Április 7-én Feltámadás címmel ad nagyszabású ünnepi koncertet a Budapesti Operettszínház. Az est második felében elhangzó különleges Webber-requiemben a Liszt Ferenc-díjas primadonnát, Fischl Mónikát is hallhatja a közönség, akivel eddigi pályájának fénypontjairól, valamint a klasszikus műfajokhoz és magához, a Webber-műhöz való személyes kötődéséről is beszélgettünk.
– Legközelebb a Budapesti Operettszínház Feltámadás című koncertjén hallhat a közönség Webber csodálatos Requiemjében. Hogyan viszonyulsz a darabhoz?
– Az ünnepi est második felvonásban elhangzó Webber-requiem a szerző egyetlen klasszikus műve, amire az angol egyházzenei hagyomány mellett Fauré Requiemje és Orff Carmina Buranája hatott leginkább. Hihetetlenül gazdag hangszerelés és rendkívül bonyolult ritmusvilág teszi különlegessé. A Hosanna-tétel például, amit Ninh Long tenor szólista énekel, borzasztó nehéz ritmikai háttérrel dolgozik. Tavaly, november 2-án mutattuk be ezt a Requiemet az Avilai Nagy Szent Teréz Plébániatemplomban. Az ötlet Horváth Zoltán plébános úrtól jött, az ő vágya volt az, hogy egyszer beépíthesse a mise menetébe Webber művét, aminek szövege teljesen megegyezik a liturgia szövegével. Egészen szakrális élményként él bennem ez az előadás, amiben egyébként gyerekszólisták is hallhatók, akik a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola fantasztikus növendékei. Csodálatos látni azt a professzionalitást, amivel ezek a gyerekek ki tudnak állni a színpadra, ahogy ezt mi is tanultuk anno Botka Valériától és Csányi Lászlótól a Magyar Rádió Gyermekkórusában. Ezt az emléket idézi fel bennem a Requiem egyik legszebb része, a Pie Jesu című duett, amit egy gyerekszólistával kell elénekelni.
Fontosnak tartom megemlíteni, hogy nem csak a szólisták, de az Operettszínház zenekara és énekkara számára is különleges ez az előadás, mert – habár széles a repertoárunk – evidens módon legfőképp operetteket játszunk. Az énekkar viszont tele van diplomás magánénekesekkel, akik nyitottak az olyan kihívásokra, amiket például ez a Webber-requiem tartogat. Nagyon boldogok, hogy az operettek éneklése mellett így megmutathatják, hogy mi rejlik még bennük. Szabó Mónika a kóruskarnagyunk, ő segít kihozni az énekesekből ezt a fantasztikus teljesítményt. A zenekaron is azt látom, hogy imádják játszani a Requiemet.
Webber egyébként az egyik abszolút kedvenc zeneszerzőm, és azt gondolom, hogy a hangom nagyon jól illeszkedik az ő énekesi elvárásaihoz. Nagyon sok művet írt a feleségének, Sarah Brightmannek, akit szintén nagyon kedvelek, és sokat is hallgattam.
Mindemellett most különösen közel érzem magamhoz a Requiemet, sokkal többet jelent nekem, mint csupán egy előadási darab. Webber az apja halálának emlékére komponálta a művet, ami számomra most egy fájdalmas hátteret jelent, mivel az én édesapám is csak néhány hónapja hagyott itt minket. Nagyon nehéz feldolgoznom az elvesztését és a hiányát, mert közel álltunk egymáshoz, így elég küzdelmes számomra most ezt a művet énekelni. Mindazonáltal azt gondolom, hogy épp emiatt fogok tudni még több pluszt beletenni az előadásmódomba. Tudom, hogy az édesapám majd fentről hallgat engem.
– Az Operettszínház március 10-én bemutatott Mária főhadnagyában alakított szerepedhez milyen szálak kötnek?
– A darab alapvetően az 1848-as forradalomnak állít emléket, a másik fő vonal benne pedig az, hogy példaképként mutat be különleges és nagyon erős nőket, Máriát és Antóniát. Máriát 2004 körül már játszottam Bagó Bertalan rendezésében, így különösen örülök, hogy most Mária nagynénjét, Antóniát alakíthattam. Nagyon közel érzem magamhoz ezt a figurát, Antónia darabbeli életszakasza abszolút találkozott az én jelenlegi életemmel. Azt hiszem, nagyon jól megértettük volna egymást, ha találkozhattunk volna.
Antónia egy nagyon okos, sokat tapasztalt nő. Megvan benne a büszkeség, a kellő önismeret és az alázat is az élet minden területén. Úgy tűnhet, mintha már feladta volna az igazi, nagy szerelem megtalálását, de ez nem így van. Ő is a mindenki által áhított szerelem csodájára vágyik. Erre a helyzetre Füst Milántól találtam egy remek megfogalmazást: „Meglévő szenvedélyünknek tárgy kerestetik”… Azt mondják, a szerelemnek három nagy szakasza van: az első az idealisztikus – fiatal lányként Antónia számára ez Kossuth Lajos. A második fázis a nagy, veszélyes, fájdalmas szerelem, a harmadik pedig az okos, visszafogottabb, óvatos kötődés, ami Antónia esetében Draskóczy Ádám. Antóniának van egy kulcsmondata a darabban, azt javaslom, ezt jegyezzék is meg a hölgyek: „Néha egy asszony sokkal nagyobb dolgokra képes, mint egy férfi az életben”. Ez így van!
– Általában hogyan készülsz egy előadásra? Vannak kabaláid vagy különleges szokásaid, esetleg babonáid?
– Megfogható kabalám nincs – a szerencsehozóim a sminkeseim, Szécsi Gabi és Bartók Marcsi. Ha ők nincsenek ott, akkor szinte aggódom! Természetesen a fodrászaim is pont ilyen fontos szerepet töltenek be az előkészületekben. Szeretek a színpadralépés előtt egy órával mindent magam mögött hagyni és kikapcsolni, és ez pont az alatt az idő alatt zajlik, amíg sminkelnek és a hajamat csinálják. Ez az én átalakulási időm – fejben, lélekben.
Mivel sok darabot játszunk párhuzamosan minden évadban, ezért mindig elolvasom az aznapi előadás szövegkönyvét – akkor is, ha az a Csárdáskirálynő, amit már 20 éve játszom. Az előadások napján emellett mindig megpróbálok csak könnyebb fizikai munkákat végezni. Ha például olyan kemény műsor van, mint a Marica, amiben le sem jövök a színpadról, akkor biztos, hogy aznap mondjuk nem takarítok vagy nem megyek el futni. Olvastam a régi nagyok életútját, Honti Hanna vagy Németh Marika például előadás előtt szabaddá tették a napjukat, és délnél előbb nem keltek fel. Ez az én esetemben nem kivitelezhető, de nem is kívánom, mert nekem az a legnagyobb boldogság, hogy felkelhetek valakiért, és vihetem az iskolába…
– Vannak olyan szerepeid, amiket számos alkalommal játszottál már, többért komoly kitüntetésben, illetve díjban részesültél. Mesélnél a számodra legfontosabb alakításaidról?
– A pályám legjelentősebb szerepe Szilvia a Csárdáskirálynőből, amit már több rendezésben is énekeltem – németül és olaszul is. A Budapesti Operettszínházban 1999 óta folyamatosan játszom Szilviát, és világszerte sok helyen turnéztam már vele: Japánban, Olaszországban és Németországban az Operettszínházzal játszottam, szintén Németországban és Ausztriában vendégművészként bújtam a karakter bőrébe.
Vendégként egyébként a legfontosabb Szilvia-alakításom 2001-ben volt a nagy múltú Seefestspiele Mörbisch (Burgenlandi Ünnepi Hetek) programjában. Ezen a fesztiválon másfél hónap alatt 35 előadás ment le a Csárdáskirálynőből a fantasztikus Rudolf Bibl vezényletében és Helmuth Lohner rendezésében. Azelőtt Bécsben, a Renaissancetheaterben volt egy szintén 35 előadásos szériám a Szilvia-szereppel.
A Csárdáskirálynővel több tévéfelvételnek is részese is lehettem. Például a Kerényi Miklós Gábor által rendezett előadást rögzítették Baden-Badenben, majd később, 2009-ben az Operettben is. Ez utóbbi tévéfelvétel kapcsán kaptam meg az első komoly díjamat, az Artisjus-díjat, majd 2012-ben ugyanezért a szerepért kaptam Az év operettszínésze elismerést. A Csárdáskirálynő legutóbb Vidnyánszky Attila rendezésében került ismét színpadra az Operettszínházban.
Ami szintén nagy szerelem számomra, az Hanna Lehár Víg özvegyében, amit 2017-ben rendezett meg az Operettszínházban Szabó Máté. Azt hiszem, pályám legkatartikusabb pillanata kapcsolódik ehhez a szerephez. A premieren elhangzó Vilja-dal előadása közben olyan hihetetlen energiák találtak egymásra a nézőtér és a színpadon lévő emberek között, hogy percekig állt az előadás a nézők vastapsa miatt. A legemlékezetesebb momentum számomra mégis az, amikor körbepillantva a mellettem álló színésztársaimon, akik végighallgatták a Vilját, könnyes szemeket, arcokat láttam…ezt sosem felejtem.
A kedvencek között eszembe jut még a 2008-ban bemutatott Bajadér is, Kerényi Miklós Gábor rendezésében. Nagyon szeretném, hogy ismét műsorra kerüljön! 2018-ban volt Fényes Szabolcs Mayájának a premierje, ami úgyszintén a legkedvesebb előadásaim között szerepel. Egyrészt megőrülök Fényes Szabolcs zenéjéért, másrészt mindig is nagyon szerettem kitekintgetni a komfortzónámból, a saját bel canto énekstílusomból. Ez a darab színészileg és zeneileg is nagy kihívás volt, ráadásul a tánctudásunk legjavát is elő kellett venni benne, de lubickoltam a szerepben.
Ugyanilyen izgalmas műfaji kirándulás volt számomra a 2016-os Chicagói hercegnő, amiben egy amerikai milliomos lányt kellett alakítanom. Imádtam, hogy tele volt az előadás improvizatív, humoros jelenetekkel, amikben nagyon jókat tudtunk játszani a partneremmel. Az operák közül nagyon szeretem az Éjkirálynő szerepét, amit néhányszor az Állami Operaházban is énekeltem magyarul, Németországban pedig németül. A legutóbbi óriási szerelem Bánk bán Melindája, amit 2020-ban, Vidnyánszky Attila rendezésében mutattunk be a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, majd Debrecenben és Győrben is, többször. A legkatartikusabb operaélményem viszont egyértelműen Verdi Traviátája: 2012-ben Genovában, a Theatro Verdiben énekeltem Violetta szerepét.
– Azt említed, hogy az opera műfaja is közel áll hozzád. Hogy csöppentél mégis az operett világába?
– A Zeneművészeti Főiskolán végeztem, magánének szakon, így egyértelműen az opera felé indultam. Az első színpadi munkám a Szegedi Nemzeti Színházban volt, Donizetti Don Pasquale című vígoperájában játszottam Norina szerepét Gregor Józseffel. Valójában teljesen véletlenül kerültem az Operettszínházba. Egyszer elmentem oda egy meghallgatásra és azonnal felvettek. Onnantól pedig teljesen beleszerettem a műfajba, annak rendkívüli diverzitása, széles spektruma miatt.
Az operett egy nagyon komplex dolog, jól kell tudni táncolni, beszélni és énekelni is, és ez nem könnyű. Azt hiszem, ezért bántja joggal az operettszínészeket, hogy itthon nem elég megbecsült a műfaj. Sokan talán nem tudják, de bizony az operetthez is szükségesek azok a művészi és zenei alapok, amelyek egy klasszikus zenész esetében elvártak. Emiatt is örülök tehár annak, hogy tavaly megkaptam a Liszt-díjat. Operettművészek közül előttem legutóbb Jankovits József vehette át ezt a kitüntetést 1990-ben. Úgy érzem, hogy ez nem csak nekem, személyesen, de a műfajnak is egy nagy elismerés.
– Esetleg musicalben is kipróbáltad már magad?
– A musicalre mindig is nagyon vágytam, de a klasszikus bel canto énektechnikám miatt azért ez a műfaj elég behatárolt számomra. Az Operaház fantomjából Christine-t különösen szerettem volna játszani. Szirtes Tamás fel is kért a szerepre 20 éve, amikor az előadás magyarországi premierjére készült a Madách Színház, de sajnos nem sikerült összeegyeztetni a dolgot az operettszínház-beli munkámmal, így ez kimaradt az életemből. Egyébként, ha már más műfajokról beszélünk, akkor elárulom, hogy főiskolás koromban 5 évig vokáloztam a Pa-Dö-Dö együttesben!