November 19-én mutatkozik be a közönségnek Tevje szerepében Homonnay Zsolt. A Budapesti Operettszínház művészével új feladatairól, az őszi hónapok kihívást jelentő szerepeiről és a tanításról is beszélgettünk.
– A műfajok és a karakterek tekintetében is igazán színes hónapok állnak mögötted.
– Ez így van. Mindegyik előadás nagy kihívás, de hálás vagyok, hogy feladatokban ennyire gazdag ez az időszak. A Fellinit megidéző Nine című musical Guido Continije után azonnal becsatlakoztam az operai világot idéző Lehár-operett, A mosoly országa már folyó próbáiba, és egy gála műsorral felléptünk a Dubaji Expón is.
– A Nine című előadás rendezője a prózai színházból érkezett, A mosoly országát színpadra állító Stephen Medcalf az opera világából. Mennyire volt számodra szokatlan az ő szemléletük?
– Nagyon sajátságosan, teljesen eltérő módon, a maguk szemszögéből közelítettek a darabokhoz, bár hozzátartozik, hogy Szu Csong egy operai kihívásokkal rendelkező szerep, Guidónak pedig amellett, hogy rengeteg szövege van, a dalok egy része inkább prózai, mint tipikusan musicales megfogalmazású. A Nine-ban ráadásul van még egy csavar: amikor Guido úgy dönt, hogy az életét egy casanovai világban tudja elképzelni, a musical a barokk opera nyelvén szólal meg, ami zeneileg nagyon izgalmas.
– És hogy a műfaji gazdagságot folytassuk: a múlt héten még a La Mancha lovagjában játszottál, most pedig a Hegedűs a háztetőn próbái folynak.
– Ezért is elképesztő ez az időszak, hiszen ezek mind-mind speciális feladatot jelentenek. Az ember az egyik nap még bonvivánként, a Távol-Keletről a Monarchia világába érkezett Szu Csong hercegként nagyokat énekelhet, operai elvárásokkal, utána álmodozó Don Quijoteként spanyolos világba csöppen, majd Tevjeként egy zsidó kultúrára és zenei világra épülő darabot kezd el próbálni és játszani.
– A toroknak vagy az agynak nehezebb átállni?
– A stiláris követelmények miatt mindkettőnek ugyanannyira nehéz. Főszerepekről lévén szó, nagy koncentrációt igényel mindegyik darab. Guido ki se jön a színpadról, Szu Csong, amellett, hogy végig éli az eseményeket, számos ária mellett, mindkét felvonás nagy, drámai fináléja is övé, Tevje pedig az egész történetet bonyolítja, és végig kommentálja, egyszerre van benne a történetben, és szól ki a nézőkhöz, beszél az Istenhez. Ezek olyan szerepek, amelyekből egyetlen pillanatra sem lehet kiesni. Hangilag persze sokat számít, hogy most már három évtizednyi tapasztalatom van abban, hogy fogalmazzak a műfaj követelményei szerint mindig pontosan, az adott karakter hangján, hogy véletlenül se csússzak át stilárisan Tevjéből Szu Csongba vagy Guido Continibe.
– Közeledik számodra a Hegedűs a háztetőn premierje. Milyen ez a produkció kívülről és milyen belülről?
– Ez egy monumentális előadás. Elképesztően nagy munka. Az év eleji próbafolyamatot én is elkezdtem, de a járvány miatt le kellett szűkíteni a próbalehetőségeket azokra a kollégákra, akik a nyári margitszigeti bemutatót játszották. A végeredményt, a kész előadást, mint néző éltem meg, és annyira katartikus élmény volt, hogy szinte azonnal elfelejtettem azt is, hogy én ezt a szerepet tanulom. A Margitszigeten és aztán itt bent, az Operettszínházban is hihetetlen nagy érzelmi hullámvasútként hatott rám. Az embert nagyon eltalálják azok az érzelmek, problémák és konfliktusok, amikről ez a darab szól. Földes Tamás olyan világszínvonalú, gigantikus alakítást nyújtott, hogy elgondolkodtam, hogy fogok én ebbe az előadásba beállni, hogy fogom átadni azt, amit ő át tudott adni. De ez valójában nem teher, hanem inspirál, mert látom, hogy az előadás magas színvonalon működik, és onnantól kezdve én tényleg csak a saját feladatomra koncentrálhatok. Az pedig külön szerencse vagy inkább adomány, hogy egy olyan ember tanácsát, segítségét tudom kérni ennek a hatalmas színészi feladatnak a megvalósításához, akire szakmailag is nagy tisztelettel felnézek.
– Hogyan találtál kulcsot Tevjéhez?
– Nem könnyen, meg kell dolgozni ezzel a szereppel, és nemcsak azért, mert viszonylag kevés idő van rá, vagy mert nagy elődök játszották. Az elmúlt évtizedekben sokféle karaktert játszottam operettekben, musicalekben, és igyekeztem azokat pontosan megfogalmazni, mert bármennyire is típusként gondolunk egy bonviván karakterére, mégis másképp kell játszani egy Dorozsmai Pistát, egy Edvint, egy Taszilót, vagy egy Szu Csongot, mert más a karakterük, a lelki alkatuk, és eltérő a helyzetük, azok a konfliktusok, amelyekkel szembesülnek. Tevje hozzájuk nem hasonlítható, sőt nem is a megszokottként gondolt hőstípus vagy győztes alkat. Hozzá a kulcsot az jelenti, hogy a saját magamon keresztül fogalmazott helyzetekre építek. Sokat beszélgettünk arról Janza Katával, aki Goldét játssza, hogy a történet minden helyzete személyesen érint bennünket. Tevjének öt gyereke van. Katának és nekem is vannak gyerekeim, és hirtelen az összes probléma, ami a darabban megfogalmazódik, olyan, mintha a saját gyerekeinkről, saját magunkról beszélnénk. Ma épp az esküvői jelenetet próbáltuk, és a takarásban Kata csak annyit kérdezett, vajon ilyen érzés lesz-e az, ha a saját lányát kell majd férjhez adni. Én pedig azon gondolkodtam, hogy a legnagyobb gyerekem lassan 18 éves, felnő, elindul tanulni a nagyvilágba, és el kell őt engedni. Ez ugyan még csak egy próba volt, de már most hatalmas érzelmek kerítenek a hatalmukba bennünket, mert végsősoron a saját életünkön szűrődik át ez a történet, és ettől nagyon közelivé, átélhetővé válik. Tulajdonképpen ezt jelenti az a mondat, hogy „mindannyian hegedűsök vagyunk a háztetőn”. Ennek megfelelően igyekszem egy hús-vér embert láttatni, akivel ahogy én is, úgy a néző is tud azonosulni.
– A színházon kívül is kaptál egy új szerepet: az elsős operett-musical osztály egyik osztályfőnöke vagy a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Milyenek a növendékeid, mit kerestél bennük a felvételin?
– A személyiséget és a bennük lévő lehetőséget kerestem. Az adottságok mellett az elszántságot, az eltökéltséget, a nyitottságot, az akaratot, ami ehhez a pályához szükséges. Nem azt vártam, hogy készek legyenek, vagy hogy csodálatos megoldásokat vagy produkciókat hozzanak. Van öt évük erre, mi pedig segítünk nekik, mert az a dolgunk, hogy felépítsük őket, megtanítsuk nekik azt, amit ebből a szakmából tanítani lehet. Legfőképp azt, hogy lelkileg és fizikailag mindig felkészültek legyenek egy szerepre. Természetesen fontos volt az is, hogy bizonyos szerepkörökre alkalmasak legyenek. 17 fiatalt vettünk föl, akikben azt láttuk, hogy lehetőség van a fejlődésre, akikből kemény munka árán, de kiváló művészek lehetnek. Mámoros érzés velük dolgozni. Úgy foglalkozom velük, hogy tudom, az adott pillanatban, egy-egy feladat közben min mennek keresztül, mert a saját tapasztalataimon keresztül beszélek, és egy kicsit ilyenkor én is visszautazom az időben. Fantasztikus dolog elkezdeni velük is ezt az utazást. Olyan érzés, mint amikor fölszálltunk a hajóra, épp elhagytuk a kikötőt, még látszik a part, de már az óceán felé nézünk.
