Idén debütál a Budavári Palotakoncert fellépőjeként Széles Flóra, a Budapesti Operettszínház fiatal művésze, aki többek között Stázi és Liza szerepében is elbűvölte már a közönséget. Ezúttal nemcsak a humorát, tánc- és énektudását csillogtatja majd meg, de a líraibb oldalát is megismerhetjük. A július 23-án és 24-én megrendezésre kerülő gálaest kapcsán arról is mesélt, miért szeret szubrett szerepekben színpadra lépni.
– Milyen érzésekkel készülsz a Palotakoncertre?
– A korábbi évek gáláinak televíziós közvetítései közül sokat láttam már a tévében, megcsodáltam, mennyire elegáns és látványos. Magának a várnak, ennek a gyönyörű környezetnek is páratlan a hangulata. Léptem már fel hasonlóan fontos történelmi múltú helyszíneken, például az egri várban, de a Budai Vár és környéke, az első kerület nekem szívem csücske, úgyhogy izgatottan várom a fellépést az Oroszlános Udvarban. Megtisztelő, hogy idén én is a szólisták között lehetek.
– Milyen dalokat hallhat Tőled a közönség az est során?
– Dénes Viktor táncos-komikus partneremmel a Haragszom rád című duettet adjuk majd elő Vincze Ottó Boci-boci tarka című operettjéből, de többek között a Csárdáskirálynőből ismert Hurrá, hurrá című dalban és a közös fináléban is színpadra lépek majd.
– A Budapesti Operettszínházban is egyre többször láthatunk téged szubrett szerepekben. A musical mellett az operett műfaja is közel áll hozzád?
– Otthon érzem magam ebben a műfajban, és remélem, ezt a közönség is látja. Az első igazi színházi szerepem is egy operett előadásban volt, Szegeden, ahol a Bob hercegben játszottam. Veszprémben is színpadra léptem szubrettként, a Mária főhadnagyban, sőt az egyetemen is szerves része maradt a munkának és a tanulásnak ez a sokrétű tehetséget igénylő műfaj. Diploma után rögtön az Operettszínházhoz kerültem, ahol szinte azonnal meg kellett állnom a helyem szubrettként is.
– Mi az, amitől sajátodnak érzed ezt a szerepkört?
– Imádok a bolond lány bőrébe bújni. (nevet) Szeretem ezeket a vidám, energikus, csupa szív karaktereket. Az a jó, hogy úgy vannak megírva a szubrett szerepek, hogy a sok nevetés és nevettetés mögött nagyon sok érzelem is van, és mindig akad legalább egy – de inkább több – drámai pillanat, amikor meg lehet mutatni az érzékeny oldalát is ezeknek a lányoknak.
– Rád a való életben mennyire jellemzőek ezek a tulajdonságok?
– Nagyon szeretem a humort, de én magam nem művelem igazán jól a hétköznapokban. Néha vannak jó napjaim, amikor sikerül elkapnom a fonalat, de mindig csodáltam azokat az embereket, akik álmukból felriadva is a legjobb időzítéssel, a legjobb stílusban mondanak humoros dolgokat, vagy egyszerűen maga a létezésük is olyan, hogy jó értelemben véve megnevetteti az embert. Ezért mindig felszabadító érzés számomra, amikor a kezembe adnak egy olyan szöveget, aminek segítségével mindenki arcára mosolyt csalhatok. A valóságban én jobban szeretek figyelni, hallgatni, ezért szubrettként egy kicsit kilépek önmagamból. De úgy érzem, hogy bennem is megvannak ezek a tulajdonságok, csak nincs mindig bátorságom és erőm, hogy felvállaljam őket.
– A Palotakoncerten a ritkábban hallható zenei különlegességek mellett a jól ismert operettslágerek is megférnek. Mennyiben lesz most más érzés előadni ezeket az örökzöldeket, mint a színházban?
– Azért szeretem a gálákat, mert olyankor nem köt az előadás története. Mivel a cselekményből kiragadva adjuk elő a dalokat, sokkal inkább szabadon engedhetjük a fantáziánkat. Én magam is izgatottan várom, vajon hogyan fogjuk ezeket a számokat most összerakni, megformálni. Egy szabadtéri fellépés számomra amúgy is különleges élmény. Amikor a színházban játszunk, úgy érzem, mintha a nézőkkel egy buborékban lennénk, eltávolodva a mindennapok valóságától. Kint a szabadtéren viszont valahogy minden sokkal valóságosabbnak hat. Épp ezért szoktam ilyenkor jobban izgulni: nem lehet elbújni egy szerep vagy egy szövegkönyv mögé. Sokkal többet kell megmutatnom ilyenkor önmagamból.
– Fel tudod idézni az első olyan élményedet, amely a színházzal kapcsolatos?
– Igazából több ilyen is van, és nem vagyok benne egészen biztos, hogy melyik volt korábban. Az egyik első emlékem az, hogy ötödik osztályban elkezdtem diákszínjátszó csoportba járni Szegeden, abba a suliba, ahol anyukám tanított. Ha jól emlékszem, az első szerep, amit kaptam, Lámpás volt, a törpe A padlásból. Ennyire kicsi voltam a többiekhez képest. (nevet)
A másik meghatározó gyerekkori emlékem, hogy amikor jazz balettre jártam – nagyjából tízéves lehettem – az év végi vizsgánk mindig a szegedi nagyszínházban volt. Emlékszem, hogy az egyik ilyen alkalommal éppen az öltözőbe rohantam, amikor a lépcsőházba befordulva visszapattantam valakiről. Gregor Józsefbe ütköztem, és nagyon boldog lettem, mert nem szidott le a rohangálás miatt, hanem még ő kért bocsánatot tőlem, hogy útban volt. Nagyon büszke voltam magamra, amikor azt mondta: „Kis művésznő, vigyázzon magára!”
Szilágyiné Tukács Orsolya készítette.
