December másodikától választhatnak az iskolák ingyenes programokat – indul a „LEP”, a kormány kulturális nevelést segítő Lázár Ervin Programja. A negyedikes gyerekek hol szájtátva bámulnak, hol a padról felugrálva jelentkeznek, hol kacagásban törnek ki. A Budapesti Filharmóniai Társaság különleges ifjúsági programja zajlik. Tóth László, az Erkel Ferenc alapította egyesület elnöke csillogó szemmel válaszol kérdéseimre.
– Mindig ekkora siker ez a program?
– Mindig! Sajnos sokan fogadják el azt a közkeletű hiedelmet, hogy a kisebb gyerekek nem tudják befogadni a komolyzenét, hogy „meg kell érni rá”, pedig ez egyszerűen nem igaz. Tény, hogy mást és máshogy kell egy tíz-, egy tizenöt és egy huszonöt éves elé tenni ahhoz, hogy be is tudja fogadni, de eddig kizárólag pozitívak a visszajelzéseink.
– Miben másak a Budapesti Filharmóniai Társaság programjai?
– Beláttuk, hogy mi nem értünk hozzá. Mi zenészek vagyunk, a legtöbb művészünk napról napra az Operaházban lép fel, büszkén állíthatom, hogy az ország legjobb muzsikusai közül válogathatunk a programjaink során. De az oktatás, a gyerekek figyelmének felkeltése és megtartása egy másik „művészet” – ezért olyan tanárokat és előadókat vontunk be a csapatba, akiknek ez a specialitása, akik ebben virtuózok. Ők pedig új nézőpontot hoztak a programba.
– Mi volt a legmeglepőbb újítás?
– Talán a drámapedagógia. Sok megdöbbentő, váratlan vagy akár vicces fordulat került ebbe a 45 percbe. Kicsit koncert, kicsit oktatás, kicsit színház lett a végeredmény és patikamérlegen osztottuk be, hogy mikor, mennyi információ után érje egy ilyen úgynevezett „dinamika” a diákokat. Ráadásul minden előadásnap után átbeszéljük és tovább pontosítjuk ezeket. Elképesztően profi szakmai stábbal van szerencsénk dolgozni.
– Honnan jött az ötlet?
– Aki a komolyzene vagy általában a magas kultúra világában él, nagyon jól tudja, hogy csökken és öregszik a közönség. Egyszerűen nem divat ma odafigyelni a zenére, egy összetettebb üzenetre, egymásra. Egyre gyakoribb, hogy zenehallgatás helyett csak valami megy a háttérben, de nem figyelek rá. Valaki beszél hozzám, de a telefonomat nyomkodom. Megtanulni a művészetre időt és figyelmet szánni egy folyamat, és ezt a tanulást már iskolás korban el kell kezdeni.
– Nem túlzás ekkora célt állítani egy 45 perces program elé? Azért a világot, a fiatalokat csak nem lehet ennyi idő alatt lelassítani és mélyebb gondolkodásra ösztönözni…
– A vállalás nagy, de a felelősségünk is óriási. Ha mi nem tudjuk áttörni ezeket a falakat, húsz év múlva még sokkal nehezebb lesz. Ráadásul az éremnek van egy másik oldala is: a diákok borzasztóan vágynak emészthető, az ő nyelvükön szóló, minőségi tartalomra! Az ember gyerekként ösztönösen vágyik megismerni a világot, újat tapasztalni – de csakis izgalmas, élményszerű formában. Vivaldi önmagában még nem élmény a számukra, mert nem tudják, hogyan nyúljanak hozzá. De ha segítünk nekik – és ehhez kellettek az oktatási szakemberek -, új világok, új dimenziók tárulhatnak fel előttük.
Bővebb információ a programról ide kattintva érhető el.
– Miről szólnak ezek a műsorok?
– Jelenleg két korosztályban, a negyedik és a hetedik osztályosok számára tartunk országszerte programokat. Az első műsorunk címe „Kezdetben vala a zene..” és játékos, látványos, élvezetes formában mutatjuk meg a diákoknak, hogy miért fontos, hogy az életük része legyen a minőségi zenehallgatás. Ma a „smiley” korát éljük, a felszínesebb, könnyen érthető élmények özönlenek ránk mindenhonnan. Ezzel szemben mi Mona Lisa rejtélyes mosolyát visszük el az iskolákba. Egyébként szó szerint.
A hetedikeseknek a „Magyarnak lenni..” című előadásunk szól, amelyben próbáljuk megmutatni a fiatalok számára, mit jelent az egészséges, nem túlzó, de megtartó és büszkeséget keltő magyarságtudat. Feladatunk saját gyökereink megismerése, megtanulása, kultúránk gyarapítása, de ugyanilyen fontos más kultúrák tiszteletben tartása is. A kormányzat által indított Lázár Ervin Program részeként az egyes iskolák tanárai ingyenesen kérhetik, hogy látogassunk el hozzájuk. Nagyon büszkék vagyunk rá, hogy a tanárok, akik eddig látták, egyértelműen az elmúlt évek legjobb előadásaiként említik programjainkat, reméljük, hogy minél több diákhoz el tudunk jutni még az idei tanévben.
– Láttam, hogy a negyedikesek alig akartak felállni az óra végén, de mi a nagyobbak reakciója?
– Gyakran sírunk együtt az előadás végén. A magyarság megélése, a saját, közös kultúránkra való jó ízű rátalálás, katartikus erejű. Ezért szeretem ezt a programot annyira: nem csak a diákokat, minket is tanít.
