A Budapesti Operettszínház következő premierjében, Frank Wildhorn Carmen című musicaljében a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves operett-musical szakos hallgatói is komoly szerepet kapnak. Ismerjék meg a zenés színjátszás következő generációját, köztük Tassonyi Balázst, aki a José Rivera rendőr hadnagyot alakítja.
– Szinte az egész gyerekkorod színházban telt: játszottál az Operettszínházban, az Operában, a Vígszínházban. Honnan ered a szereplési vágyad?
– Biztosan sokan azt gondolják, hogy a szüleim tereltek erre az útra, de ez nem így történt. Évekig agysebész akartam lenni, aztán pilóta. A színházi szerepek eljátszásával párhuzamosan repülőgép szimulátort építettem otthon, belemerültem a meteorológiába is, és a mai napig tudok olvasni bizonyos speciális repülési és időjárási kódokat. Az, hogy színpadra kerültem és már gyerekként komoly fellépési lehetőségeket kaptam, sok-sok véletlennek köszönhető.
A zenével kezdődött minden. Édesanyám elmondása szerint – aki Pécsen és Debrecenben volt operaénekesnő – pelenkázás közben dudorászott, én pedig visszadúdoltam neki a dallamot. Az is korán kiderült, hogy vonz a színpad. Kispesten születtem, oda jártam a Bolyai János Általános Iskolába – azóta is Kispesten élek – és rendszeresen részt vettem népdalversenyeken, felléptem a helyi tehetségkutatóban, majd bekerültem a Kispesti Mágnes Színházba, és velük jártunk országos színjátszó versenyekre.
Az egyik népdalversenyen felfigyelt rám Gupcsó Gyöngyvér, a Magyar Állami Operaház Gyermekkarának vezetője. Éppen Benjamin Britten A kis kéményseprő című gyermekoperájába kerestek szereplőket. Elhívott egy próbaéneklésre, ahol kiválasztottak, így kerültem az Operába, majd a Vígszínházba, mert a később bemutatott A varázsfuvola a két intézmény együttműködésében jött létre, ebben szintén számítottak rám. Az Operettszínházzal kapcsolatban is nagy szerep jutott a véletlennek: éppen egy fesztiválon játszottunk a Mágnes Színházzal, ahol meglátott Rogács László, aki akkor az Operettszínház musicalegyüttesét vezette. A kis kéményseprőben, az Operában Lázár Kati volt a rendezőasszisztens, aki előtte épp az Operettben dolgozott. Az egyik nap ültem a büfében, Kati hozta a telefont, hogy Rogács László keres. Átjöttem az Operettbe, előénekeltem és be is kerültem az Elisabethbe, amiben a gyermek Rudolf megformálását bízták rám.
– Építgetted a szimulátort, próbáltál, játszottál, időközben középiskolás lettél, egy kifejezetten erős gimnáziumban tanultál. Mikor dőlt el, hogy a színház lesz az a lap, amire mindent felteszel?
– A Karinthy Frigyes Gimnázium valóban az ország egyik legjobbja, ott kéttannyelvű osztályba jártam, ennek köszönhetően van felsőfokú angol nyelvvizsgám. Beleszerettem a színház meg a reptér illatába is, és tényleg nem volt egyértelmű, hogy merre is fogok továbbmenni. Arra gondoltam: ha pilóta leszek, mellette nem lehetek hobbiszínész, ha viszont a színházat választom, hobbipilótaként még repülhetek.
– Tulajdonképp te vagy a Kapj el, ha tudsz! ideális főszereplője.
– Ráhibáztál, mert nagyon szerettem a filmet és az abból készült musicalt is, eszméletlen jó dalok vannak benne. Remélem, egyszer majd összehoz a sors a szereppel!
– Most, hogy ennyire előrevetítettük a pályát, ugorjunk vissza oda, hogy a színház mellett döntesz.
– 2014-ben a már említett fesztiválon megkaptam a legjobb férfi főszereplő díját, ami hatalmas löketet adott. Fölvettek az Operettszínház Stúdiójába, és már az első évben bedobtak bennünket a mélyvízbe, előadásokba, gálákba.
– Ehhez képest nem érezted visszalépésnek, hogy az SZFE-n egyetemistaként két évig csak a fekete falak között dolgoztatok?
– Egyáltalán nem, sőt! Azt éreztem, hogy erre a zárt színházi labormunkára szüksége van a lelkemnek és az önismeretemnek. Amikor kiderült három évvel ezelőtt, hogy operett-musical osztály indul, az életkorom miatt számomra ez volt az utolsó pillanat, hogy jelentkezzek az egyetemre és egyáltalán nem bántam meg, hogy így döntöttem. Sok kapaszkodót kaptam emberileg és szakmailag, ezek közül a legfontosabb talán az, hogy megtanultam, mit jelent igazán belülről fogalmazni, hogyan tárhatom fel a saját érzelmi emlékezetem segítségével a karakter mélységeit.
– Az Operettben a Stúdió tagjaként partnere voltál azoknak a művészeknek, akik közül többen az egyetemen a tanáraid lettek. Újra kellett definiálni ezeket a viszonyokat? És hogyan változtak ezek az idei évadban, amikor ismét színpadra léptél a Nagymező utcában?
– Alapvetően nem változott a kapcsolatunk, mert tisztelettel és feltétlen bizalommal közelítettünk egymáshoz a színpadon és az iskola falai között is. A Carmen olvasópróbájára viszont – bevallom – rég nem tapasztalt izgalommal és kíváncsisággal jöttem, hiszen most már nem csupán önmagam, de a Színház- és Filmművészeti Egyetemet is képviselem, amit komoly felelősségként élek meg. Az egyetemen elsajátított tudás mellett ugyanis azt is meg kell mutatnunk, hogy mentálisan és morálisan is alkalmasak vagyunk a pályára.
Az persze rengeteget segített, hogy nem egy teljesen új közegbe kerültem. Sok kollégát ismertem korábbról, rengeteg közös történetünk van. Osztályfőnököm, mesterségtanárom, Homonnay Zsolt az előadás rendezője. Itt vannak az osztálytársaim, Lipics Franciska és Nagy Alma Virág, velük erős a kötelék, félszavakból, sőt már egy tekintetből is értjük egymást, arról nem is beszélve, hogy az előadás zenei vezetője Tassonyi Zsolt, a testvérem. Nincsenek szorongásaim ebben a közegben, és felszabadultan létezem. De hadd mondjak el egy történetet: február 3-án, éppen a névnapomon álltam be Percsikként a Hegedűs a háztetőn-be, és az előadás után az Operettszínház főügyelője, Király Ancsa úgy jött oda hozzám, hogy „Gratulálok, kölök!” Egy ilyen mondat nem egyszerűen jól esik, hanem egyfajta biztonságot is ad.
– A Carmen az operarepertoár alapdarabja, de annyi benne a sláger, hogy a nem operarajongók is el tudnak belőlük dúdolni egyet-kettőt, a történet pedig szinte popkulturális mainstream része. Mit tesz hozzá a musical, honnan közelít a Wildhorn-mű és a rendező, Homonnay Zsolt?
– Az édesapám harminc évig az Operaház első klarinétosa volt, én pedig gyerekként – ha éppen nem a színpadon voltam vagy a folyosón játszottam – gyakran beültem megnézni egy-egy operát vagy balettet, így a Carment is nagyon sokszor láttam. Persze, leginkább a zene hatott rám, a történet mélységeit másképp fogtam fel annyi idősen. A musical egy másik korosztály műfaja, ezért is tartom fontosnak a Carmen-bemutatót.
Olyan dolgokra világít rá, ami a fiatalokat erősen érinti: ilyen a férfi-nő viszony, a sorsszerűség kérdése, vagy az, hogy a döntéseink milyen következményekkel járnak. A musical ezeket mind friss, 21. századi nézőpontból vizsgálja, az előadás pedig nem egyedül üdvözítő megoldást nyújt, vagy kizárólagos igazságot állít, hanem szellemi párbeszédre, közös gondolkodásra hívja a nézőket. Homonnay Zsolt régóta foglalkozik a művel, erős, alaposan végig gondolt, részletes és indokolt koncepcióval érkezett az olvasópróbára mindamellett, hogy nyitottan fogadja a belőlünk születő gondolatokat, érzéseket.
– Milyen a te rendőr főhadnagyod, José Rivera?
– Őszinte, tiszta lelkű és szeretni is csak így tud, ami erős párhuzam közöttünk. Később Carmen megjelenésével minden racionalitást felülírva, az ösztöneire hallgatva hoz egy radikális döntést, és attól kezdve felfordul az élete. Igaz, hogy nem annyira intenzíven, mint a Carmenben, de a nézők és mi magunk is bármikor kerülhetünk olyan helyzetbe a hétköznapjainkban, amikor egy elnyomott, elfojtott érzés meglepetésként hirtelen a felszínre tör. A következményekre általában nem vagyunk felkészülve, ilyenkor csak sodródunk az eseményekkel. Erre is volt már példa az életemben, tehát ehhez is tudok kapcsolódni. Homonnay Zsolt kifejezetten kéri, hogy vigyük bele a saját személyiségünket a karakterbe, ezért a próbafolyamat arra is inspirált, hogy a tükörbe nézzek és feltegyek magamnak bizonyos kérdéseket.
– Hárman osztoztok a szerepen. Milyen közöttetek a viszony?
– Baráti és kollegiális. Nem egymás ellenében próbálunk és távol áll tőlünk, hogy egymásra tromfoljunk, hiszen mindannyian az előadás érdekében dolgozunk. Persze, figyeljük a másikat a próbákon, és természetes, hogy ha valaki mutat egy jó ötletet vagy gesztust, a többiek picit bosszankodnak, hogy miért neki jutott eszébe az a mozdulat, de ez inkább csak további munkára sarkall. Nemes Tibor, Kocsis Dénes és én különbözőek vagyunk, éppen ezért más-más nézőpontból közelítünk a szerephez, ennek a végeredménye pedig egy sokkal árnyaltabb José Rivera mindhármunk esetében.
– A színpadi rutin megszerzése szempontjából mit jelent az, hogy bejárjátok az országot, nagyobb és kisebb településeken is felléptek operettgálákkal?
– Óriási hálával tartozunk ezért Kiss-B. Atilla főigazgató úrnak, aki az osztályvezető tanárunk is az egyetemen, hiszen nem minden színművészetis hallgatónak adatik meg, hogy ennyi fellépési lehetőséget kapjon. Havonta több alkalommal utazunk és fantasztikus, hogy velünk jön egy teljes operettszínházi stáb, professzionális körülményeket teremtve nekünk és a nézőknek. Segít bennünket a műszak, a hang- és a fénytechnikusok, az öltöztetők, a sminkesek, a fodrászok, az ügyeletes rendező, hogy a Homonnay tanár úr által megrendezett dalokat profi háttérrel tolmácsoljuk a közönségnek.
A nézőtéren ülők nyitottan, érdeklődően és támogatóan fogadnak bennünket, a pozitív visszacsatolás pedig önbizalmat is ad nekünk. Ugyanakkor a felelősséget is érezzük, hiszen ahogyan mondtad, egészen kicsi településekre is elmegyünk, olyan helyekre is, ahol előttünk még nem járt színházi társulat. Az idősebb generáció ismeri a nagy elődöket, a fiataloknak viszont vagy „kiesett” ez a műfaj, vagy sztereotípiákkal közelítenek hozzá, tehát rajtunk áll, hogy mit gondolnak majd az operettről. De a visszajelzésekből úgy tűnik, minden nemzedékkel megtaláljuk a hangot.
– Az egyetemi tanulmányaid felénél tartasz. Mi az út második felére a célod, az álmod, a vágyad?
– Bevallom őszintén, hogy mindig az éppen soron következő feladatra igyekszem maximálisan koncentrálni: az Operettszínházban a Carmenre, az egyetemen pedig osztályunk vizsgaelőadására, Molière Don Juanjára, amelyet Földes Tamás és Homonnay Zsolt közösen rendez. A negyed- és ötödévben a szakmai gyakorlatra összpontosítok, bár ennek már része a Hegedűs a háztetőn és a Carmen, ami miatt szerencsésnek mondhatom magam. Őszintén remélem, hogy folytatódik ez az út. Lehet egyenes, vagy éppen kanyargós, de az a hitvallásom, hogy a munka munkát szül, és ha lelkiismeretesen végzem a dolgomat, mindig lesz egy hely, ahol a gondolataimat egy szerepen keresztül közvetíthetem. Éppen ezért bízom abban, hogy idővel hosszútávfutóvá válok.
További információ és jegyek ide kattintva érhetők el.
