A Shakespeare-drámában feszegetett idegenségről, kívülállásról, frusztrációról és frontvonalakról is beszélgettünk az Othello közelgő bemutatója kapcsán a Katona József Színház két művészével, a címszerepet alakító Bányai Kelemen Barnával és a Jagót játszó Kovács Lehellel. Igyekeztünk eltávolodni a magyar valóságtól, de még egy klasszikus kapcsán is nehezen tudtunk szabadulni tőle.
– Néhány napja jelent meg Nényei Pál véleményesszéje, ebben írja: „Ha végigfutjuk a budapesti kőszínházak repertoárját, lehangoló kép fogad minket. A kőszínházi rendszerben futó előadások jelentős része újrarendezés vagy – újabban – filmadaptáció; azaz túlnyomórészt kockázatmentesen eladható darabok előadásaival vannak tele a progresszívnek tartott színházaink is. Hiszen milyen kockázatot rejt a 2010-es, ’20-as években színre vinni vagy továbbjátszani Shakespeare Hamletjét? (…) Persze érthető, hiszen a Hamlet kötelező olvasmány, ezért minden évadban új és új diákcsapatokat terelnek be a tanárok a Hamletekre, azaz a Hamlet bombabiztos befektetés. De vajon hány Hamlet, hány Shakespeare-darab futna Budapesten, ha ezt a Shakespeare nevű szerzőt elengedné a magyar oktatási rendszer? (Amit igazán nem kívánok neki.)” Ennek a fényében hogyan, miért, milyen kockázattal kerülhet színpadra az Othello?
Kovács Lehel: Azért, mert egy remekmű. Nem véletlenül hívnak valamit klasszikusnak: azért, mert
pontos emberismerettel, jól megírt történetről van szó. Ha ilyen az alapanyag, könnyű kikerülni bármiféle csapdát,
az Othellónál például azt, hogy rájátsszunk a Black Lives Matter aktualitására, mert jóval többről van szó, mint egy négerről, aki megőrül. Egyáltalán, jóval többről van szó, mint a négerségről. A kortárs magyar darabok hiányáról pedig annyit, hogy a Katonában évente bemutatunk új kortárs magyar darabot, ezért nem pontosan értem ezt a vizsgálatot.
Bányai Kelemen Barna: Teljesen egyetértek Lehellel, én sem értem. Ráadásul a mi verziónk már a szövegváltozatában, Márton László fordításában és Szabó Székely Ármin dramaturgi munkájával is elmozdul a kortársi olvasat és problémák felé.
– Jagónál minden tett a frusztrációból következik. Ez csak a karrierjéről szól?
KL: Nem, az, hogy megérkezik Othello, aki idegenként katonai, szerelmi és társadalmi sikereket is arat, az összes élettel kapcsolatos várakozást érinti. Ő fönn van a csúcson, miközben Jago úgy érzi, csak a partvonalon toporog, pedig nagyon komoly elhivatottságot érez a katonaság iránt. Bár erről nincs szó a darabban, de az sem elképzelhetetlen, hogy katonacsaládból származik. Ebben a helyzetben az ember egyszer csak azt mondja, minden mindegy, égetek. Van egy nagyon fontos mondata: „Nem az vagyok, aki vagyok.” Ezzel nemcsak azt árulja el, hogy egészen mást gondol magáról, máshova helyezi magát, hanem azt is, hogy nem érdekli, mások milyennek látják. Tudatosan eljátssza azt a szerepet, amilyennek mások látni szeretnék, de arra nincs garancia, hogy ez a színjáték a végén nem fog fájni.
– Más út, más megoldás lehetetlen?
KL: Ha önmagaddal megbékélsz, sok kaput kinyit az életben, de az nem Jago története.
– Mi Othello története?
BKB: A katonaság, az együvé tartozás ereje, a férfiasság, a férfi- és a katonai becsület tartja össze ezt a közeget. Ide kerül be Othello, aki ezeket az értékeket osztja, ennek a közegnek meg akar felelni, és arra vágyik, hogy ez a közeg befogadja, de négersége miatt csak részben lehet tagja. Bár Jago a háta mögött legtöbbször négerezi – a szemében othellózza vagy tábornokozza, ahogy épp az érdekei kívánják –, de
a négerség csak egy plecsni, ami a mi előadásunkban nem a bőrszínt, hanem az idegenséget, a kívülállást, a másfajta kultúrát jelenti.
Ezt, illetve a házasságát használja fel Jago arra, hogy finoman szövögesse a pókhálót, amibe Othello beleragad, és csak az öngyilkossága előtti pillanatban eszmél rá, hogy mekkora manipuláció áldozata.
KL: Ráadásul egy játszmán kívüli ember, aki idegenként nem látja át, mibe került bele. Tudja, mit jelent szeretni, ölni, de az ármánykodást nem ismeri. Szerintem ez jelenti a kulcsot a helyzethez.
BKB: Othello nagyon szerelmes, nagyon katona, nagyon férfi. Ilyen értelemben valóban egyszerűbb, bumfordibb, naivabb figura. Úgy érzem, mintha a saját sorsát görgetné maga előtt, és ezt Jago csak szépen terelgeti abban a mederben, amit már ő alakított ki.
– Egy mesterterv vagy inkább csak pillanatnyi megérzések és ad hoc döntések szerint?
KL: Talán valahol a kettő között. Nem nevezték ki, ezért bedob egy szikrát. Ez nem elég, bedob még egyet. A hazugság egyre gyűrűzik, kimászni belőle szinte lehetetlen, és ebbe bukik bele.
– Mindebből az derül ki, hogy Jago izgalmasabb, színészileg nagyobb tered adó karakter, míg Othellónak elég csak lenni és sodródni az eseményekkel.
BKB: Nézőként én is Jagóra vennék jegyet (nevet), de legalább akkora feladat ezt a másságot megfogni, és
külsődleges eszközök nélkül megmutatni, mit jelent ma Európában egy idegen.
– Kérdezik még, hogy milyen Erdélyből érkezettnek lenni?
BKB: Időnként, és remélem, hogy előbb-utóbb ez végleg lekopik. Nem azért, mert annyira be akarok illeszkedni, hanem mert már mindent elmondtam, amit ebben a témában fontosnak tartottam elmondani.
– Nálad, Lehel, azért nem kerül elő a Vajdaság, mert már középiskolásként is a szentesi drámatagozatra jártál?
KL: Elő-előjön, de nyilván az teljesen más, amikor valaki egy szakmáját gyakorló emberként vált országot. Rólam, azt hiszem, előbb kopott le ez a fajta idegenség, de azért vissza tudok nyúlni hozzá. Hiszen abból is fakadhat másság, ha az ember ugyanazt a nyelvet beszéli, mégis egy egészen más kultúrából érkezik, és ez a különbség az emberi viszonyokban, az egymáshoz való közeledésben vagy intrikálásban is tetten érhető.
BKB: Döbbenetes, mennyire párhuzamos világokban élünk, és bárhogy fogalmazunk, egyszerűen nem megy át. Abból a közegből, ahonnan én jöttem, teljesen más képet gondoltam Magyarországról. Ide érkezvén egy csomó minden a helyére került a puzzle-ben, kiderült, onnan mi látszik, mi nem, és mennyire irányított a figyelem, milyenek azok a szemüvegek, amiket küldenek, hogy azon keresztül nézzük a világot.
KL: A Gothár-ügy idején egy volt tanárom megosztott egy cikket, aminek a valóságtartalma az 1%-ot sem közelítette meg, viszont legalább szerzője sem volt, akin számon lehetett volna kérni mindezt. Akkor gondolkodtam el azon, hogy vele, aki számomra igen fontos ember, de csak egy nagyon szűk szeletét látja a történteknek, honnan lehetne kezdeni a beszélgetést. Végül arra jutottam, hogy nem kell mindenkivel mindenről beszélgetni, mert egyszerűen már nem lehet.
Olyan, mintha beálltak volna a frontvonalak.
Jó lenne, ha legalább mi, akik ezen a területen dolgozunk, összetartanánk, ha legalább nekünk lenne vitakultúránk, ami a közéletből elég régóta hiányzik. Ez mindenhova begyűrűzik, le a hétköznapokig, a családokig. Jó lenne ezt kibeszélni, nem tovább mélyíteni az árkokat, polgárháborúkat emlegetve. Úgy látszik, akik erről beszélnek, még nem voltak polgárháborúban, javaslom nekik a délszláv helyzet felidézését. Nem sok jót szül.
BKB: Abszolút értem a vitakultúra kihalását. Itt a telefonunk, és úgy hisszük, mindent tudunk, mindent értünk azáltal, hogy görgetünk, és a nekünk szánt posztokat értjük. Aki egy ügybe az előzmények ismerete nélkül kapcsolódik be, fogalma sincs, mi honnan indult, és ami a legrosszabb, még a fáradságot se veszi, hogy visszanézze akár csak tavaly ilyenkorig is, hogy honnan hová jutottunk el. Ha időrendben követnénk végig, például az épp zajló SZFE-ügyet, nagyon pontosan látnánk az események láncát. Aki ebbe hirtelen belecsöppen, annak máris van véleménye, mert működik a Dunning–Kruger-hatás, amely szerint minél kevesebbet tudsz egy témáról, annál inkább azt gondolod, hogy tisztában vagy vele. Othellónál is ugyanerről van szó. Megérkezik, alkalmazkodni próbál például azzal, hogy keresztény lesz, de valahogy az új kultúrát nem tudja és talán nem is nagyon engedik neki beszippantani,
a különbségek nem tudják egymást építeni, kiegészíteni, így az árkok csak mélyülnek.
És most megint kiléphetünk Shakespeare világából a miénkbe: a Facebookon már nem barátságok kötődnek, hanem kapcsolatok szakadnak meg, és nem valódi értékek, hanem plecsnik mentén osztódik a társadalom. Bedobnak egy szót, például a libernyákot, és a legnagyobb természetességgel használják.
– A Katona jelent ilyen plecsnit?
KL: Ránk nézve? Hogyne jelentene. Persze nyilván nem a nézőink szemében. De attól, hogy én itt dolgozom, máris – nem szívesen idézem, de legyen akkor ez a szó – libernyák vagyok. Mi itt a színházban az emberi értékekről hasonlóan gondolkodunk, de a politikáról – ha egyáltalán szóba kerül a munka mellett – sokféleképp vélekedünk. Tulajdonképpen fogalmam sincs, mit jelent az, hogy liberális. Mindenkinek kicsit mást. Abban mélységesen hiszek, hogy a család fontos dolog, abban viszont egyáltalán nem, hogy a család látszatát megéri mondjuk hazugsággal mindenáron fenntartani. De túl sok szót erre a kérdésre ne is vesztegessünk, ne nyomja rá mindenre a bélyegét a politika.
Nekünk legalább van egy szakmánk, amiről beszélhetünk
és hatalmas öröm, hogy minden nehézség ellenére esténként végre újra találkozhatunk a közönséggel, most pedig egy új bemutatóra, az Othellóra készülhetünk.
Othello – rendező: Székely Kriszta (bemutató: 2020. október 9., Katona József Színház)
