuk arra, hogy a fiatal színészeket nagyon finoman irányítgassák. Nem mondják meg, mi a megoldás, hanem hagyják, hogy te találj rá.
HP: Elképesztően kíváncsiak, az alázatuk és a nyughatatlanságuk csodáltra méltó. Reggel 9-re bemennek táncot gyakorolni, a kellékeiket ötvenszer ellenőrzik. Szünetben szöveget mondunk, és együtt gondolkozunk a jelenetek megoldásán.
– Krimi, furcsa családi melodráma, némi fekete humor keveredik az alapvetően mégiscsak történetben. Mi lesz az előadás műfaja?
BP: A szöveg és a helyzetek arrafele visznek, hogy egy fekete-fehér vagy épp csak színes filmet játssz. Hajlik a melodráma felé a történet, mintha arra lenne írva, de ha minden jól megy, jóval több lesz belőle. Az anyag alapvetően kommersz, aminek Amerikában nagyon jelentős – és ami fontos: negatív felhang nélküli – hagyománya van, de ha leásol a mélyére, és minden karakter igazságát megkeresed, hihetővé, komolyan vehetővé válik. Borzasztó nehéz, mert itt a technika és a külsőség önmagában nem működik. Robi irtotta a melodrámát, azt, hogy csak stílusból oldjuk meg a jelenetet, mert akkor az egész lesüllyed a szórakoztatóipar szintjére.
HP: Mert a történet magja két ember, akiknek egymáson kívül más nincs, akiknek az egymásra utaltsága, egymásba kapaszkodása megrendítő és végzetes. Nincsenek döntési helyzetben, ami van, az mindkettejük számára egy csapda. Egyik pillanatban az egyikükkel tudsz menni, aztán jön egy jelenet, és azt veszed észre, már a másik emberrel vagy, őt érted meg.
Nem tudod eldönteni, kinek a története, mert mindkettőjüknek megvan a maga igazsága.
BP: Én a végén kettejüket látom, és ettől lesz megrázó. Mindenki, aki kívülről érkezik, csak erősíti az izoláltságot, amitől kiéleződik a helyzet. Jane és Blanche nézi őket, vágyik kifelé, de egyértelmű, hogy a két világ nem vegyülhet. Petra játssza Ednát, a bejárónőt, ő az egyetlen, aki ezek között járhat, de bármennyire is igyekszik, nem hozhat megváltást. Nem akarok spoilerezni, de van egy döbbenetes erejű mondat, egy kérdés, ami a döntéseinkről, az elmulasztott alkalmakról, az ezekből kinövő kontrollálhatatlan szörnyekről szól. Szerintem sok nézőt meg fog érinteni.
