Bár a tíz év alatt nem változott az előadás szövege, dramaturgiája, az elmúlt évtized, a világ változása, a mindennapok kisebb-nagyobb történései mindig hoznak valami újat. Érdekes volna újraolvasni, néhol újrahangolni – mondja a karamazov előadás évfordulója kapcsán. Lazók Mátyással beszélgettünk.
– Együtt töltöttünk négy komoly évet, nagyon hasonló kérdések feszítenek bennünket, hasonló problémákat kellett megoldanunk. Minden egyes előadásnak – bár van egy általunk felépített szövegrendszere, dramaturgiája – van egy másik síkja is, ahol olyan mély, aktuális dolgokról is beszélgetünk, amik éppen foglalkoztatnak bennünket. A tíz év alatt mi is sokat változtunk, de a világ is. Nagyon komoly értékválság van, ami szétfeszíti az embert. Nehéz most megtalálni az origót. Ez a dinamika tartja ilyen hosszú ideje életben az előadást. Meg hogy nagyon szeretjük egymást.
– A mű nagyon sok szála közül ezért is lett nagyon hangsúlyos a bűn kérdése?
– Nagyon sokszor beszélgettünk arról, hogy ha van egy barlang, ami veszélyes, s nem szabad bemenni, mi tuti az elsők között mennénk megvizsgálni. Nem a bűn a kérdés, hanem az, hogy ami történik velünk, azt hogyan dolgozzuk fel. Ebben vagyunk hasonlóak, a feldolgozás módjában: hogy hogyan bocsájtunk meg magunknak, hogyan dolgozunk fel helyzeteket. Hasonló problémákkal küzdünk, amelyek időről időre visszatérnek az életünkben.
– A testvérek közül Aljosát játszod, ő van legközelebb a hithez. Az elmúlt tíz évben vesztek el hitek?
– Nem elvesztek, a hit dologgal lett sokkal több a kérdés, többet kellene vele foglalkoznom. Korábban éjszakánként sokat beszélgettem Istennel, mostanában keveset. A karakter játszásakor érzem, hogy ez probléma. Nagyon kevés dolgot van időnk megélni, be kell állnod a „normalitásba”, termelned kell, a show-nak menni kell. Totálisan átlépünk egymás felett.
– Dosztojevszkij tervezte, hogy Aljosa történetét tovább írja. Talán ő a legérzékenyebb fiú.
– A végletesség figurája, ami izgalmas, de veszélyes is. Ha Dosztojevszkij tényleg megírta volna a további életét, azt hiszem, végletes szocialista forradalmár lett volna belőle. Azért nehéz a szerepe, mert rajta keresztül látjuk a művet, az ő megfigyelői pozícióján keresztül. Ez kettősséget ad az előadásnak, hol benne van, hol kívülállóként megfigyel.
– Az előadásban van egy dalotok: „karamazov vagyok, magamtól félek” – mit jelent a magamtól félés, a félelem az előadásban?
– Azok a rossz minták, amik folyamatosan visszatérnek az életünkben, azokkal hogyan birkózunk meg. Nekem van ettől való félelmem, korábban az élet minden egyes pillanatát nagyon keményen meg akartam élni, az alkoholizmust, a duhajkodást, sokáig nem vettem észre, hogy magamat rombolom. Minden embernek van egy pakkja, de le kell tenni, foglalkozni kell vele. A karamazovság, ami az én életemben visszatér, ez.
– Az örökség, a minta kérdése érdekesen van benne az előadásban. Szól részben az apa és a Karamazov fiúk viszonyáról, de a darab születésekor belekerült, milyen örökséget adott az egyetem, mit jelentett ott az „apa-fiú” viszony.
– Nehéz kérdés. Az oktatásunk kiváló, nagyon sokrétű volt, sokat kaptunk. De kemény is volt, reggeltől hajnalig dolgoztunk. Alázatosak lettünk – talán túlságosan is – a szakmánk iránt. Mindent megcsináltunk. Sok szempontból meg kellett volna reformálni az oktatást, de ami most történik, az kétségbeejtő.
– A te ötleted alapján született meg a karamazov. Hogyan alakította az előadást, hogy a négy szereplővel átjárhatóság van a szereplők, a férfi és női szerepek között?
– Közösen, hangosan olvastuk el a könyvet, utána válogattunk ki belőle jeleneteket. El kellett fogadnunk, hogy vannak olyan komplex részek, amelyeket el kell eresztenünk, ki kell hagynunk. Különleges volt ez a közös olvasás, s közben felírtunk mindent, ami a mű kapcsán eszünkbe jutott. Így került be az aligátor jelenet is, amely valós cikkből született. Mostanában sokszor beszélünk arról, hogy újra kéne olvasni a regényt, s újra kéne hangolni az előadást, esetleg új dolgokat belevinni.
– Otthagytad Szegedet, évek óta szabadúszó vagy, de alig játszol.
– A színház nagy szerelem volt, szerettem volna sikeres színész lenni. Elégedett voltam, hogy felvettek, ráadásul két olyan mesterem volt, mint a Zsámbéki és Zsótér, de most már tudom, nem tettem bele elég munkát. Az élet más területre vitt, filmgyártással foglalkozom gyártásvezetőként, producerként. Itt most jól érzem magam, elégedett vagyok.